Ember és csirkefogók

A kommunizmus s a kollektivizálás e felett a falu felett is elhúzott, aminek legszomorúbb következménye a kelet-közép-európai agyakban, de különösen a romániaiakban tapasztalható. Valamint az, hogy a faluból sokan valósággal elmenekültek, ki Marosvásárhelyen, ki Kolozsváron, ki isten tudja, hol talált megélhetést, miután az államosítás és a kolhozosítás gyakorlatilag kihúzta lábuk alól a talajt.

Következésképpen ma ezt a kicsi falut valami kétszázan lakják, magyarok, cigányok, mindenki úgy él meg, ahogy tud, ki a földből, ki ebből, ki abból. A középnemzedék zöme Magyarban, vagy ki tudja merre, iskola nincs, tanító nincs, tanár sincs, a gyermekek a szomszéd faluba ingáznak iskolába. A magyarok fogynak, a cigányok szaporodnak, s ebből a megfogalmazásból semmilyen faji vonatkozású negatív gondolatot ne tessenek kiolvasni, csupán ténymegállapítást. Az ideologizálást másra bízom. Szóval erő nincs, pénz nincs, pálinka van, bor is kerül, a pap csak kéthetente jár oda, a kántor szintúgy, a rendőr pedig amikor valami gond adódik. S akkor ebből a megfogalmazásból se tessenek semmilyen gonoszkodó gondolatot vagy összefüggést kiolvasni, hanem kimondottan annak a ténynek a megállapítását, hogy sajnos ide jutott ez az egykor virágzó székely falu, s ha nem vigyázunk, ez máshol is megeshet.

És éjszakánként sötét, akár a degedt.
S akkor egy ilyen éjszakán emberünk arra ébredt, hogy valaki, vagy valami erősen matat a tyúkudvaron. Fene a jó dolgodat, te lompos farkú, adok én majd neked tyúkhúst, ne félj, hát ezért neveltem, etettem, itattam, vigyáztam egész esztendőben a pipiket, míg pihe csirkékből felnőttek? Lépett csizmájába s dobta vállára szvetterét a gazda, de még mielőtt a konyha lámpakapcsolójához ért volna, emberi hangokra figyelt fel. Áhá, akkor kétlábú a róka!, motyogta magában, s kinyitotta az ajtót. Koromsötét volt, de tisztán hallotta, amint amazok ott hátul, a tyúkpajta körül tüsténkednek. És rámolnak. Pedig a hirtelen jött látogatástól megrémült szegény szárnyasok is kárváltak, s a kutya is fogott veszettül, de láncra fűzve mit sem tehetett. Emberünk kilépett az ajtón, s az udvari égőt felkattintva hátraszólt: Tizenöt van, legalább hármat vagy négyet nekem is hagyjatok… Tudom, kik vagytok… Amazok hirtelen abbahagyták az éjszakai műszakot, s a következő pillanatban ketten, vagy talán hárman megiramodtak a gazda felé, akinek annyi ideje volt csupán, hogy a konyhaajtót orrukra csapja, s a zárat rákattintsa.

Nem sokat ért vele, mert amazok szemvillanás alatt ostrom alá vették az amúgy sem túl erős ajtót, amely hangos reccsenéssel megadta magát a férfivállak nyomása alatt. Nem találták emberünket, aki a sötétben a másodperc tört része alatt átgondolta, hogy egyfelől egyedül három ellen teljesen esélytelen, másrészt, hogy a felismert falusfelek nem csak a tyúklopásra, hanem ilyen körülmények között egyébre is képesek. Döntött tehát: menekülés, el innen, de azonnal! A hálószobán túli előtér éjszakánként is nyitva hagyott ablakán ugrott ki a virágoskertbe, onnan pedig két lépéssel a macskaköves utcára, immár biztonságban. Tyúkjait elvitték, de ő legalább megmaradt.

Másnap pedig elkövette azt a balga hibát, hogy a történteket jelentette a rendőrségen. A biztos úr töviről hegyire kikérdezte, s hogy felismert-e valakit a támadók közül. S mivelhogy igent mondott, másnapra az éjszakai látogatás fővezérét is meghívták. S noha minden kiderült, a biztos úr vállat vont, a történetet pedig elintézte annyival, hogy nincs mit tennie.

Bezzeg gyermekkorunkban nekünk ennél sokkal könnyebb (és egyszerűbb) volt. Mert valahányszor rablóst – rendőröst játszottunk, az ilyen mamlasz zsandárt másnap kihagytuk. De legalább jól kinevettük.