Az opera végső akkordjai elhalkulnak, de a közönség már hiába várja a főhőst, hogy kijöjjön a függöny elé meghajolni. A szűnni nem akaró tapsra Szilágyi Ferenc énekművész (1925. október 31., Magyarkapus–2010. június 18., Kolozsvár) már csak emlékeinkben jelenik meg. Nem ért váratlanul a hír, hiszen egészségi állapota már március közepétől rohamosan romlott, az öregséggel járó betegséget szervezete nem tudta legyőzni. Amikor nemrég személyesen meglátogattam, nagyon le volt gyengülve, megtört arckifejezéssel mindennel egyetértett. Amikor gyógyulást kívántam neki, realista ember lévén, erőtlenül csak intett a kezével, amiből azt lehetett kiérezni: majd a túlvilágon.

A kolozsvári nyugdíjas operaénekes idén októberben töltötte volna be 85. életévét, több mint 25 éven át volt a Kolozsvári Magyar Opera vezető tenoristája, 1992-től pedig az intézmény örökös tagja. A nagy veszteséget már korábban megtapasztaltuk, amikor kedvenc énekesünk 80 évesen végleg elhagyta a színpadot, és már csak a rádióban hallhattuk a hangját, viszont még így is köztünk volt. Amikor a nagy művészre emlékezünk, mindenkiben más és más emlékek elevenednek meg, hiszen az idős generációból alig van olyan kolozsvári, erdélyi magyar vagy más nemzetiségű operakedvelő, aki ne hallotta volna a nagy mestert Bánkot, Cavaradossit, Don Josét, Hermannt, Otellót, Radamest, Turiddut énekelni. És még sorolhatnám legalább harmincig a szerepeit.

Jogosan tevődik fel a kérdés, hányan emlékeznek még rá, ki is volt tulajdonképpen Szilágyi Ferenc? Hiszen aki kiváló tenoristánkat fénykorában hallotta énekelni, az is már legalább a 60. életévét tapossa. 1925. október 31-én, nagyon szegény parasztcsalád harmadik gyermekeként született a Kolozs megyei Magyarkapuson. „Abban az esztendőben (1931-ben) lettem a „pásztorok királya”, amikor az öcsém megszületett” – vallja életrajzi könyvében, amelyből kiderül, három nyáron át segédpásztor volt a magyarkapusi határban, majd szolgalegény a faluban és Vistában. Nagyon korán árván maradt, pár évvel később kisöccsét is elveszíti. 1941-ben Kolozsvárra jött szerencsét próbálni, kifutófiú, majd postai őr lett belőle, később munkás az autógyertyagyárban. 1946-ban házasságot köt a szintén magyarkapusi születésű Lukács Katalinnal, aki két hónappal ezelőtt hunyt el.

A mézeshetek azonban nem tartottak sokáig, hiszen a fiatal Szilágyi Ferenc tüdőbeteg lett, három év múlva pedig a halál torkából tért vissza: noha fél tüdejét eltávolították, valóságos csoda folytán meggyógyult. 1953-ban nagy fordulat következett az életében. A roppant tehetséges és kiváló hanganyaggal rendelkező fiatalembert felvették a Kolozsvári Magyar Operába kétévi karkötelezettséggel, szólistának. 1959 tavaszán egy hét leforgása alatt debütált a Cigányszerelem Ioneljében és a Parasztbecsület Turiddujában – innen indult el szeretett művészünk meredek ívű pályája az opera színpadán. Szeghő Júlia zenekritikus egyik írásában a következőket jegyzi meg „... Szilágyi nem a zenekonzervatórium évei után, hanem a munkapadból került színpadra. Nevelői – énekmestert és rendezőt beleértve – nagy munkát végeztek viszonylag rövid idő alatt. Hiszen máris nagy szerepeket alakít. De a gyors eredmény elsősorban a művész szorgalmának, kitartó munkájának és nem utolsósorban képességeinek tudható be.”

Nagyra becsült tenoristánk nem csak Kolozsváron szerepelt, megfordult Románia több operaházában. Nem feledhetjük el számos külföldi fellépését sem Budapesttől Odesszáig, Szkopjétől Taskentig, ugyanakkor vendégszerepelt németországi városokban is. Csodával határos, amit a Kolozsvári Magyar Opera színpadán megvalósított. Drámai hőstenorunk, aki spintó vonásokkal is rendelkezett, elénekelte az operairodalom legnehezebb szerepeit. Ki ne emlékezne még Szilágyi Bánkjára vagy Cavaradossijára? A 70-es, 80-as években a Magyar Operában túlzás nélkül ő volt a „király”, óriási munkabírással rendelkezett.

Fehérvári László 1980-ban napvilágot látott kritikájában a következőket írja: „Különös művészegyéniség és fáradhatatlan. Ha nem ismerném régóta, azt hinném, most ért be, most tette magáévá mindazt, ami a pályán elengedhetetlen: a mérhetetlen színpadszeretetet és a pátoszteli megszállottságot, szerepeinek teljes uralását és a szerepeken belül a figura legoptimálisabb megközelítési módját. De rég ismerem és tudom (sokan tudjuk), honnan és hogyan indult. Fáradhatatlansága, de mondhatnám azt is: jó értelembe vett türelmetlensége mással magyarázható. Leginkább kései indulásával, meg azzal, hogy annyi színpadon töltött év után is úgy érzi: még nem énekelte ki magát, még futja erejéből sok mindenre. Mert tetteivel, egyedi „fenegyerekeskedéseivel” bizonyította az elmúlt évadban is, hogy mit tud, kizárólag, ösztönös tehetségének, meg őseitől örökségként magával hozott roppant munkabírásának köszönhetően.”

Közismert énekesünk nagyon sok elismerést kapott élete folyamán. A sok tapson kívül, amit percekben, intenzitásban, lelkesedésben, örömben, meghatódottságban nehéz lett volna lemérni, különböző díjakban, kitüntetésekben is részesült. 1980-ban megkapja a román állam kulturális érdemrendjének I. fokozatát, 1998-ban a Kolozsvári Állami Magyar Opera fennállásának 50 éves évfordulóján díszoklevélben részesül, 2002-ben az EMKE neki adományozza a Bánffy Miklós-díjat, 2005-ben az RMDSZ emléklappal tünteti ki, 2006. március 15-én pedig a kolozsvári magyar főkonzulátuson átveszi a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét.

Amikor Szilágyi Ferenc operaénekes, tenorista előtt hajtunk fejet, óhatatlanul eszünkbe jut a művész egyik hőn szeretett zeneszerzője, a Giuseppe Verdi által komponált Requiem – amit végtelen sajnálatára, sohasem énekelhetett el. „Ingemisco tamquam reus... Supplicanti parce, Deus…” (Reszket szívem, sóhajtozván… Légy kegyelmes, Uram, hozzám).

Szerző: György Róbert magánénekes, a kolozsvári Transilvania Filharmónia nagybőgő-szólamvezetője