Elítéltük a kommunizmust

A parlament két házának közös (és egyszersmind ünnepélyesnek szánt) ülése a Nagy Románia Párt képviselőinek és szimpatizánsainak viselkedése miatt botrányba fulladt, s a televíziós hírműsorokat napokon át a botrány képei uralták. A téma azonban az ünnepek közelségére való tekintettel hamar lekerült műsorról, majd Románia uniós csatlakozása végképp kiszorította. Ma már úgy tűnik, napirendre tértünk fölötte, mint Románia legújabb kori történelmének kissé kínos, enyhén komikus, összességében pedig teljesen érthetetlen fejezete fölött.
Pedig a téma megérdemli a figyelmet.
Éspedig nem is annyira a miatt, amit az államelnök beszédében tételesen a kommunizmusról állított – egy parlamenti felszólalás keretében ugyanis aligha lehet egy politikai rendszerről mértékadó történelmi vagy tudományos újdonságokkal szolgálni. Inkább az a figyelemre méltó, ahogyan az államfő beszédében a közelmúlt román történelméhez, azaz magához a román kommunizmus történetéhez viszonyult.
És itt nem csupán arról van szó, hogy – némi kitekintéssel a Kínai Népköztársaságra, Kubára és Észak-Koreára – elítélte, mégpedig fennállásának teljes idejére vonatkozó ítélettel, a román kommunista rendszert. Mindjárt a parlamenti beszéd estéjén, egy televíziós vitaműsorban lábra kapott ugyanis az a – később többek által felkarolt – vélekedés, miszerint Bãsescu államfő gesztusa azért értelmetlen, mert egy ideológiát nem lehet elítélni. Ebben persze lehet valami, ha azt vesszük, hogy egy ideológiát nem lehet a vádlottak padjára ültetni – legfeljebb a megalkotóit vagy a híveit. Viszont egy ideológiáról adott esetben mégiscsak ki lehet mutatni, hogy téves, s ennek megfelelően ki is lehet nyilvánítani róla, hogy téves, még akkor is, ha ennek a gesztusnak nem a legtermészetesebb közege egy ünnepélyes államfői parlamenti felszólalás. Erről ugyanis, lévén közjogi aktus, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy jogi következményekkel is jár.
Ami viszont magának az ideológiának az értékét illeti, erről – elvben legalábbis – ítéletet alkothatunk. Edmund Burke, a modern konzervativizmus atyja azt mondotta, hogy minden egyes politikai elképzelés értékét megállapíthatjuk, ha következményei felől nézzük. “Egy politikai tétel gyakorlati következményei igen nagy szerepet játszanak értékének meghatározásában. A politikai problémák elsősorban nem az igazsággal vagy hamissággal kapcsolatosak. A jóra és a rosszra vonatkoznak. Ami minden valószínűség szerint rossz eredményt szül, az politikailag hamis; ami pedig jóra vezet, az politikailag igaz.” Tegyük hozzá: az a tény, hogy egy ideológia próbája pragmatikus, nem pedig logikus, sajnos azt is jelenti, hogy az észérvek általában keveseknek szoktak bizonyulni egy rossz politikai elképzeléssel szemben. Mindenesetre Bãsescu államelnök (avagy a jelentést készítő Vladimir Tismãneanu) érvelése láthatóan pontosan a Burke által javasolt logikát követte: a kommunizmus “illegitim és gyilkos” (ilegitim ºi criminal) rendszer, mondotta az elnök, de akár azt is mondhatta volna: illegitim, mert gyilkos rendszer.

Az érvalap jelentősége
Önmagában ezzel nem is lenne semmi probléma. Nem az a gond, hogy az államfő elítélte a kommunizmust, hanem hogy milyen érvek mentén tette. Egy politikai rendszer legitim (vagy illegitim) voltának ugyanis többféle ismérve lehetséges. Ez azt jelenti, hogy többféle módon tudunk érvelni egy adott politikai rendszer (vagy egy adott állam, esetleg egy adott kormányzat) hatalmának a jogszerűsége mellett, hiszen a legitimitás mellett szóló érvek általában a hatalomnak ezt a sajátos minőségét, a jogszerűségét hivatottak bizonyítani. Ugyanakkor viszont az is igaz, hogy a hatalomnak nem feltétlenül van szüksége ilyen érvekre. Tényszerűen nézve ugyanis az erő önmagában is legitim, így például az állam, az erőszak monopóliuma révén képes az iránta való polgári engedelmességet kikényszeríteni – legalábbis ideig-óráig. A hatalom tartós fenntartása azonban a történelmi tapasztalat szerint megköveteli a hatalom jogszerűségének bizonyítását, azaz a hatalom morális igazolását. A legitimitás szempontjai így rendszerint annak indoklására szolgálnak, hogy adott államban, rezsimben, vagy adott kormányzat alatt élő polgároknak miért kötelességük engedelmeskedni a hatalomnak. Ilyen értelemben a legitimitására vonatkozó elképzelések mindig is a hatalom morális igazolását célozták, és történelmileg meglehetősen változatos formákat öltöttek, kezdve az isteni jogon uralkodó fejedelem akaratától a demokratikus akaratképzés legitimitásáig. De bármelyik formáját vesszük is, azt látjuk, hogy a legitimitás szempontjai nem választhatók el a polgárok beleegyezésétől, s ez nem csak a demokratikus rezsimekre igaz: a hatalom morális igazolására szolgáló érveket a polgároknak vagy alattvalóknak el is kell fogadniuk, ellenkező esetben a hatalom kénytelen az iránta való engedelmességet kikényszeríteni, s ezzel éppen önnön legitimitását kérdőjelezi meg. Vagyis nem csupán arról van szó, hogy morális érveket találjunk a hatalom jogszerűsége mellett, hanem arról is, hogy a polgárok tartósan higgyenek ezekben az érvekben.
Ugyanígy, egy adott rendszer illegitim volta is kettős mércével mérhető. Mondhatjuk azt, hogy minden olyan politikai rendszer illegitim, amely bizonyos minimális erkölcsi követelményeket nem tart tiszteletben, vagy arra kényszeríti polgárait, hogy maguk áthágjanak bizonyos elementáris, általánosan érvényes erkölcsi normákat: hogy például feljelentsék rokonaikat és ismerőseiket. Esetleg azt is hozzátehetjük – és Bãsescu államelnök tulajdonképpen ezt tette –, hogy minden földi hatalommal szemben vannak olyan, emberi mivoltunkból következő elemi szabadságjogaink, amelyeket védeni mindenkor jogosultak vagyunk, s hogy minden olyan politikai rendszer illegitimnek számít, amely nem tartja tiszteletben ezeket a jogokat. Tagadhatatlan, hogy az államfő beszédét, különösen pedig annak végét, áthatotta a szabadság – egy tőle amúgy meglehetősen szokatlan – pátosza.
Másfelől viszont mondhatjuk egyszerűen azt is, hogy egy politikai rendszer illegitimmé válik, ha polgárai már nem hisznek benne, azaz nem hisznek a hatalom jogszerűségét fenntartó érvekben. Ebben a vonatkozásban viszont a román kommunista éra egészét aligha lehet illegitimnek nevezni.
Bãsescu beszédében azt állította, hogy a kommunizmus “sebet ütött a román nép történelmén”, hogy egy “dekrétum” által instituált, a román népre oktrojált politikai rendszer volt. Feltehetőleg ebből azt kellett érteni, hogy a kommunista rezsim intézményesítése megakasztotta a román nép történelmének normális menetét, lévén egy, a román nép által nem támogatott, a román népre rákényszerített rendszer volt. Mellesleg ugyanez a szemléletmód jellemzi, bizonyára nem véletlenül, Tismãneanunak a román kommunizmusról szóló könyvét (lásd Vladimir Tismãneanu: Stalinism pentru eternitate. O istorie politicã a comunismului românesc, Editura Polirom, Iaºi, 2005), aki szerint a román kommunizmus idegen hatalom szolgálatában álló ügynökök által a románokra rákényszerített politikai rendszer volt. Túl azon, hogy Tismãneanu megfeledkezni látszik szüleinek az illegális mozgalomban, majd pedig a kommunista párt hatalomra jutásában játszott szerepéről, szemet huny ama tény fölött is, hogy a román kommunista rendszer ideológiailag különutas jellege többek között abban állt, hogy gyakorlatilag már Gheorghiu Dej alatt szövetséget kötött a nemzeti gondolattal, s hogy Ceauºescu alatt a nacionalizmust, megtisztítva a két világháború közötti időszak vasgárdista lerakódásaitól, nem hivatalos ideológiává tette. Ennek köszönhetően a Bãsescu államelnök által a román nép történelmétől idegennek nyilvánított kommunizmus legalább annyit tett a román nép nemzeti neveléséért, mint az azt megelőző rendszer.

Sem szabadság, sem szolgaság
De tulajdonképpen nem is a történelmi tényálladék fölöttébb sajátos kezelése vagy értelmezése az igazán figyelemre méltó ebben a beszédben. A beszédnek legalább ennyire fontos eleme volt ugyanis a mához szóló üzenet, ez pedig főként abban állt, hogy a román kommunizmus nem élvezte a román nép támogatását, illegitim rendszer volt, s így egy kényszerű kitérő után a román nép történelme most visszazökkent a normális kerékvágásba. Kérdés azonban, hogy valóban ezt gondolja-e a román nép?
Ha a közvélemény-kutatások adatait vesszük, akkor ezek egy ennél sokkal komorabb és összetettebb valóságot mutatnak. Az egyik legfrissebb felmérés szerint például arra a kérdésre, hogy “Ön szerint jó ötlet volt-e a kommunizmus?”, a megkérdezettek ötvenhárom százaléka igennel felelt. Egy másik adat szerint, amelyet a közvélemény-kutatások újra meg újra csak megerősítenek, Románia lakosságának közel negyven százaléka ma is úgy gondolja, hogy “jobb volt a régi rendszer idején”. Ez nyilván nem jelenti azt, hogy ezek az emberek meggyőződéses kommunisták lennének, hiszen többségük vélhetőleg azt sem tudja, mit jelent a kommunizmus szó. Tehát nem egy átgondolt ideológiai meggyőződésről van szó, mint inkább arról, hogy a nyugati mintájú, de némi helyi átfestéssel meghonosított liberális demokrácia sokak számára nem kínál ma élhető alternatívát. A kommunizmus iránti erős nosztalgia a jelenlegi rendszer támogatottságáról mutat meg valamit, s mi csak töprenghetünk azon, hogy mekkora lehet a legitimitása egy politikai rendszernek, ha polgárainak közel fele bizonyíthatóan nem szereti.
A legfőbb ok, amiért a liberális demokrácia, “az egyetlen lehetséges és a legkevésbé kívánatos államrend” olyannyira népszerűtlen nálunk, hogy ez a demokrácia az elmúlt tizenöt év folyamán nem tudta megoldani az ún. “szociális kérdést”, s a nehéziparba hajszolt, korábbi életvitelüktől elszakított parasztok, munkanélküliek, valamint a nyugdíjasok számára képtelen volt olyan szociális programot létrehívni, amelyik a régi rendszer idején megszokott szociális vagy anyagi biztonságot ígérte volna. Ezek az emberek emiatt vesztesei lettek az átmeneti időszaknak, akik a Bãsescu elnök által nagy pátosszal emlegetett szabadságot gondolkodás nélkül biztonságra cserélnék. Többre becsülik a biztonságot az önállóságnál, az etatizmust az egyéni szuverenitásnál, a szervilizmust a lojalitásnál. Mivel életükben megszokták az állami gyámkodást, ma készek minden olyan politikai pártot és programot támogatni, ami a régit ígéri visszahozni: a román demokrácia anomáliáiból fakadóan azonban ezek többnyire a volt állambiztonsági szervek tagjaiból verbuválódott szélsőjobboldali nosztalgiapártok, mint amilyen a Nagy-Románia Párt. Olyanok vagyunk tehát, mint amilyeneknek 1848 márciusának tájékán gróf Széchenyi írta le a magyarokat: akik szabadságukkal élni nem tudnak, de a szolgaságot sem képesek elviselni.
A liberális demokrácia népszerűtlenségének másik oka vélhetőleg a párt-demokráciával szembeni tartós és konok, már-már krónikusnak mondható gyanakvásban rejlik, abban a makacs népi hitben, miszerint a pártpolitika tulajdonképpen csalásból és hazugságból, önös érdekeket leplező haszontalan ideológiai csatározásokból áll. El kell ismernünk, hogy ebben a gyanúban nálunk több igazság van, mint általában lenni szokott, s hogy a román pártrendszer ideológiai anomáliái, a magánérdek és a közszféra autochton elegye még a szűken vett kelet-európai térségben is specifikusnak számítanak. Ennek ára, hogy a román demokrácia legfőbb politikai intézményei, a parlament és a kormány tartósan a népszerűségi vagy bizalmi lista legalján helyezkednek el.
Ha mindezt összevetjük, akkor azt kell tapasztalnunk, hogy Bãsescu államelnök beszédének politikai víziója és a román lakosság igen jelentős részének politikai víziója között szembeötlő különbség van. Bãsescu államfő a kommunizmusról deklarálta, hogy illegitim, míg a lakosság negyven százaléka a jelenlegi rendszerről gondolja ugyanezt. Ebből viszont az következik, hogy ha az államfő hiteles érvet akar keresni a kommunizmus ellen, olyat kell találnia, ami az utóbbiak szemében is érvényes. A szabadság üres pátosza ehhez aligha lesz elegendő.

Demeter M. Attila
A szerző a BBTE adjuntusa