Elfelejtett alapszerződések nyomában

A Románia és Magyarország között 13 évvel ezelőtt megkötött alapszerződés kapcsán már annak idején nyilvánvaló volt, hogy elsősorban az etnikai konfliktusok elsimítását szorgalmazó nyugati nagyhatalmak megnyugtatására született. Eme nemzetközi elvárás köntösében a Horn-kormány az erdélyi magyarság kisebbségi jogainak szavatolását várta el a román államtól. Bukarest számára ugyanakkor azért volt fontos a dokumentum, hogy Magyarország megerősítse – mint ahogy a 4. cikkelyben szerepel –, nem támaszt területi követelést Romániával szemben.

Az Egyezmény a Magyar Köztársaság és Románia között a megértésről, az együttműködésről és a jószomszédságról elnevezésű alapszerződést 1996. szeptember 16-án Horn Gyula magyar és Nicolae Văcăroiu román kormányfő írta alá Temesváron. Elemzők többször megkérdőjelezték az aktus időzítését, hiszen már sejteni lehetett, hogy a Ion Iliescu államfő fémjelezte – a dokumentumot európai szellemiségének bizonygatása végett szorgalmazó – posztkommunista hatalom végnapjait éli, ami az Emil Constantinescu vezette Demokrata Konvenció választási győzelmével decemberben be is következett. A magyar szocialisták számára intő jelként szolgált, hogy a bánsági forradalmi városban rendezett aláírási ceremónia közben több százan tüntettek Iliescu ellen (aprópénzzel meg is dobálták), az RMDSZ vezetői pedig vigíliával tiltakoztak a teljes mellőzésükkel megszövegezett, általuk kirakategyezménynek nevezett alapszerződés ellen.

A két hónappal később kormánypozícióba került, és 2008 decemberéig ott politizáló Markó Béláéknak igazuk volt, hiszen az egyezmény nem tartalmaz konkrétumokat, ám a felsorolt elvi megállapodások jelentős részét sem sikerült gyakorlatba ültetni. Noha a felek például vállalták, hogy együttműködnek a területüket érintő környezetszennyezés megelőzése, ökológiai biztonságuk feltételeinek javítása érdekében, a budapesti bíróságon ma is tart a 2000-ben bekövetkezett tiszai ciánszennyezés miatt a román állami részesedéssel bíró nagybányai aranyfeldolgozó ellen indított magyarországi per.

Hiányos kétnyelvűség

Miközben az alapszerződés rögzíti, hogy a romániai magyaroknak joguk van saját oktatási, kulturális, vallási intézmények létrehozásához, az állami oktatás keretei között minden szinten és formában – amelyekért köztámogatásért folyamodhatnak –, Bukarest nemhogy az önálló állami magyar egyetem megalapítását nem támogatja, de a magyar állam által fenntartott Sapientia tudományegyetem társfinanszírozására sem hajlandó. Hiába ígérte a két állam, hogy biztosítja az anyanyelvhasználatot a közigazgatási és bírói hatóságokkal való kapcsolattartás során, jelenleg számos erdélyi önkormányzat nem fogadja el a magyar nyelvű kérvényeket, beadványokat, noha a 2000-ben kihirdetett román közigazgatási törvény alapján erre lehetőség van azokon a településeken, ahol a magyarság számaránya eléri a húsz százalékot.

Hasonló a helyzet az alapszerződésben szintén rögzített helység- és utcanevekkel is. A nagyváradi és a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal például évek óta halogatja a magyar utcanévtáblák elhelyezését előíró képviselő-testületi határozat végrehajtását.
Ján Kubis, a szlovák diplomácia nemrég leköszönt vezetője mindig a szlovák–magyar alapszerződésre épülő „sokirányú és kölcsönösen előnyös, egyre fejlődő” kapcsolatokra hivatkozik, amikor az újságírók a két ország közti „elhidegült” viszonyról érdeklődnek nála. S az sem ritka, ha ugyanezt teszi a balliberális magyar kormány bármelyik tagja. Az alapszerződés a hatalmat gyakorlók számára csak hivatkozási alap, komolyan egyik fél sem foglalkozik vele, s kis túlzással azt is mondhatnánk, a politikusok már nem is tudják, mire hivatkoznak, amikor a Horn Gyula és Vladimír Meciar által 1995-ben aláírt egyezményről beszélnek.

Elmaradt frissítés

Ha nem így lenne, akkor 2005-ben – a szerződést tíz évre írták alá – nem hagyták volna a zárórendelkezés szerint „meghosszabbodni” további öt évre, hanem „frissítették” volna. Minimum azzal, hogy az új dokumentum már tükrözze a történelmi tényt, hogy időközben mindkét ország a NATO és az Európai Unió tagja lett – hiszen az alapszerződés terjedelmesen foglalkozik az „integrációs célokkal” és az ebbéli szándék „kölcsönös támogatásában”, amire még további együttműködési célok is „rakódnak”. Az alapszerződés megváltoztatásának ráadásul nem kellett volna formálisnak, netán öncélúnak lennie, hiszen – például – az uniós tagság óriási lehetőségeket hordoz a határ menti, mindkét oldalon elhanyagolt régiók közös és kölcsönösen támogatható, uniós alapokból is gyarapítható fejlesztéséhez. Ez azonban meglehetősen mostohán kezelt téma mindkét kormány részéről, aminek viszont igencsak kárát látják az érintett települések és régiók.

Sok hasonló „apróságot” lehetne még felsorolni az alapszerződés pontosításának szükségessége mellett, de aki ilyen irányban gondolkodik manapság, könynyen megvádolható lenne azzal, hogy mesevilágban él. Az alapszerződés ugyanis jelenleg olyan alapvető és elemi kitételeiben sem „él”, mint például az, hogy „évente legalább egyszer sor kerül a miniszterelnökök találkozójára”, avagy az együttműködés egyes területeit felügyelő kormányközi és tárcaközi vegyes bizottságok munkája, merthogy jelenleg egy sem működik az alapszerződésnek megfelelő módon. Ezáltal érdemes-e megemlíteni az alapszerződés 15. cikkelyét, azt, hogy a kisebbségekről való gondoskodást mindkét fél „prioritásnak” tekinti, s közösen vállalnak felelősséget fejlődésükért számos nemzetközi dokumentum alapján, például az Európa Tanács 1201-es ajánlásának betartásával is?

Az akkor még egységes Szovjetunió területén 1989-ben megalakuló Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség létrejöttének pillanatától kezdve igyekezett a hatalom tudtára adni, hogy nem csupán a kultúra, az anyanyelv, a hagyományok ápolását és fejlesztését tekinti feladatának, hanem az érdekképviseletet és érdekérvényesítést is, az állampolitika szintjére emelve ezáltal a kárpátaljai magyarság ügyét. Minderre erősített rá Budapest 1991. december 6-án a Magyar Köztársaság és Ukrajna között a jószomszédság és az együttműködés alapjairól szóló szerződés aláírásával, amely az államközi kapcsolatok szintjére emelte a kárpátaljai magyarság jogállásának a kérdését, aminek jelentősége felbecsülhetetlen volt a régió magyarsága számára. A szerződés ugyanis, amelynek 17. cikkelye egyebek között leszögezi: a „Szerződő felek… kifejezik meggyőződésüket, miszerint az igazságosság, a stabilitás és a demokrácia megkövetelik, hogy kölcsönös védelemben részesüljön a nemzeti kisebbségek etnikai, nyelvi és vallási identitása. Ennek biztosítására meg kell teremteni minden szükséges feltételt”, a maga nemében az első, a magyar kormány által a kétoldalú kapcsolatokról és a nemzeti kisebbségek helyzetéről megkötött megállapodás volt, amely nyilvánvalóan egyfajta üzenetet jelentett mindazon országoknak is, amelyekben jelentős számú magyar közösségek élnek.

Megtorpant lendület

Kétségtelen tény ugyanis, hogy az éppen felbomló Szovjetunió egykori tagköztársasága nemzetközi tekintélyének megalapozása érdekében gyakorlati politikája vonatkozásában akkoriban hatalmas lépéseket tett a demokratikus jogállamiság jogi és államigazgatási rendjének kialakítása felé, nem volt tehát nehéz partnerre találni benne. Nagy kár viszont, hogy a kezdeti lendület hamarosan megtorpant, s így Ukrajna a függetlenség 18. évében járva is leginkább csak azzal dicsekedhet, hogy van, létezik, bebizonyította életképességét, ami természetesen kihatással van a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos politikájára is.