Éledő örökség

Iványi két korszak határmezsgyéjén jelentkezik első írásaival, korán megtapasztalva a vidéki lapok, szerkesztőségek szűkös lehetőségeit. Közben az irodalom új esélyeire, az élet új területeinek birtoklására buzdítja írótársait. Az Arad és Vidéke 1885. február 11-i számában ilyenképpen: „A magyar novellaírók kilenctized része faluról él. Városi kövezetet koptat, emeletet mászik, de esze ágában sincs észrevenni az orra előtt zajló világot. Behunyja szemeit, hogy ne lássa a várost [...] és nincs Mózes, ki a faluról falura bolygó szellemet bevezesse a városokba, hol egy fiatal, érdekes, érintetlen, úgyszólván még föl nem fedezett társadalom, a modern élet színgazdag eposza várja, hogy észrevegye az irodalom...” Időszerű igény felismeréséről árulkodó sorok, szinte tabunak tűnő irodalmi témákat sürgetők. A korszak vajúdó világáról tervezett, némiképp korképnek szánt regényciklusának elkészült darabja (A püspök atyafisága, 1889) nem ok nélkül keltett feltűnést megjelenésekor: egyszerre több újságban is lehetett olvasni, alig négy év alatt háromszor adják ki, 1905-ben pedig Mikszáth jelentette meg újra a magyar regényírást bemutató, képes sorozatában. Bevezetőjében a „finom árnyalatok iránt” fogékony, „művelt elme szüleményeként” ajánlja a „sokat ígérő” író könyvét, szorgalmazva Iványi örökségének újraélesztését. Arra sem árt emlékezni, hogy Ady újra és újra megidézte váradi elődjét. Egyik temetői sétája alkalmával sírjáról letépett bozótvirágot tűz gomblyukába, máskor „isteni generáció” írójaként mutatja fel kortársainak, több mint húsz évvel Iványi halála után főhajtása (a Nyugatban) az egykori vidéki zsurnalisztika olyan legendás egyéniségének szól, akinek „írósága” menlevelet adott „a többi skriblernek”.

Nem titok, szépirodalom és újságírás olyannyira kéz a kézben jár ebben az időben, hogy lehetetlen – utólag sem tudunk – éles határt vonni a kettő közé. Inkább azt mondhatnánk: egymást világítják meg, termékeny kölcsönhatásban vannak egymással. Kezdő tollforgatók és hírneves írók rendszerint állandó munkatársai, szerkesztői a század végén (addig nem tapasztalt módon) elszaporodó lapoknak, időszaki kiadványoknak. Az újságírás nyilván megélhetést, teljesebb életismeretet és megjelenési lehetőséget kínált, viszont „napi feladatokra” is kötelezett, fogva is tartotta az írót, ezért nem mindig kedvezett terjedelmesebb művek megszületésének. A szépírónak és publicistának ez az „együttléte” az inkább regényírói alkatú Iványi szűkre szabott életére talán még fokozottabb mértékben érvényes. Egyik nekrológban olvasom: „Lelkét, ambícióját ölte bele a lapba.” A „zsurnalista inasság” nyűgeiről alig néhány évi újságíróskodás után az Arad és Vidéke szerkesztőjeként így panaszkodik bátyjának küldött levelében: „Nincs fogalmad arról a munkáról, mit itt végeznem kell. [...] Annyira rabja vagyok a lapnak, hogy könyvemet [...] nem fejezhettem be...” Olykor „ideiglenes ember”-nek érzi magát, gyötrő tüdőbaját azoknak az embereknek a tudatával éli meg, akik „egyre vándorolnak, hogy a haláltól elfussanak”.
Aradról Váradra visszatérve, a rá jellemző szenvedéllyel lát hozzá a lapszerkesztéshez, részese akar lenni a Partium központjának számító város polgárosodásának, a város megélénkülő szellemi próbálkozásainak. „...Vágyai, küzdelmei az enyémek is” – fordul olvasóihoz a Nagyvárad szerkesztőjeként a lap beköszöntőjében. Ennek a nemes elszántságnak a bizonyítéka az 1891. október 1-jén, a Nagyvárad felelős szerkesztőjeként megfogalmazott program: „Midőn egy évtizeddel előbb az élet innen elszólított: bármerre vitt sorsom, mindenütt, mindig úgy gondoltam az elhagyott otthonra, mint arra a helyre, ahova azért kell visszamennem egykor, hogy leróhassam a hálát, amivel az ember a szülőföldnek tartozik. Hazajöttem, hogy amennyire Isten tudnom adta, részt vegyek abban az áldott munkásságban, melyet Nagyvárad fiai vállvetve folytatnak, hogy e jelentős történelmi múlttal dicsekvő városnak – a jelen és jövőben is biztosítsák azt az előkelő helyet, amelyre intellektuális erőktől duzzadó társadalmánál, izmosodó kultúrájánál fogva annyira hivatva van.” Vágyai valóra váltására azonban már csak két éve marad: 39 éves korában hunyt el. (Az egykori nagyváradi Olaszi temetőben egy ideig jelképes – törött oszlopú – síremlék őrizte emlékét ...)

A csaknem elfeledett írói örökségnek újrafelfedezésére az „ikermúzsák” vonzását, az irodalom és a zeneművészet múzsáját is (épp e lapban) magáénak érző Tuduka Oszkár vállalkozott. Újrafelfedezést mondok, hisz Iványi Ödön egyetlen regénye, A püspök atyafisága időnként megjelent ugyan az utóbbi évtizedekben, publicisztikai írásai a korabeli lapokban vannak eltemetve, elbeszélésgyűjteményei is alig elérhetőek. Életéről, műveiről több mint félszázaddal ezelőtt (valós megmérettetésének nemigen kedvező korszakban) jelent meg összefoglaló munka, a Rejtő Istváné 1955-ben. Tuduka Oszkár most kiadott könyve hosszú évek búvárkodásának eredménye, ugyanis első változata több mint harminc évvel ezelőtt készült el – magasabb oktatói cím megszerzéséhez szükséges dolgozatként. Akkori minősítő soraimat akár most is leírhatnám: „Iványi Ödön és a korabeli váradi élet beható ismerete alapján kelti életre íróját, a századforduló írói-újságírói világát. A dolgozat korkép és írói portré egyszerre, s egy kicsit sajtótörténet is.” Mintegy továbbgondolva akkori értékelését, a szerzőnek sikerül 120 oldalon feltérképezni Iványi Ödön életét, annak írói élményt alakító eseményeit, irodalmi működésének színtereit, hírlapírás és szépirodalom összefonódását, műveinek világát. Általában megállapítható: Iványi novelláinak, rajzainak jórészét Tuduka Oszkár is (hasonlóan a korábbi méltatásokhoz) inkább előkészületnek tekinti. Részletes elemzései azonban sokmindent elmondanak Iványi rövid műfajainak sajátos ízeiről, jellegzetes alakjairól és főleg elbeszéléseinek hangnembeli változatosságáról. Pontos az észrevétele: a novellákban „olyan sokoldalú tehetség tárulkozik fel, aki egyaránt tud tragikusan komor lenni, de tud szellemesen humoros atmoszférát is teremteni”. És több hasonló mondatra bukkanhatunk a novelláknak szentelt fejezetben, mint ahogy az idejétmúlt életforma felismeréséből és a tovább élés lehetőségeit keresőkről szőtt regényt, A püspök atyafiságát is sokrétűen közelíti meg. Úgy, hogy egy pillanatra sem téveszti szem elől a mű (általában Iványi írásai) egyik meghatározóját: az etikai és a társadalmi tényezők együttes érvényesülését az írói szemléletben. Szerzőnk jól látja ezt a kettősséget. Valóban megváltozott társadalmi-történelmi viszonyok közepette a regény főhőse hiába akar más módon érvényesülni, mint rokonsága, hiába próbálja megőrizni tisztességét, az őt körülvevő világ (Tuduka szavait kölcsönözve) „a maga arculatára idomítja, [...] még ha van is benne jószándék...”
Nem vonható kétségbe az sem, hogy ennek a szövevényes családtörténetnek egyik-másik szereplője Móricz Zsigmond regénye, a Rokonok alakjait juttatja eszünkbe. Én még azt is mondanám, Iványi kátyúba jutó novella-, illetve regényhősei olykor többet elárulnak az író gondolatvilágáról, mint amennyit észre szokás venni. Iványi születésének százötvenedik évfordulóján (2004-ben) az ismert irodalomtörténész, Szörényi László épp erről a „többletről” győz meg, amikor egy „szélesebb értelemben vett jelenről” beszél, tágabban értelmezve Iványi Ödön világszemléletet. Azt hiszem, ennek felismerése Tuduka egyébként sikerült, sablonokat elkerülő elemzéseinek is hasznára vált volna. Mint ahogy nem lett volna érdektelen Iványi szépirodalmi alkotásait – novelláit és regényét – a korszak sokszínű, változatos tematikájú és műfajú magyar prózairodalmában is elhelyezni, hisz történetei egy részének, mindenekelőtt fő művének színtere némiképp rendhagyónak mondható.
Tuduka Oszkár szerkezetileg arányosan felépített könyve helytörténeti, művelődéstörténeti értékű is. A hagyományait őrző és az új kezdeményezésekre, Szent László szellemére és a Holnap nemzedékének igéire fogékony Nagyvárad múltjának egyik igen mozgalmas korszakába kalauzolja el az érdeklődőt. Azt a szellemi közeget kelti életre ez a „váradi freskó” (a szerző szavai), amely Adyt egy életen át fogva tartotta, s amely a fiatal Krúdyt is a Körös-parti városba vonzotta. Teszi mindezt a szerző filológiai hűséggel, a „személyes jelenlét” közvetlenségét keltő stílusban, maivá avatva az egykori értékeket. Iványi Ödön műveinek és az írót méltató írásoknak (az eddigi bibliográfiai adatokat kiegészítő) felsorolása nem pusztán mennyiséget jelző. Egy korán lezárult írói pálya jellegzetes témáinak és műfajainak változatosságáról is tanúskodhat. A képek közt fellelhetjük az író – már csak itt látható – síremlékét.

Tuduka Oszkár: Iványi Ödön írói és újságírói munkássága, Nagyvárad, 2012

Kozma Dezső
A szerző kolozsvári irodalomtörténész, a BBTE nyugalmazott tanára

Tuduka Oszkár: Iványi Ödön írói és újságírói munkássága, Nagyvárad, 2012