Fotó: A szerző felvétele
– Aki az ön pályáját közelebbről figyelte, az láthatta: rektorként az egyik fő célkitűzése az volt, hogy a Marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetemből egy szélesebb hatósugarú, több művészeti ágazattal foglalkozó tanintézetet kovácsoljon. Az átalakítási folyamat nyomán a művészeti egyetem névre aspirálna az intézet. Meddig jutott el az a folyamat?
– Egyetemünk az idei tanévvel kezdődően a művészetek három fontos területén képez szakembereket. A színházművészeti képzéshez hozzáadódott a zenetanári képzés, és az idei évtől indul egy képzőművészeti irány: szcenográfia és látványtervezés címen. Ezzel megvan az a három alapág, amiért az egyetemnek meg kell majd változtatnia a nevét. A szcenográfia ugyan szorosan kapcsolódik a színházhoz, de mi azt a fajta szakot indítottunk be, amilyen a képzőművészeti egyetemeken működik. Ha a zenepedagógiai oktatáshoz kialakul egy kompetens tanári kar, és megérnek a feltételek arra, hogy más zenei szakra is akkreditációs dossziét adjunk le, akkor ezt meg fogjuk tenni. A tanárok jövőre kérhetik az ideiglenes működési engedélyt például a hangszeres oktatásra. Úgyszintén a szcenográfiaoktatásra fel fog épülni egy fiatal tanári kar, amely magva lehet egy képzőművészeti karnak. Ez mind oktatói erőforrás kérdése.
– Marosvásárhelyen komoly hagyománya van mind a zenei, mind a képzőművészeti oktatásnak, tehát erre – gondolom – alapozni lehet...
– Valóban, a marosvásárhelyi Művészeti Gimnáziumban magas színvonalú oktatás folyik. Ugyanakkor olyan alkotóműhelyek alakultak ki, amelyekre nyugodtan lehet alapozni. Az is igaz, hogy nem minden nagy alkotó teljesíti azokat az elvárásokat, amelyek az oktatásban fogalmazódnak meg. Tudjuk jól, hogy az akkreditációhoz egy sor formai feltételnek is eleget kell tenni.
– Ez év elején ön még az egyetem rektora volt, most Gáspárik Attila tölti be ezt a funkciót, ön pedig a tanintézet elnöke. Ez mit jelent? Mi a feladatköre?
– Ez egy új funkció. Az hiszem, hogy a rektorok tanácsának a javaslatára, törvénykiegészítéssel idén létesítette a törvényhozó testület. Az egyetem szenátusa szabja meg az elnök feladatkörét. Nincs központi eligazítás. Ez a nyugati, angolszász területeken ismert magánegyetemi feladatkör, ott az elnök tulajdonképpen a menedzser, de itt erről nincs szó, hiszen a mindenkori menedzser a rektor. Még egyelőre keressük az elnök pontos feladatkörét.
– Az ön rektori ténykedése idején nemcsak tematikailag, hanem infrastrukturálisan is sokat fejlődött a színiegyetem, magyarán több épülettel bővült. Mit sikerült e téren megvalósítani?
– Mindig figyelembe vettem azt, hogy csak akkor indítsunk új szakot, ha megvannak a feltételek, ha azt mondhatjuk: tessék, itt van egy osztályterem, ebbe be lehet költözni. Még mielőtt az épületekről beszélnék, el szeretném mondani, hogy az oktatásszervezést tartottam a legfontosabnak, és ennek csak az egyik vetülete volt az, hogy új szakokat indítottunk. Lényegesnek tartom, hogy utol tudtuk érni azokat a változásokat, amelyek a romániai oktatás terén bekövetkeztek. Az egyetemi oktatás tömeges képzéssé vált. Közben felmerült az a kérdés, hogy mi lesz az elitoktatással? Hiszen ez is az egyetemek feladatkörébe tartozik. Erre jelent választ a bolognai folyamat. A mi egyetemünk az 1990-es években valahogy lemaradt ezekről a változásokról, de mára az alapképzés mellett sikerült felépíteni a másik két fokozatot. Marosvásárhelyen csak az orvostudományi és gyógyszerészeti egyetemnek, valamint a mi egyetemünknek van mesterfokozata és doktoriskolája. Különösen ez utóbbit hangsúlyoznám ki. A piac irányába is tájékozódtunk, hogy mire lenne szükség, mit tudunk mi kínálni az ilyen irányultságú szakemberek képzésében.
– Mióta működik a doktoriskola?
– Három éve. Most volt a harmadik felvételi.
– Ez hány doktorandust jelent? És hány professzornak van joga ebben részt venni?
– Egy-egy irányítónak 15 doktorandusa lehet. Ahhoz, hogy az egyetem ilyesmivel foglalkozzék, minimum három oktatónak el kell érnie az irányításhoz szükséges jogot. Rajtam kívül Kovács Levente tanárkollégám és a közismert író, Mihai Sin érte el ezt a fokozatot. Hármunknak most már összesen megvan a több mint 45 doktorandusa. Megvallom őszintén: én a doktori iskola megvalósítását tartom a legjelentősebb eredménynek. Visszatérve az építkezésekre: szerencsém volt azzal, hogy egy időben városi tanácsos voltam. Nyilvánvaló volt, hogy új oktatási felületre van szükség. A vásárhelyiek jól tudják, hogy a közelünkben szinte romokban hevert az úgynevezett „hóhér háza” vagy a Pálffy-ház, amit a várostól megkaptunk koncesszióba. Ennek a felújítása volt az én tulajdonképpeni iskolám. Nagyon nehéz körülmények között, sok utánajárással tudtuk megszerezni azt az összeget, ami ehhez szükséges volt. 1996-ban kaptuk meg az épületet, és csak 2000 után tudtuk elkezdeni a tatarozást. Ehhez az utolsó fázisban jelentős támogatást kaptunk magyarországi közalapítványoktól és a magyar oktatási minisztériumtól. E nélkül nem sikerült volna befejezni a felújítást. Persze egy 17. századbéli házat furcsa lett volna átépíteni, tehát megőriztük az eredeti formáját. A zenepedagógia szak ott nagyon jól érzi magát. Megbecsülik a műemlék épületet, vigyáznak rá. Ezután a bentlakások kérdését kellett megoldanunk. A rendszerváltás előtt a közös egyetemi bentlakásban kaptunk mi is szobákat, de akkor nagyon kevés hallgatónk volt, és ők is inkább albérletet kerestek. 1989 után viszont megnőtt az igény a bentlakási helyekre. A Prospero Alapítvány pályázati úton szerzett pénzt, amiből ingatlant vásároltunk, felújítottuk, így lett saját kollégiumunk. A vásárlásban legfőbb támogatónk az Apáczai Alapítvány volt, a felújítást a román oktatási minisztérium segítségével végeztük, de az Illyés Alapítvány is segített. Az egyetem szerződést kötött a Prospero Alapítvánnyal, és az 30 évre ingyenes használatba adta az épületet az egyetemnek. Azt hiszem, 27 hely van benne. Mindenkinek külön számítógépe van, minden 3-4 ágyas szobához fürdőszoba jár. Nemrég aztán az egyetem udvarán építettünk még egy ingatlant, amelyben néhány lakószoba van, a többi pedig tanterem. További két épületet vásároltunk még a városban. Az egyiket az Eminescu utcában azért, hogy oda költözzön majd a szcenográfia szak. De sajnos a szomszédokkal pereskednünk kell, mert nem egyeztek bele abba, hogy ott oktatási folyamat menjen végbe. Bár a képzőművészek „néma emberek”, mégis falba ütköztünk. A bábszínészek számára is épületet vásároltunk, ami a kollégium közelében található. Annak a felújítása hamarosan elkezdődik, és mellé bábszínházat építünk. Tehát ugyanúgy, ahogy a színiegyetemnek megvan a stúdiószínháza, a bábosoknak is meglesz a stúdióterme. Később ott esetleg bábfilmeket is tudunk majd gyártani. Mindez szerintem Marosvásárhely rangját is emeli. Az egyetem új rektora, Gáspárik Attila az építési, bővítési folyamatokat kívánja továbbvinni. Az egyetem udvarán könyvtárépület készül, ugyanis a régi könyvtárat rég kinőttük.
– Érdekes jelenség az, hogy a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem immár saját társulattal rendelkezik. Az Akadémiai Műhelyt számon tartják a színházi körökben. Ebben mi volt az Ön szerepe?
– A tudományos és a művészi arculat jól kiegészíti egymást a mi esetünkben. Habár ez országosan még nem egészen tisztázódott, sok intézmény elfogadta azt a szempontot, hogy a tudományos kutatást és a művészeti alkotás követelményeit egyeztetni kell egymással. Ezért gondoltuk azt, hogy Akadémiai Műhely néven indítsunk egy társulatot. Ebben az egyetemen oktató tanárok vehetnek részt. A műhelynek a Valahol Szecsuanban című előadással sikerült először felhívnia magára a figyelmet. Érdekesek voltak azok az előadások, amelyek során tanárok és tanítványaik együtt léptek fel. Más színművészeti egyetemeken nem létezik ilyesmi. Nálunk ez nem volt előzmények nélküli: a rendszerváltás előtt is előadásokat vittek színre a tanárok.
– A művészeti egyetem név felvételéhez mire van szükség?
– Szenátusi, majd kormányhatározatra. Nekünk kell kezdeményeznünk – meg fogjuk tenni.
Béres András
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Látogatottsági adatok