Egy világsiker titka: a közös nevező elmélete

Akik éltek a 80-as években, sosem felejthetik el a végeláthatatlan sorokat kenyérért, vajért, étolajért, de szerzőnk még a sorállásból is egy mozgalmas fejezetet kanyarint, pedig a sorban állás már tényleg egy észveszejtően unalmas időtöltés. De hát ez csak szépirodalom, nem riport- vagy szocioregény, védekezhetünk. Mégis, éppen a világsiker okán hangsúlyozom ezt az aspektust, mert az a tény, hogy e könyvet máris huszonnyolc (nem elírás!) nyelvre lefordították, arra gondolni késztethet minket, hogy a világ népei ebben a könyvben is keresték, és talán felfedezni is vélték a késő-Ceauşescu-éra rejtelmeit. Olyannyira, hogy – maga Dragomán mesélte – a norvég kiadás borítójára egyenesen egy Ceauşescu-portrét terveztek. De bármily ellenáramlatba is kerülök véleményemmel, kimondom: a világsiker oka nem annak a kornak az autentikus megjelenítésében keresendő, amelyben a regény cselekménye játszódik, mert e tekintetben keveset nyújt a könyv azoknak, akik megélték a Ceauşescu-rendszer utolsó évtizedét.

Viszont akik nem éltek itt, hanem csak könyvekből, tévéből szerezték információikat, könnyebben elfogadnak minden feléjük sugárzott impressziót, különösen, ha azt egy gyerek vagy egy gyerek szemléletét magára öltő felnőtt közvetíti feléjük. Ez történik ebben a műben is. Egy tíz-tizenkét éves kisfiú szemszögéből látjuk a dolgokat, márpedig egy gyerek szemlélete közérthető a világ minden pontján, hiszen minél fiatalabb még az ember, annál kevésbé rakódott rá annak a közösségnek sajátos kulturális hagyománya, gondolkodás- és viselkedésmódja vagy éppen álszentsége, amelybe beleszületett; élete első évtizedében az ember a világhoz még nem kellően idomuló rálátással meséli el azokat a dolgokat, amelyeket mi, felnőttek már egész másképp értünk és értelmezünk, ebből kifolyólag másképp is mesélnénk el. Ez az egyszerű, naiv szemlélet az a közös nevező, mely már-már garancia a nemzetközi sikerre. Mert ez mintegy az olvasó cinkosává teszi az írót, aki a lapok mögül kikacsint, és azt mondja: tisztelt olvasó, te ugye érted, hogy itt másról van szó, mint amiről szegény főhősöm hiszi, hogy beszél, mert ő még nem érti a világ nagy dolgait, csak les. A fehér királyban halmozódnak az ilyen kikacsintós jelenetek. Például az, amikor a gyerek nem ismeri fel apja kollégáiban a belbiztonságiakat, vagy amikor majdnem beveszi az ezredes hantáit arról, hogy nem szabad a focimecscsen a labda után vetődnie, mert a szovjet atomkatasztrófa miatt elkapná a radioaktivitást. Vagy amikor nem érti, hogy miért számolnak fel csak 63 pontot neki a céllövőversenyen, amikor ő tökéletest, azaz 120 pontot lőtt; de a nagykövetnél tett látogatás – akinek exotikus házából a fehér királyt ellopja – valódi súlyát sem méri fel, vagy enyhíti azt az ő gyermeki világa számára még elképesztő tárgyak látványa, mint ahogy az sem elég világos számára, miért választja el ég és föld a „titkár elvtárs” nagyapát a kompromisszumokra képtelen anyjától. Megannyi iróniára késztető, kiaknázható élethelyzet, amelyekből a szerző profi módon építi fel regényét. A közös nevező elmélete szerint az írónak nincs egyéb dolga, mint elképzelni azt, hogyan lehet a lehető legegyszerűbben elmesélni egy történetet úgy, hogy azt minél többen megérthessék. És ha sikerül tervét megvalósítania, méghozzá egy olyan, közérdeklődésre számot tartó korról szólva, amelyről a történelemkönyvek és a politikai-ideológiai, társadalomtudományi traktátusok már annyi bőrt lenyúztak, akkor a norvég, a dán, az angol azzal a benyomással teszi majd le a könyvet, hogy értette a kort, amelyről íródott, mert nincs benne semmi egyedieskedő komplikálás. Hacsak nem számítjuk ide azokat az általunk jól ismert, és az erdélyi magyarból azóta is kikoptathatatlan alapszavakat, mint blokk, jálé, kalorifer, pionír meg még néhány ehhez hasonló, amelyek adnak egyfajta sajátos ízt a könyvnek, de amelyek a fordításokban valószínűleg úgyis eltűnnek.

A fentebb elmondottakkal kapcsolatban gondoljunk a Sorstalanság Köves Gyurijára: az ő esetében is ugyanez a kettősség adja a világsikert és Nobel-díjat gyümölcsöző hatást, és e hatás megérzéséhez nem kell néplélektani meg történelmi előtanulmányokat sem folytatni. A Kertész- könyvvel rokonítja A fehér királyt a főhősök fejlődésvonala is, ugyanis mindketten a teljes értetlenségből jutnak el a megvilágosodásig. Dzsátá történetét gyakorlatilag ugyanaz az eseménysor zárja keretbe. Az apát elszállítják. De míg az első fejezetben a fiú nem integet a furgonban ülő apa után, meg sem várja, hogy a kocsi beforduljon az utcasarkon, mert siet – kell egy új csatár a gombfocicsapatába –, addig az utolsó fejezetben, amikor már tudja, hogy apját rabszállító kocsiban viszik, kétségbeesetten szalad utána, abban a reményben, hogy utolérheti. A címet is adó fehér király motívum okán pedig szinte egyből beugrik Oskar Matzerath figurája, akit ugyan nem életének valamely szakaszától, hanem gyakorlatilag egész életén át elkísér egy tárgy, a bádogdob, mely világhoz való viszonyulásának legadekvátabb közvetítőjévé válik. A lopott sakkfigura is ehhez hasonló szerepet betöltő tárgy Dragomán második regényében, itt az elnyomóktól titokban elcsent, erőt adó és szerencsét hozó szabadság szimbólumaként értelmezhető a cinkos tárgy.

Ördögfarok: jó könyv, de nem lengi át a kivételesség varázsa.

Pap István

(Dragomán György: A fehér király, Magvető, Budapest, 2005)