Egy szomorú bohóc históriája

– 55. születésnapodon 55. – Állomás múlt és jövő között címmel pályaösszegző, egyszemélyes esttel lepted meg a közönséget, 55 meghívottat, és úgy tűnt, jelzed pályafutásod befejeztét. Valóban kész a leltár, nincs több szerepálom, terv a tarsolyodban, ezentúl nélkülöznünk kell jelenlétedet a vásárhelyi deszkákon?

– Valóban visszapillantás és összegzés ez a műsor. Önmagamat is megleptem az előadás ötletével, s úgy látszik, másoknak is tetszett. Mindig szerettem volna olyan előadásban játszani, amely egy bohócról szól, és ezt az egészet egy ilyen keretbe helyeztem. Ez egy szomorú bohóc históriája. Úgy érzem, egy bohóc nagyon sok mindent tárol a lelkében. Kornis Mihály szerint – akivel én mélységesen egyetértek – a bohóc többet tud, mint a színművész, de öregen rájön, hogy mindannak, amit tud, a háromnegyed részére nincs is szükség. Már nem akarja elkápráztatni a nagyérdeműt, önmagát meri adni trükkök nélkül, nem hős, jobban hasonlít a jelentéktelenre, az észrevehetetlen emberekre, akikkel tele van a világ. Vállalja önmagát. Karinthy Frigyes Prológus egy cirkuszfilmhez című versét használtam keretül az előadáshoz, ezt Kovács Levente rendezővel kettéosztottuk. Ezzel kezdődik és végződik az összeállítás. Ő volt a segítőtársam a műsor színpadra állításában, rendezésében, s ezt köszönöm neki. A közönség kicsit meglepődik azon, mikor az előadás elején – a verset idézve – csőcseléknek nevezem. De aztán feloldom ezt a konfliktust.

– Valóban megdöbbent a közönség, ugyanakkor nagyon jó indítás ez, hiszen mindenki felfigyel, mindenki hegyezi a fülét, amikor a saját bőrén érzi a bírálatot.

– Így van. Aztán ebbe a keretbe ültettem bele az eddigi szerepeimből készült válogatást – monológokat, dalokat, verseket, ezek közül egyeseket nagyszínpadon is előadtam, másokat nem. Eredetileg 55 szerepből akartam válogatni, de az túl hosszú lett volna. Most a 72–73. szerepemnél tartok, de az előadásba csak mintegy 30 szereprészlet, dal fért bele. És a kedvenc verseimet is beválogattam Adytól, Karinthytól, József Attilától, Farkas Árpádtól, Zelk Zoltántól.

– Nem kaptam választ a kiinduló kérdésre: abbahagyod a pályát?

– Erre most konkrétan nem tudok válaszolni. Tény, hogy Vásárhelyen elkeserítő a helyzet. Úgy gondolom, nincs is olyan színész, aki pályája során ne gondolná azt, hogy időnként váltania, változtatnia kellene az életén. Most nem érzem úgy, hogy még sok lehetőség áll előttem. Esténként, előadások után az ember szeretne újabb és újabb hidakat építeni színészek és színészek, emberek között, de másnap sajnos ugyanazon a korhadt pallón találja magát, amely bármikor beszakadhat alatta.

– Anélkül, hogy belemennénk a zsákutcába, miszerint Vásárhelyen elfogyott a közönség, csak megkérdezem: ennek a fásultságnak a félig üres nézőtér az oka, vagy úgy érzed, hogy eljátszottad már a szerepálmaidat, hogy nem tudsz megújulni?

– Nem erről van szó, nem valósítottam meg minden színészi álmomat. Hanem inkább az van, hogy most sem becsülnek meg, amikor a legtöbbet tudnám adni magamból. Azt tapasztalom, hogy nem figyelünk egymásra, elmegyünk egymás mellett. Magyarországi színész ismerőseimtől tudom, hogy ott sem rózsás a helyzet. Nem az a baj, hogy végbemegy a generációváltás, hiszen ez normális folyamat. Nem haragszom a fiatalokra, akik nem jönnek el megnézni az előadásunkat, mi is ilyenek voltunk. De a kortársaim sem jönnek el a színházba, mármint a színészkollégák, sőt sajnos néha a vezetőség sem.

– Hosszú ideje az az érzésem, mintha te azt a szerepet is játszanád folyamatosan, hogy színész vagy. Mintha véletlenül lennél színész, és lényegében valami más pályára készültél volna. Távolságtartással viszonyulsz a pályához, a társulathoz. Tévedek?

– Nem tudom elképzelni másként a színjátszást, csak úgy, ha kívülről is figyelem magam s a társulatot. Ez valóban így van. Sokszor el is szégyellem magam amiatt, hogy mennyire kicsinyesek vagyunk. Persze ez nem lenézés, csak elemzése annak, ami van. Csakhogy ez sokszor elégedetlenséget szül. A szakmában csak a színpadon érzem jól magamat. Az, ami a színpadot körülvesz, ami a színfalak mögött történik, nagy teher a vállamon. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy 55 évesen eljátszhattam Kiss Csaba Esti próba című darabját, amelyben éppen egy 55 éves színészt alakítok. No ő mondja, és ez tökéletesen rám illik: „Én nem játszom. Vagyok!” Erről még csak annyit: manapság nem lehet senkinek semmit őszintén megmondani, mert azonnal ellenségnek tekintenek, ellentétet szül. De ha színpadon vagy, akkor az te vagy. Azt nem lehet megmásítani. Kevés az a színész, aki a színpadon a legtermészetesebb. Talán én az lehetnék... Vagy talán vagyok már? Úgy érzem, ott önmagamat adom, lemeztelenítem magamat.

– Egyébként hogy lettél színész?

– Szerelemből kifolyólag. Tizenegyedik osztályos koromban olyan szerelmes voltam, mint az ágyú, aztán jöttek az első csalódások. Ezekre meg úgy reagáltam: majd én megmutatom, hogy leszek valaki. Az érettségi találkozók alkalmával az egykori kislánnyal mindig emlegetjük: neki köszönhetem, hogy színész lettem. Viszont csak negyedszeri próbálkozásra vettek fel az egyetemre. Igaz, az elsőre nemigen készültem. A kudarc után katona, majd másfél évig segéd-mozdonyvezető voltam. Az őszi felvételin jutottam be. Emlékszem: mikor szeptember 14-én visszajöttem a mozdonnyal egyik utamról, a közlekedési naplóba az volt beírva a nevem mellé: „De mâine – actor” (Holnaptól – színész). A főnököm hamarább tudta meg, hogy felvettek, mint én.

– Különös sorsú emberek vettek, vesznek körül, akik – gondolom – befolyásolták az életedet. Édesapád, Kilyén Károly kilenc kemény évet töltött a különböző szovjet lágerekben – a Távol-Keleten, a világ végén. Szörnyű emlékeiből született az a 210 oldalas interjúsorozat, amit vele készítettem, és ez 1997-ben könyv alakban is megjelent. Ugyanakkor nejed, Papp Éva színművésznőről köztudott, hogy Szatmárnémetiben, egy vonatszerencsétlenségben elveszítette fél kezét, fél lábát, a baleset után házasodtatok össze. Éva sajátos helyzete mennyiben befolyásolta a sorsodat?

– Először is szeretném leszögezni, hogy ha elölről kezdeném a felnőtt életemet, és Éva ismét a közelemben lenne, akkor is pontosan úgy cselekednék, mint ahogy tettem. Semmit nem bántam meg, sőt. Ez a második házasságom. Jut eszembe: Éva sokat segített az önálló műsorom kidolgozásában. Vásárhelyre egyébként azért jöttünk, mert a színművészeti főiskola vezetősége tanári állást ajánlott Évának, amiért igen hálásak vagyunk a régi és új vezetőségnek, hiszen most is tanít. Számomra viszont – és ez utólag bizonyosodott be – ez nem volt jó lépés. Akkor persze örültem, hogy nagyobb városba, a szülővárosomba kerülök, itt lehetek színész. Persze nem vádolok senkit, hiszen az én döntésem volt, csak másra számítottam. 1990–91-ben még furcsán éreztem magam, aztán 2000-ig jött a fejlődés, a felfele ívelés, utána pedig a zuhanás. A sok igazgatóváltás meg egyéb dolgok is rányomták bélyegüket a színház életére. Édesapám tragikus sorsával fiatalemberként nemigen foglalkoztam, de mióta idősebb lettem, annál inkább érdekel. Nagyon megérintett utólag a története. Ha pénzem lenne, újra kiadatnám a róla szóló kötetet.

– Egy időben az a hír járta, hogy Németországba mentél dolgozni, vállalkozó lettél, amit az is alátámasztott, hogy elegáns gépkocsikkal láttunk közlekedni. Mi igaz ebből?

– Soha nem dolgoztam Németországban, sem másutt, végig színész voltam. Nem tudom, ki és miért terjesztette ezt a pletykát. Én nem is hallottam. Az tény, hogy a Gruppenhecc csoporttal jártunk Svédországba, Németországba. Viszont azt hallottam magamról, hogy itt, Vásárhelyen régiségüzletem van. Ebből annyi igaz, hogy dolgoztam, s nem a büfében ültem naphosszat. Fizetésemelést, előnyösebb besorolást nem kértem, hanem kereskedtem bútorral, autóval, házzal, régiségekkel, persze nem nagy tételben. Ezt nem szégyellem. Nem lettem nagyvállalkozó. Mindig felnéztem azokra az emberekre, akik vállalkozó szelleműek. Az szégyellje magát, aki nem dolgozik, és nem az, aki mindent megtesz, hogy amennyiben a tisztes megélhetéshez szükséges pénzt nem kapja meg a főállása gyakorlásáért, akkor valami egyébbel is próbálkozik. Az ezzel kapcsolatos kommentárokat eleresztem a fülem mellett.

– Visszatérve a pályához: gondolom, folytatod, csak nem állsz át végképp a kereskedésre?

– Végül is nem hiszem. Komoly indíttatást adott a két utóbbi szerepem ahhoz, hogy egyéni előadóműsorokban gondolkozzam, hiszen kétszemélyes darabokról van szó, Kiss Csaba darabjáról már szóltam, azonkívül a Prahra, Spiró György vígjátékára utalok. Az önálló előadásom is jól sikerült, a két fiatal zenész, Strausz Imre István és Ráduly Zsófia nagy segítségemre volt. Talán ezen a vonalon mennék tovább.

– Csaknem harmincéves pályafutásod alatt melyik szerepben érezted magad a legjobban?

– A színpadon érzem magamat a legjobban, tehát mindegyikben. Szatmáron szerettem Sebastian szerepét a Viharban, kedveltem Lovinescu drámáját, az Élet és halál a homoksivatagbant. Az első nagy főszerepem ott a Liliomfi volt, Kisfalussy Bálint rendezte. Itt, Vásárhelyen már nem kényeztettek el főszerepekkel. De voltak jó szerepeim a Kaviár és lencsében, az Elektrában vagy a Játék a kastélyban című darabban. Nem bánok semmit. Mostani fejjel másképpen látom a dolgokat. Pontosan tudni kell, hogy mi a fontos az életben. Ha ezzel tisztában van az ember, akkor nem folytat szélmalomharcot. Egyik barátom felrótta nekem: a fő életcélom, hogy jól érezzem magam. Erre azt mondta: önző vagyok. Ez elgondolkodtatott.

– Nem említetted a Micimackót, amelyben te voltál a főszereplő. Pedig azt az alakításodat sokan kedvelték.

– Másoknak nem tetszett, de hát ilyen a színészet. Nem mindenkinek ugyanolyan az elvárása. Nem említettem még a Macskajátékot, nagy élmény volt számomra. A Tanítónőben az öreg Nagy István szerepe nem éppen nekem való volt, de ahogy beért az előadás, egyre jobban éreztem magam benne.

– Az egyéni műsorodban igen jól álltak neked a sanzonok. Ilyesmit nem adtok elő a társulattal?

– Á, nem. Itt az a tendencia, hogy zenés darabot, operettet nem játszunk, mert ez művészszínház.

– Szerintem igencsak jól passzolnának az egyéniségedhez, a mostani küllemedhez a klasszikus orosz szerepek, sikeresen alakíthatnád Csehov, Gorkij markáns figuráit. Ilyesmi nem szerepel a jelenlegi, a következő évi repertoártervben?

– Az ilyen típusú figurákban is örömömet lelném. Egyetlen dolgot kértem Kövesdy István igazgatótól és Kincses Elemér rendezőtől, hogy játsszam el Tolsztoj Élő holttest című darabjának címszerepét. Soha nem kértem más szerepet, de tény, hogy bolondja vagyok az orosz klasszikusoknak és filmeknek. Egyébként azt mondják, hogy Nikita Mihalkov színművészhez hasonlítok. Szóval Elemér azt mondta az Élő holttestről: annyira unalmas, idejét múlta, hogy nem lehet megcsinálni. Ezzel a témát lezárták. Én ezt nem hiszem, mindenből lehet érdekes előadást teremteni. Én továbbra is arra vágyom, hogy eljátsszam.

– Mi az, ami a legjobban zavar a hétköznapokban?

– Az előítélet, a nyájszellem, a kontraszelekció, a butaság és az, hogy beskatulyáznak. Zavarnak a vásárhelyi, kisvárosi törvények, amiket nehéz áthágni.

– Szatmárnémeti még kisebb város volt. Ott is érezted ezt a fajta merevséget?

– Persze. Ott is rettenetesen zavart a kispolgári miliő, és azt hittem, Vásárhelyen majd minden másképpen lesz. A szatmáriak figyelmeztettek arra, hogy ugyanazt kapom majd, mint ott. De nem hittem nekik.