A 2004-ben a református egyház, a szatmárnémeti és a Szatmár Megyei Tanács, a tanfelügyelőség és az érintett iskolák között megkötött Egyetértési Nyilatkozat alapelvei között szerepel a szatmárnémeti magyar nyelvű oktatás szinten tartásának igénye, beleértve az állami és felekezeti tanintézeteket. Az aláírók előnyt szerettek volna kovácsolni a „szükségszerű” átalakításokból, hogy a szatmári magyar oktatás megerősödjék.

Nem teljesen világos számomra, hogy az átalakítások mire vonatkoznak, mert ha az épületre, akkor könnyen megállapítható, hogy a kisegítő iskolát nem alakították át (sőt még ki sem költöztették), másrészt „az egész szatmári magyar oktatás” tekintetében az aláírók nagy részének nem volt sem rálátása, sem beleszólási lehetősége.

Továbbá az aláírók megcélozták az iskola nemzetmegtartó erejének érvényesülését és az el(ki)vándorlás vágyának csökkenését. Ez utóbbi megállapítást cinikusnak tartom, főleg a jelen események tükrében, amikor a kiköltöztetési terv napirenden van.

Az Egyetértési Nyilatkozat határozata szerint „a református gimnázium osztályai a Kölcsey Ferenc Főgimnázium osztályaival együtt kapnak helyet” az egyház tulajdonát képező három épületben. Véleményem szerint ez az ambivalens megfogalmazás adott okot a legtöbb félreértésre. A Kölcsey Ferenc akkori igazgatója már a kezdet kezdetén határozottan kiállt a megegyezés olyszerű értelmezése mellett, hogy a főgimnázium marad eredeti helyén, a főépületben. A most megkötött megállapodás első része erre a nyilatkozatra épül.

A kétértelmű megfogalmazás másokat is megtévesztett, hiszen másképp nem tudom elképzelni a nyilatkozat keltezése utáni felújítási munkálatok aránylag nagy volumenét vagy a probléma megoldásának halogatását. Mindenki jóhiszeműen járt el, bízván az egyház bölcs döntésében, s nem láthatta előre a határozott és minden kérelmet visszautasító magatartást az iskolák helycseréjének ügyében.

Az utóbbi időben sokan szemügyre vettük a kisegítő iskola épületének állapotát, s a laikus számára is kérdőjeles a beruházások magas szintjének elfogadhatósága. Másrészt az is igaz, hogy jelenleg más lehetőségünk aligha van, ha csak a Kölcsey – beleértve a diákságát, tanári karát s a szülőket – nem tudja elképzelni működését egy nem a belvárosban található épületben. (Halkan és tisztelettudóan megjegyezném, hogy ha a bérleti díjat a református egyház továbbra is követeli, miért nem újítja fel saját épületét, s csak azután adja ki bérbe?)

Mikorra lehet számítani a kisegítő iskola épületének felújítására? Biztos, hogy ebben az évben nincs rá pénz. Meg lehet kockáztatni azt a kijelentést, hogy az elkövetkező egy-két évben sem lesz, mivel a pénzügyi válság elhúzódhat.

A fentiek tükrében, óvatosan bár, de ki lehet mondani, hogy a közös együttlét hosszú ideig elhúzódhat. Ez kinek lehet érdeke? Véleményem szerint egyik félnek sem. Attól függetlenül, hogy kit nevezünk meg bűnbaknak, tény, hogy a helyzet elmérgesedett. Valószínű, hogy mindkét fél háza táján lehetne kivetnivalót találni. Az olvasót most nem untatom azzal, hogy mennyi bonyodalmat jelent a közös együttlét.

Nem csupán arról van szó, hogy magyar a magyar mellett nem fér meg, s hogy itt és most is érvényesül az ősi átok, hanem egy csomó bonyolult és szövevényes adminisztratív kérdés megoldásáról. Ha ez utóbbi helytelen megállapítás, akkor a református gimnázium miért költözött ki önként a főépületből? A sokat emlegetett vád, miszerint még a pincéből is ballagtak, igaz ugyan, de arról szívesen hallgatnak, hogy a kezdet kezdetén a Kölcsey adott helyet a megalakuló intézménynek, s az akkori igazgató jóváhagyása nélkül iskolájuk nem jöhetett volna létre.

Mindez nem elhanyagolható apróság, mint ahogy az sem, hogy a Kölcsey tanári karából kerültek ki az első ott tanító pedagógusok, s elkezdődhetett a szárnyait bontogató intézmény működése. Akkor ez számukra nagyon nagy segítséget jelenthetett.

A nyilatkozat egy másik érdekes kitétele a „Szatmárnémeti Református Oktatási Központ” kialakítása, habár bennünket efelől senki sem kérdezett meg. Ez a „vízió” jelen volt az elmúlt öt évben megrendezett valamennyi tárgyaláson. Vajon miért szorgalmazták ezt oly kitartóan? Kinek és miért fontos az állami, felekezeten kívüli magyar oktatási alternatíva megszüntetése? Az egyetértési nyilatkozat egy másik kitétele, vagyis hogy „ötéves távlatban az egyházi iskola birtokon belül” kerüljön, a polgármesteri hivatal és a tanfelügyelőség közreműködésével megvalósult.

A gimnázium egyházi birtokon belül van, egy felújított épületben, s nem értjük a türelmetlenséget, hogy az annyi fáradtság és vesződés árán feljavított épületet olyan hamar elhagyják, s cserébe kilakoltatnak egy Erdély-szerte elismert, jó nevű intézményt, kitéve annak, hogy csillogása elhalványuljon, a régióban betöltött szerepe csorbát szenvedjen. Ráadásul ez utóbbi intézményben tanuló diákok 52 százaléka a református egyház tagjait gyarapítja. A tárgyalások során nagyon sokszor hivatkoztam erre a csekélységre, de mivel cáfolni nem tudták, figyelmen kívül hagyták.

Számomra mindmáig érthetetlen, miért van egyik reformátusnak több joga, mint a másiknak? Vagy egyik reformátusabb, mint a másik? Vagy talán az iskola nevének oly nagy szerepe lenne? Ez adja meg a tartalmat? Lehetetlen! Egyszóval nem értem, s ésszerűtlennek tűnik, kiváltképp, ha figyelembe vesszük azt a nem elhanyagolható tényt is, miszerint mindkét intézményt az adófizetők pénzéből tartják fenn. Ilyen szempontból vizsgálva a dolgokat, s összevetve azzal a ténnyel, hogy a város bérleti díjként tetemes összeget fizet a református egyháznak még azért az épületért is, amelyben saját iskolája működik, talán mindez a képtelenség határát súrolja.

Jelen megállapodás furcsa helyzetbe hozhatja az aláíró feleket, mivel a nyilatkozat, amelyre annyiszor hivatkoznak, kimondja, hogy a rendezés folyamatát a felek tárgyalásos és konszenzusos úton bonyolítják. Milyen konszenzusról lehet még szó, miután az új megállapodást a Kölcsey igazgatója, a vezető tanács jóváhagyásának hiányában, nem írta alá?

Tovább bonyolítja a helyzetet a megállapodás azon kitétele, mely szerint a két tanintézmény vezetősége „írásbeli megegyezést köt a közösen használt (…) helységek ügyében”. Eltekintve a tulajdonjogi viszonyoktól (a laborok felszerelése, a könyvek stb. a Kölcsey tulajdonát képezik), eléggé furcsa helyzet alakult ki, hisz részletekbe menő megegyezéseket nem írhat alá az, aki a keretmegállapodást nem „paragrafálta”.

Végezetül túlzottnak tartom az érettségi utáni azonnali átköltözést, annak ellenére, hogy nem kétséges, hogy a jog kinek az oldalán áll. Némi türelmet és megértést talán gyakorolhatna az az egyház, amely (és ez nem üres szólam) évszázadok során mindig felvállalta a nemzet sorsának alakítását, és felelősségteljesen járt el, ha magyarságunk érdekei csorbát szenvedtek.

Elek Imre, a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium igazgatója