Egy filmfesztivál utcái

A május 12–23. között megrendezett 63. cannes-i filmfesztivál a magyar filmfronton csalódás csalódást követett: mintha egyik magyar nagyjátékfilm sem teljesítette volna be azt, amit ígért. A versenyprogramba válogatott Mundruczó Kornél-film, a Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv esetében nem volt teljesen tiszta, hogy miről is szól. Apa és fia, rendező és színész, anya és fia, fiatal lány és fiú kapcsolatáról akar szólni egyszerre? Családi dráma, identitáskérdések, bűnügyi és szerelmi történet kissé mesterkélt egybegyúrása egy erős narratíva hiányában széthúzta az alkotást, amely gyönyörűen filmezett képeivel is darabokra esett. Kocsis Ágnes második nagyjátékfilmjét, a Pál Adriennt az Un Certain Regard szekcióban vetítették, és elnyerte a FIPRESCI (kritikusok szövetsége) díját, számomra azonban mégsem volt túl meggyőző. A potenciálisan izgalmas történetben a rendező számos lehetőséget kiaknázatlanul hagy, a szándékos (?) következetlenség pedig nem éri el a kívánt hatást a függőben hagyott rejtélyek megvillantásával. Az alkotás lenyűgöző képi világa az ismétlődésekben elbukik, és sajnos képtelen lesz a filmet a kiválók sorába emelni.

A Cinéfondation válogatásban diákfilmeket vetítenek, amelynek programjában Szimlér Bálint Itt vagyok című, idei Szemle-díjas rövidfilmje is szerepelt. Az ígéretes magyar tehetségek sorát Ujj Mészáros Károly zárja, aki Liza, a rókatündér című filmprojektjét mutathatta be a l’Atelier sátrában potenciális producereknek, filmforgalmazóknak. Remélhetőleg néhány éven belül már a fesztivál filmjei között láthatjuk. A hivatalos fesztiválkategóriák mellett párhuzamosan zajlottak a Semaine de la Critique és a Quinzaine des Réalizateurs szekciók filmjei, amelyek gyakran kellemesebb meglepetésben részesítettek, mint például a versenyprogramban vetített filmek. Az emberi kapcsolatokat bemutató őszinteség és alázat, ha a magyar filmekben ezúttal (sem) nem nagyon fedezhető fel, Radu Muntean, Marţi, după Crăciun című filmjét – ahogyan az utóbbi években készült román filmeket általában – ez határozza meg és teszi naggyá. A rendező érzelmi csupaszságig vetkőzteti már amúgy is meztelen szereplőit ebben a kiemelkedően szép családi drámában.

A legtöbb filmről általában elmondható, hogy tematikájukban a családi élet válságainak mélypontjaitól egészen a tragédiákig terjednek, ahol testvér testvért öl (Alicia Duffy, All Good Children), fiatal anya csecsemőjét adja el pénzért (Woo Ming Jin, Tiger Factory), vagy ahol a fiatal főhős a virtuális világon keresztül is manipulálja beszélgetőpartnereit, öngyilkosság felé hajszolva őket (Hideo Nakata, Chatroom). Számos filmben a családi élet kudarcainak árnyaltabb térképét kapjuk, és csak ritkán látunk pozitív példát, konvencinális (Mike Leigh, Another Year) vagy kevésbé konvencinális (Mathieu Amalric, Tournée) formában. Bár felelőtlenség lenne mindebből általános következtetést levonni, a család tematikájú filmek sokasága kétségkívül hiteles tükröt tart a jelen társadalom frusztrációinak, félelmeinek vagy rémálmainak feltérképezésével.

Mindezek ellenére a negatív kicsengésű filmek, a kiábrándító fesztiváltapasztalatok vagy a felszínes és unalmas koktélpartik zsákutcái együtt sem ronthatták el a Cannes-ban eltöltött két hét élményét. Mint minden sokrétű rendezvény esetében, a valódi ínyencségeket nem a reflektorfényekben és vakuvillogásokban úszó vörös szőnyegen, vagy a főutak forgatagában vonultatják föl, hanem külön keresni kell ezeket. Annál kellemesebb érzés rábukkanni eldugott kis utcákra, betévedni félig üres vetítőtermekbe, eltévedni és belélegezni a sós vagy édes levegőt, tartalmasan elbeszélgetni idegenekkel a vetítések előtti végeérhetetlen sorokban. Néhány emlékezetes film mellett ezek lesznek az igazán maradandó tapasztalatok.

Plájás Erzsébet, Cannes