Egy elfelejtett centenárium

Még ha nem is vetekedhet ama másik október 6-ával, annyira mégis jelentős, hogy centenáriuma után visszaidézzük magát a történést, néhány évtizednyi előzményét s szörnyű következményeit. l. Ferenc József osztrák császár és magyar király proklamációban jelenti be, hogy bekebelezi birodalmába Bosznia-Hercegovinát, s ezzel párhuzamosan csapatai kiürítik a novibazari szandzsákot. Ez utóbbi lépéssel azt a benyomást próbálta kelteni, hogy a Monarchiának nincsenek hódító tervei a Balkánon. Az annexió híveinek tábora meglehetősen széles volt. Egyfelől ott volt a 80. születésnapjához közeledő uralkodó, aki évtizedekkel korábban jelentős területi veszteségekre kényszerült, s ezek ellensúlyozására már régóta áhítozott az „országgyarapító” címre. Másfelől a katonai és hivatalnoki körök is már harminc éve sürgették a bekebelezést, s ez most kivételesen a magyar kormánynál is egyetértésre talált. Az 1908. augusztusi közös minisztertanácson, ahol Aehrenthal külügyminiszter hozakodott elő javaslatával, egyedül Beck osztrák miniszterelnök emelte föl szavát a terv ellen, a várható súlyos diplomáciai bonyodalmakra hivatkozva, véleményével azonban egyedül maradt. 1908. október 6-án Bosznia-Hercegovina az Osztrák– Magyar Monarchia részévé válik.

Előzmények

A 19. század hetvenes évei Magyarország és a Monarchia külpolitikája alakulásának szempontjából döntő fontosságúak voltak. A Monarchia külpolitikájának vezetése ebben az időben gróf Andrássy Gyula kezében volt, akinek hovatovább meg kellett barátkoznia azzal a gondolattal, hogy a teljes dekadenciában levő Török Birodalom maradandóan nem lesz képes a Balkán-félszigeten élő, nemzetileg mind jobban megerősödő, többnyire szláv népeket hatalmában megtartani. Nem volt azonban Magyarországra nézve közömbös, hogy az elkerülhetetlen átalakulás mi módon fog bekövetkezni.

Életérdeke követelte annak megakadályozását, hogy saját területét délről Oroszország vagy orosz vazallusokká szegődött szláv nemzeti államok öleljék körül. Az orosz harapófogónak ez az ölelése Magyarországra – mint különben az egész Monarchiára – nézve halálos lehetett volna, annál inkább, mert maga Magyarország is telítve volt szláv elemekkel, amelyekről már akkor feltételezhető volt, hogy válságos pillanatokban a magyar államhoz nem fognak hűségesek maradni. Gróf Andrássy Gyula külpolitikai sakkjátszmájában igazi ellenfélnek mindig Oroszországot tekintette, de volt olyan ravasz, hogy ezt mindig ügyesen leplezve, Oroszországgal baráti kapcsolatokat ápolt.

Ugyanakkor felkészült arra az esetre is, ha törekvései dacára Oroszország olyan lépéseket tenne, amelyek hazája létbiztonságát fenyegetnék. Ebben az esetben Németország feltétlen támogatásának biztosítását tartotta – kikürtöletlenül is – legfőbb céljának. Hasonló óvatossággal, minden provokáló hangot kerülve operált Andrássy a Balkán-félszigeten is. Évekig igyekezett megakadályozni, de legalábbis késleltetni a Török Birodalom összeomlását, viszont felkészült ennek a bekövetkeztére is. Eleinte arra törekedett – sikertelenül –, hogy megszerezze Szerbia barátságát. Bosznia-Hercegovina kettőjük közti megosztása Belgrád magatartásán meghiúsul. Sőt Szerbiát valóságos Magyarországgal szembeni gyűlölet uralja. Ennek a magyargyűlöletnek egyik oka a magyarországi szerb nemzeti mozgalmakkal áll kapcsolatban, fő oka azonban a szerbek vágya Bosznia-Hercegovina megszerzésére, amelyet Magyarország semmiképpen nem támogathatott.

Szerb–horvát vetekedés

Bosznia-Hercegovina birtoklása vetélkedés tárgya volt a Török Birodalomból épp csak kiszabadult szerbek és a Szent István Birodalmához tartozó horvátok között is. Bosznia eredetileg horvát birtok volt, később azonban a horvát elem egy része muzulmán hitre tért át, és ugyanakkor Boszniában erős szerb bevándorlás is végbement. A horvátok nem azért kerültek ellentétbe a szerbekkel, mert Magyarországgal állami közösségben éltek, inkább talán azért kerültek Magyarországgal állami közösségbe, mert a szerbektől éles ellentétek választották el őket. Ezek az ellentétek majdnem olyan régiek, mint 6. századi letelepülésük Európa e területére.  Ám e két, közös nyelvet beszélő népcsoport elejétől kezdve teljesen ellenkező irányú fejlődést vett. A horvátok olasz elemekkel keveredtek, Rómától kapták a keresztény vallást, katolikusokká lettek, és kulturális fejlődésükre a nyugati eszmék gyakorolták a legnagyobb befolyást.

Ezzel szemben a szerbek a Bizánci Császárság hatása alatt álltak, kultúrájuk keleti elemekkel volt átitatva, és amikor nemzeti egyházukat felépítették, az ortodox hit alapjára helyezték. E régi horvát–szerb ellentét éppen ebben az időben érte el tetőpontját, amikor Bosznia sorsa felett kellett dönteni. Mindkét nép igényt tartott erre a régióra, s méltán gondolhatta mindkét népcsoport, hogy Bosznia-Hercegovinával megerősödve a másik fölé is kiterjesztheti uralmát. Magyarországnak nem lehetett kérdéses, hogy a horvát törekvéseket támogatja, hiszen közös országban élt vele, az pedig, hogy az államközösséget megszüntesse, szóba sem jöhetett.

A bosnyák kérdés 1875 folyamán kezdett előtérbe kerülni, amikor a hercegovinai keresztények fellázadtak a török uralom ellen. Andrássy – óvatosan – először a status quo és Törökország területi integritása mellett foglal állást. Ez a kezdeti állásfoglalás érdekes módon összhangban áll a magyar közvélemény markánsan török párti hangulatával. A török–szerb és orosz–török bonyodalmakban Magyarország népe – a szlávok kivételével – Törökország mellett foglal állást. 1876 októberének közepén a budapesti egyetemi hallgatók fáklyás tüntetést szerveznek a török főkonzul tiszteletére, majd ennek betiltása után, október 5-én 12 ezer ember lepi el az utcákat, az orosz konzulátust a rendőrségnek kell megvédenie, a tömeget nehézségek árán sikerül feloszlatni. Ugyanazon a napon Zágrábban a horvát ifjúság a budapesti egyetemi hallgatók és Törökország ellen tüntet, Boszniának a Horvát Királysággal való egyesülését követelve. Andrássy azonban világosan látja, hogy a status quo, a török integritás álláspontja nem fenntartható. Még az orosz–török háború előtt, 1876 júliusában összehoz egy találkozót, mikor l. Ferenc József titkos megállapodást köt ll. Sándor cárral, melynek értelmében török vereség esetén Oroszország birtokába veheti Besszarábiát, Ausztria–Magyarország pedig Boszniát és Hercegovinát. Amikor 1877. április 23.-án az orosz–török háború kitört, a magyar közvélemény Andrássy szándékaival teljes ellentétben Törökország mellett és Oroszország ellen foglalt állást. Turinból küldött szenvedélyes hangvételű leveleiben Kossuth Lajos ugyancsak ezt az álláspontot képviseli, sőt egyenesen azt akarja, hogy a Monarchia védje meg Törökországot az oroszokkal szemben.

A parlamentben az interpellációs láz a tetőpontjára hág. A jobboldali ellenzék arra a népszerű, de irreális álláspontra helyezkedik, hogy Törökország területi integritását fenn kell tartani. A kormányt folytonos kérdésekkel ostromolják, és Tisza Kálmán miniszterelnöknek újabb és újabb kitérő választ kell adnia, hogy Andrássy tervét diszkréten képviselhesse. Miután az oroszok 1877. december 16-án Plevnánál legyőzik a törököket, Magyarországon újból magasra csapnak a törökbarátság hullámai. Kossuth még 1878 februárjában is háborút sürget Oroszország ellen.

Végül a török vereséget követően, az előállt új helyzet rendezésére 1878. június 13-án összeült Berlini Kongreszszus június 28-án megbízást adott Ausztria–Magyarországnak Bosznia és Hercegovina katonai megszállására. A nyár folyamán – miután mandátumának lejárta folytán a parlament feloszlott – végbemegy Bosznia katonai megszállása. Amikor az új országgyűlés megalakul, Boszniára vonatkozólag befejezett tényekkel áll szemben.

A Monarchia belső politikájában – az osztrák és a magyar félben egyaránt – nem volt meg a kellő rugalmasság, amely a belső viszonyok megfelelő módosításával lehetővé tette volna Boszniának a Monarchiába való teljes beolvasztását. Mindenki félt a bosnyák kérdéshez hozzányúlni. Az érintett felek – Horvátország, Magyarország és Ausztria – egyike sem egyezett volna bele, hogy a másik országrész ezzel az új tartománnyal megerősödjön. Bosznia közjogi állása bizonytalan volt, a Monarchiába való teljes beolvasztása elmaradt, és olyan állapot keletkezett, amely csupán Szerbia aspirációi szempontjából volt előnyös.

A bosnyák kérdés ily módon történő megoldását követően Andrássy vissza akart vonulni, de ebbe az uralkodó nem egyezett bele. Ő hozta létre Otto von Bismarck német kancellár kezdeményezésére 1879. október 7-én azt a szerződést Németország és Ausztria–Magyarország között, amelyben a két állam kötelezi magát, hogy egyiküknek orosz részről való megtámadása esetén a másik egész fegyveres erejével segítségére fog sietni, minden egyéb megtámadás esetében pedig jóindulatú semlegességet fog tanúsítani. Három nappal később, október 10-én Andrássy beadta lemondását, és nyugalomba vonult. Tette ezt abban a tudatban, hogy a Monarchia külpolitikájának állandó alapjait ő vetette meg.

A megszállástól az annexióig

Bosznia és Hercegovina közigazgatását Kállay Béni közös pénzügyminiszter szervezte meg és vezette egészen 1903-ban bekövetkezett haláláig. Kállay nagy érdemeket szerzett a tartomány kulturális és gazdasági fejlődésének előmozdításában. Amikor hivatalába lépett, alig tudott valaki írni-olvasni. Ő nyomban gimnáziumokat és kereskedelmi tanintézeteket alapított, számos fiatalt küldtek ki ösztöndíjjal külföldi egyetemekre.

Előtte a bosnyákok római korból származó faekével szántottak, Kállay mezőgazdasági gépekkel szeretett volna intenzív mezőgazdasági fejlődést elérni. Gyárak létrehozását, az ipar megteremtését szorgalmazta. Ezek az intézkedések papíron jól festettek, de nem mindig váltak be, és következményük többek közt a proletariátus elégedetlenségének élénkülése volt. A külföldön, kormánypénzen kiképzett fiatalok többnyire nem találtak képzettségüknek megfelelő elhelyezkedést a meglehetősen primitív bosnyák körülmények között. A műveltség terjedésével a tartomány lakói politikai befolyás után is áhítozni kezdtek, és Belgrád támogatta is az ilyen irányú ambíciókat.

A tartomány lakossági megoszlása így festett: 673 ezer szerb, 548 ezer bosnyák (azaz muszlim) és 334 ezer horvát. Kállay óvatos volt. Politikája a horvát és bosnyák elem megerősítésére irányult. Félt a politikai önkormányzattól, mert benne az ellenséges szerb befolyás érvényesülését vélte látni. Kállay utóda a közös pénzügyminiszteri székben és a vele járó Bosznia kormányzatának élén 1912-ig báró Burián István lett, aki sok tekintetben szakított elődje politikájával. Hibáztatta elődjét, hogy az alig fejlődőképes bosnyákokra és a legkisebb arányban ott élő horvátokra támaszkodott, s a szerbek rovására kormányzott. Szerinte aggálytalanul lehet a szerbeknek engedményeket tenni, és olyan politikát követni, amely a három népfaj egyforma fejlesztésére törekszik. Figyelmen kívül hagyta, hogy a boszniai szerb mozgalmakat Belgrádból irányítják, irredenta céllal.

Következmények

Amikor október 5-én Ferenc József aláírta azt a kéziratot, amelyben kijelenti, hogy szuverenitását kiterjeszti Bosznia-Hercegovinára is, és ezt másnap közhírré teszik, valamint az uralkodó erről az összes európai nagyhatalmak vezetőit saját kezű levélben értesíti, e lépés a leghevesebb ellenállást váltja ki jóformán az összes hatalmaknál. Az oroszok a Monarchia balkáni megerősödését fájlalták, az angolok a Berlini Szerződés megszegéséről beszéltek, az olaszok és a franciák az oroszok mellett azt kifogásolták, hogy e lépésről Aerenthal külügyminiszter őket előzetesen nem is tájékoztatta.

A törökök úgyszintén tiltakoznak, velük végül sikerül Aerenthalnak megegyezni, 54 millió koronát fizetve 1909 januárjában a tartomány területén fekvő török államjavakért. A leghangosabban természetesen Szerbia tiltakozott, de a nagyhatalmak után legvégül, 1909. március 31-én neki is el kell ismernie a bekövetkezett annexiót. Bosznia-Hercegovina bekebelezése végül is teljes diplomáciai sikert hozott Ausztria–Magyarország részére – hosszú idő óta az elsőt, amelyet az osztrák–magyar diplomácia a maga javára elkönyvelhetett. Ennek a sikernek azonban árnyoldalai is voltak.

Mindenekelőtt a szerbek nemzeti öntudata megduzzadt. Az annexiós válságból azt szűrhették le, hogy a közeljövőben hathatós segítséget kaphatnak nemzeti céljaik elérésében. Gróf Forgách János belgrádi követ 1908 decemberében írja, hogy „Szerbia céltudatosan készül egy háborús konfliktusra, és politikai téren ügyesen folytatja kísérleteit saját, valamint az idegen országok ellenünk való felizgatására”. A szerb követek Európa fővárosaiban azt hangoztatják, hogy az annexiót „nemzeti katasztrófának” tartják, mely a szerb állam létét fenyegeti.

A konstantinápolyi szerb követ a német követnek mondja: „Kicsinyek és gyengék vagyunk, de forradalmárok! Nemcsak Boszniában, hanem Magyarországon is, hol másfél millió szerb lakik, most olyan szerb mozgalom fog megindulni, amely a Monarchiának súlyos gondokat fog okozni”. Másik káros következménye a Monarchiára nézve e lépésnek az, hogy Oroszország, Anglia, Franciaország és Olaszország még jobban összeforrtak egymással, és komolyan kezdenek készülni az egyre elkerülhetetlenebbé váló háborúra, amelyre éppen Ausztria–Magyarország készül – a nagyhatalmak közül – a legkevésbé.

S utoljára a dátum és helyszín, mely az ezeréves Magyarország végének kezdetét jelenti: 1914. június 28., Szarajevó. Ferenc Ferdinánd főherceg, trónörökös, az egyesült seregek főparancsnoka feleségével, Zsófia főhercegnével Bosznia fővárosába látogat. A főtéren, a tömegből előugrik Gavrilo Princip, 19 éves szerb diák, és közelről két lövést ad le. Ferenc Ferdinánd azonnal, Zsófia kórházba szállítás közben hal meg. Július 28-án Ausztria–Magyarország hadat üzen Szerbiának, a nagyhatalmak bekapcsolódnak, és elkezdődik a történelmi Magyarország végét jelentő első világháború.

Gazda István, temesvári református lelkipásztor