Egy mindenes, aki nem igazgatói szakot végzett

 – Milyen volt a labdarúgás Székelyudvarhelyen a nyolcvanas években, amikor tanulmányai végeztével hazakerült?

– Kiváló! Folyamatosan volt a városnak egy C ligás csapata. Általában a táblázat elején végeztünk, néha pedig feljutottunk a másodosztályba. Minden mérkőzésnek komoly tétje volt, és olyan szurkolótáborunk, amilyenről ma álmodni sem lehet.

– Mikor hagyta abba az aktív labdarúgást?

– 1990-ben, kapus voltam. De mindmáig megvan a kapcsolatom a sportággal, a Hargita Megyei Labdarúgó-szövetség elnöke vagyok, emellett sokat bíráskodtam. A sportot nem lehet abbahagyni, telik-múlik az idő, vannak különböző fokozatok, amelyeken át kell jutnia az embernek: részt vesz, szerepet vállal, aztán irányít, nevel, szervez. Így van ez rendjén.

– Mit talált Boldogfalván, amikor 1986-ban odakerült? És milyen most az iskola, a község helyzete?

– A város közelsége miatt rengeteg előnyük van a községhez tartozó falvaknak, innen könnyű bejárni az udvarhelyi munkahelyekre. Ez az előny azonban hátrány is, hiszen sokan csak aludni járnak haza, az életük majdnem minden színtere a városhoz kötődik. Ezt érzékeltem már akkor is, de 1989 előtt még álmodni sem lehetett arról, hogy pedagógusként oda hassunk, hogy komoly tényezővé váljunk a községben, hogy mentalitást formáljunk. A rendszerváltozás után kezdtünk el azon gondolkodni, hogy elő kell venni a helyi értékeket, példát kell mutatni és keresni a jövőt, a továbbhaladás útját. Az iskola 1993-ban felvette a település szülötte, Fülöp Áron költő, a magyar parlament könyvtárának egykori igazgatója nevét (1861. március 21. – 1920. október 20.). Sinka Ignác kollégám biztatására létrehoztuk a Fülöp Áron Közművelődési Egyesületet is, hogy hivatalos formája, kerete is legyen a kulturális életnek. Tizenegy falu tartozik a községhez, ami azt jelenti, hogy körzeti igazgatóként kilenc 1–4. osztályos tagozat és nyolc óvoda tartozik hozzánk. Összesen 340 tanulónk és 30 pedagógusunk van. A gyereklétszám nem csökken, inkább néhánnyal gyarapodik minden évben. Megfigyeltem, hogy manapság már a szülők igen kis hányada viszi városi iskolába a gyermekét, szeretik ide járatni, mert itt is mindent megkapnak, akár a művészeti képzés, akár a sport terén. Természetes, hogy vannak kivételek, de inkább csak azokban az esetekben, amikor rendkívüli képességű tanulókról van szó, ha élsportolót, zenészkiválóságot látunk egy-egy tehetséges növendékünkben, mi magunk hívjuk fel a szülők figyelmét, hogy keressenek szakosodott intézményeket. Sokat javult a falvak helyzete, jelentős felújítások történtek. Én úgy gondolom, hogy ma már rangot jelent Felsőboldogfalva községben lakni, életminőséget, amelyet tudomásul vettek az emberek és vigyáznak arra, hogy a környezetük élhető legyen, és hosszabb távon is az maradjon. Van betelepedés is, de az új lakók igyekeznek beilleszkedni, felveszik az itteni „életstílust”. Nagy előnyünk, hogy pedagógusaink mindannyian címzetes állásokat töltenek be – szaknyelven: tituláris posztjuk van –, nincsen elvándorlás, aki idejött, az élethivatásnak tartja a foglalkozását, és itt szeretné ellátni a feladatát. Felsőboldogfalva község egyike azon településeknek, ahol a legfrissebb népszámlálás eredményei alapján kimutatható a lélekszám növekedése.

– Majdhogynem idillikusnak tűnik a helyzet. Vagy ez a kitartó és immár két évtizedes közösségépítő munkának köszönhető?

– A helyzet nem idillikus, hiszen még egy iskolabuszra lenne szükségünk. Hargita megye két, román többségű lakossággal rendelkező községének utalták ki a járműveket, talán indokolt volt, talán nem, de annyi biztos, hogy sajátos helyzetünkkel mi voltunk az elsők a listán, teljesen indokolt volt a kérésünk. Talán majd máskor. Tantermeket kell berendeznünk az előkészítő osztályok számára. Megvannak ezek a helyiségek, a bútorzat is, de kisebb-nagyobb felújításokra azért mindenképp szükség lesz. Több mint bizonyos, hogy kitartásunknak, összetartásunknak köszönhető, hogy látványosan fejlődött a helyi közművelődési és sportélet. Nem elhanyagolható tényező, hogy a tizenegy faluból tíz református – csak Lengyelfalva rendelkezik katolikus népességgel –, és nagyon jó a viszonyunk a lelkészekkel, szépen kiegészítjük egymást.

– Milyen nemzetközi kapcsolataik vannak?

– Van belgiumi testvértelepülésünk. Ők sokat segítettek az iskola ebédlőjének felújításában. Jó a viszonyunk a szennai általános iskolával (Somogy megye), kiépített kapcsolatunk a vasadi iskolával (Pest megye), tőlük 1994-ben kaptunk egy harmincnégy személyes autóbuszt. Egyébként én is vezetem ezt a járművet, levizsgáztam, hogy legyen hozzá ember, mert mindig két sofőr kell, ha megyünk valahová. Én ugyanis nem igazgatóit végeztem! Ha nem kell tanítania az iskolaigazgatónak, akkor keres magának olyan feladatot, amellyel kiegészíti az iskolai és a közösségi munkát. Nagyon büszke vagyok a Játszszunk együtt! elnevezésű színjátszó fesztiválra, amelynek nemrég zajlott le a tizenhetedik „kiadása”. Évente több mint hatszáz gyermek vesz részt ezen, mintegy 35–40 településről. Ennek a zsűrijében mindig itt vannak a magyarországi kollégák képviselői is, színművészek, ismert magyar szakos tanárok, előadók. Évente ellátogatunk a testvértelepüléseinkre, és az ottaniak is jönnek. Mindössze egyszer fordult elő, hogy vendégek jöttek, s mi nem mehettünk. Hagyomány az iskolánkban, hogy a tizennyolc, legjobb eredményt elérő gyermeket jutalomkirándulásra viszszük. Hol külföldi, hol belföldi kirándulásokat szervezünk részükre. Ez is fontos tényező, hiszen tétje van ilyen vonatkozásban is a tanévnek, izgatja, hajtja a gyermekeket, hogy megfeleljenek az elvárásoknak és kiemelkedjenek az átlagból.

– Hogyan támogatják önök a magyarországi testvéreket?

– Lelkileg. Ők szeretnek itt lenni, szeretnek minket. Nem telik el látogatás anélkül, hogy el ne mondanák, mennyire feltöltődnek. Biztos, hogy ebben van valamennyi igazság. Egyébként Heves és Hargita megye labdarúgó-szövetségei között is létezik egy hároméves, jól bejáratott kapcsolat.

– Akkor ez azt jelenti, hogy a sport szintjén továbbra is tevékenykedik? Olykor a község határain kívül is?

– Ez természetes. Ezeken a közösen szervezett vetélkedőkön 66 csapat szokott részt venni. Ez már komoly tömegsport, ha úgy vesszük. Nagy fájdalmam, hogy Székelyudvarhelyen mostanában visszafejlődött a nagypályás labdarúgás. Teremfociban jók az eredmények, köztudott, hogy évekig az itteni csapat egyike volt a legjobbaknak, de most sem utolsó.

– Ön Székelyudvarhelyen él. A helyhatósági választásokon a Magyar Polgári Párt (MPP) frakciójában nyert mandátumot. Ez azt jelenti, hogy részt kíván venni a városi közéletben is.

– Mindenképp. Még nem alakultak meg a szakbizottságok, de annyi biztos, hogy a sport és az oktatás szakterületein fogok dolgozni.

– A megyei labdarúgó-szövetség elnökeként hogyan látja, futballistákból lenne utánpótlás?

– Nem lehet, hanem van! Az a gond, hogy a játékosok, amikor betöltik 18. életévüket, vagy abbahagyják, vagy pedig elmennek a megyéből, sőt az országból is. Meg kell fogni, itthon kell tartani őket.

– Az udvarhelyi labdarúgó-stadion évek óta romos állapotban van, nincs a városnak focicsapata. Mit tervez ezen a téren városatyaként?

– Kisebbségben vagyunk, de bízom benne, hogy a felújítás a mandátumunk idején meg fog történni, hiszen ez prioritást élvez. Sport és oktatás terén azért ki szokott alakulni a konszenzus Udvarhelyen. Hogy Haladás lesz-e annak a neve, még nem tudom, de hiszek az előrelépésben!

Simó Márton