Dimény Levente: Az előadás nem termék, hanem alkotás

– Miért akart társulatvezető lenni?
– Nem akartam az lenni, a sors hozta így. Pillanatnyi döntést hoztam az akkori zűrzavaros időszakban. Lehetőséget láttam arra, hogy valamerre kimozdítsuk a Szigligeti Társulatot, és ez nem azt jelenti, hogy ezt föltétlenül én fogom végigvinni. Tavaly ki is jelentettem, hogy nem föltétlenül tartom hosszú távú tervnek, hogy igazgató legyek a társulatnál. Amikor a helyzetünk olyanná válik, hogy azt megérje bárkinek átvállalni, olyasvalakinek, aki ért hozzá és hajlandó színházat építeni, én kötelességemnek érzem majd továbbadni a stafétát. Ez a pillanat még nem jött el.

– Színházat kell építeni itt, Nagyváradon?
– Igen, építeni vagy újraépíteni. Van egy százéves épületünk, egy kétszáz éves hagyományunk, de ez nem jelenti azt, hogy a színháznak nem kell újjászületnie. Ez az a fajta összművészeti műfaj, amelynek folyamatosan meg kell újulnia, a kor szellemének megfelelően. Tudnia kell haladni a mindenkori kortárs művészetekkel együtt. Jelen pillanatban pontosan egy ilyen időszakot élünk: a színházak megpróbálják újrafogalmazni önmagukat, és ugyanez elmondható magáról a színházművészetről is. Ebben kell megtalálnia a saját helyét egy-egy társulatnak. Ez nem azt jelenti, hogy egy városi vagy megyei színháznak, amilyenek mi is vagyunk, ki kell választania egy profilt és csak azon haladnia tovább, ugyanis nem fővárosi társulatról van szó, amelynek számos másik mellett kell megállnia a helyét, és csak egyvalamivel foglalkozni, de azzal a lehető legjobban. Nekünk nehezebb a dolgunk: nagyon sokrétű közönséget kell kiszolgálnunk, megszolgálnunk. Minden rétegnek kell valamit nyújtani úgy, hogy közben meghatározzuk a magunk irányát is. Bármilyen műfajjal foglalkozunk, mutassunk egy felismerhető összképet. Ha kívülről néznek bennünket, mondhassák azt, hogy a nagyváradi színház egy bizonyos módon teszi, amit tesz. Nem találtuk fel ezzel a spanyolviaszt, de azt szeretnénk, ha egyszer csak azt mondhatnák rólunk, hogy bármit csinálunk, mindig jelen időben dolgozunk, a kortárs művészeti gondolkodás jeleit hordozzák az alkotásaink.

– Így gondolkodik a közönség is?
– A közönség nagyon nyitott műfaj. A kiszolgálás és a megszolgálás közötti különbség épp az, hogy amellett, hogy a különböző rétegek által megkívánt műfajokat, például ifjúsági darabot vagy vígjátékot, tragédiát, klaszszikust is játszunk, megpróbálunk szolgáltatni valamit, amire a közönség reflektál. Adunk valamit, művészeti látásmódba csomagolunk egy előadást, aztán megtudjuk, hogy nekik ez tetszik vagy sem. Így előbb-utóbb ők is velünk, az alkotókkal együtt szűrik majd le önmaguknak a tanulságokat. A publikum igényeit csak nagy vonalakban ismerjük.

Nincs olyan közeli kapcsolatunk vele, mint amennyire azt szeretnénk. Esetleg visszahalljuk tőlük azt, hogy miért nem játszunk csak zenés vígjátékot. Ez nagyon erős megfogalmazás, tudni kell vele szemben állni. Játszunk zenés vígjátékot is. Amíg azonban ebből a megfogalmazásból eljutunk oda, hogy már igényesebb zenés vígjátékot, vagy kevésbé zenés darabot kérnek, tehát elkezdenek árnyaltabban fogalmazni, még hosszú az út. Itt kezdődne a kommunikáció köztünk és köztük. Elég sokat tettünk ennek érdekében, de még mindig nem eleget. Például a legutóbbi miniévadunk során, amikor újrajátszottuk az évad darabjait egy hét alatt, megpróbáltuk behozni a közönséget egy beszélgetésre az előadások után. Többé-kevésbé sikerült is. Azt szerettük volna, ha létrejön egy nyilvános fórum, ahol találkozunk, és szembesülhetünk a kérdéseikkel, illetve ők is a mieinkkel. Vendégkönyvünk van, de az igen egyoldalú. Névtelenül írnak be nagyon durva véleményeket, amelyekre nem tudunk reagálni, így nem lehet érdemi párbeszédet folytatni.

– Művészeti igazgatóként ön ennyire magára vállalja a kommunikációs feladatokat is?
– A színház – és mondjuk a zene – olyan művészeti ág, amely viszonylag populárisnak számít. Tudjuk, hogy a képzőművészetről ezt nem lehet elmondani: egy-egy tárlaton alig vannak nézők, persze az értéket nem elsősorban ez határozza meg. A színházban ez teljesen másképp van. Ez a művészet a saját popularitásából él, ezért itt a közönséggel, a befogadóval való kapcsolattartás alapvető fontosságú.

– Színészként a színpadon is ilyen gondolatok vezérlik a munkáját?
– A művészeti igazgatói és a színművészi munkának nem szabad összefolynia. A színpadra állást komoly munkafolyamat, rákészülés előzi meg, az előadásba már ennek az eredménye kerül. Az idei évad darabjainak szereposztása castinggel dőlt el, én is így kaptam a szerepeimet. Mindegyiket nagyon szerettem is, nem tudnék közülük egy kedvencet kiválasztani, persze pályafutásom alatt voltak favoritjaim. Az alkotónak, a színésznek vagy a rendezőnek minden produkció létrejötte pont úgy zsákbamacska, mint ahogyan a közönség számára is kockázatos jegyet venni egy előadásra. A néző egy plakát, egy cím, esetleg egy szereplő vagy rendező alakja miatt választ egy darabot, amelyre jegyet vásárol. Persze az, hogy mi történik a színpadon, lehet, hogy nem is hasonlít arra, amire az előzetes információk alapján számított. Egy előadásról nem lehet előre megmondani, hogy 15 százalékos zsírtartalmú termék, hiszen eleve nem is termék, hanem alkotás. Amikor egy alkotó elkezd létrehozni valamit, ugyanilyen bizonytalan, hogy a végeredmény milyen lesz. Ráadásul ahányféle ember ül a közönségben, annyiféle darabot igényelne. Az azonban biztos, hogy általában jó színházat kérnek a nézők. A zenés vígjátékot igénylőkkel szemben egy másik markáns vonalat képviselnek azok, akik mostanában újra bemerészkedtek, vagy esetleg csak bekukucskáltak a színházba, és azt szeretnék, ha nem Kolozsvárra, Debrecenbe vagy Sepsiszentgyörgyre kellene színházba járniuk. Ez már igen meggondolandó kérés, legalább annyira, mint az előző nézői kategória.

– Mit tud Debrecen és Temesvár, amit Nagyvárad nem?
– Azon a lépésen, amit a Szigligeti Társulat most kezd el megtenni, ők már túl vannak, ezeket a döntéseket már tizenvalahány évvel ezelőtt meghozták. Ebből a szempontból le vagyunk maradva, pedig ugyanolyan vidéki kőszínházakról van szó, mint mi vagyunk. Olyan út elején állunk, amelyet sok jó nevű színház több tíz éve megtett, persze olyan is van, amely még mindig nem ért a végére, és bár jó előadásokat tartanak, még nem alakítottak ki erős profilt. Az ismertség és az elismertség problematikája a színházak szempontjából nagyon kényes kérdés. Mikor van egy színházban díjözön vagy rengeteg fesztiválrészvétel egy évadban? Ez nem kizárólag azon múlik, hogy a társulat milyen előadásokat hoz létre. Itt egy csomó más dolog közrejátszik, persze nyilvánvaló, hogy ahhoz, hogy előre lehessen lépni, művészi szinten is nagyot kell alkotni. Mégis, itt már marketingről, láthatóságról, szakmai berkeken belüli szervezésről is szó van, arról, hogy jó nevű szakemberek jöjjenek el megnézni minket, írjanak rólunk – ha ez megtörténik, máris nő a színházi brancson belüli láthatóságunk, és annál valószínűbb, hogy fesztiválokra nyerünk meghívást. Jelenleg ezen is dolgozunk, jönnek a szakemberek, de még mindig nem elegen. Egy évvel ezelőtt, amikor átvettem a társulat vezetését, hangsúlyoztam, hogy a változások nem egy évad alatt mennek majd végbe. Maga az intézmény struktúrája is hiányos, át kellene állnia egy modern színházi rendszerre: menedzsment-marketing, PR-tevékenység, ezeket mind szakembereknek kellene végezniük. Ráadásul lassan két éve a saját levünkben fővünk, hiszen nem vehetünk fel új embereket. Jó, hogy az előadásainkat megnézi a saját közönségünk, és ő a legfontosabb, de emellett mi a szakmában is tovább szeretnénk lépni.

– Mennyire akadályozza ezeket a törekvéseket az, hogy felújítás miatt évek óta nem használható a színházépület?
– Az rettenetes. Most augusztus van, és még mindig nem mondhatjuk ki százszázalékos biztonsággal, hogy melyik előadásunkat hol fogjuk játszani a következő évadban. Ebben az a legrosszabb, hogy még mindig nem kaptunk igazi határidőt, amire évek óta várunk. Nagyon nehéz úgy dolgozni, hogy nem tudjuk, mikortól miénk a színház. Tél közepén októbert ígértek, de nem lesz így. Így pedig hatalmas a veszteség perspektíva szempontjából. Cserevendégjátékok, jó kapcsolatok nem tudnak létrejönni, mert nincs hol vendégeket fogadnunk. Egy társulat nagyszínpadi előadással színházat kér magának, hogy elhozhassa a váradi közönségnek, de mi ezt nem biztosíthatjuk neki.

– Nagy bátorság kellett hozzá, hogy vállalja a társulat vezetését ilyen nehéz időszakban?
– Előre megbeszéltük a tagokkal, hogy ezt elvállalni őrültség, sőt tovább is mentünk, az is elhangzott, hogy egyenesen öngyilkosság. A bátorság alapvető jellemvonás bármilyen művészeti ágban. Ha nem vagyok elég bátor a saját gondolataimat kimondani, alkotásba önteni, lehet, hogy inkább a langyos vízhez hasonlítok. Az alkotásom nem lesz elég erős. Azt pedig, hogy valóban őrültség vagy öngyilkosság volt-e, majd eldöntheti az utókor. Én nem szeretek visszafelé tekinteni, gondolatban elölről kezdeni. Csak az a fontos, hogy a következő lépés mi lesz.