Dees és Dés, az utak kereszteződésénél

Kádár József 1900-ban megjelent Szolnok-Doboka vármegye monográfiája, Szabó T. Attila 1937. évi (Dés helynevei) és 1943. évi tanulmánya (Dés települése és lakossága) után azt hihetnők, hogy a városról mindent megírtak. Több évtizedes szünetet követően azonban Huber András tevékenysége ennek ellenkezőjét bizonyítja, mindig újat mondva folytatja az elődök munkáját: 1980 októberében–novemberében 11 folytatásban Dési séták című írását a korabeli kolozsvári napilap, az Igazság közölte – a néhány hónappal későbbi terjedelmesebbet a cenzúra már nem engedélyezte –, hat évvel ezelőtt közreadta Város az időben. Dési helytörténeti séták című kötetét, az idén pedig megjelent említett könyve.

Dés (kiejtése [dézs]) a közelében levő désaknai sóbánya és az itt – amint a kötet címében is áll – összefutó utak miatt fontos település volt már a honfoglalást követő időben. Ezért a Nagy- és Kis-Szamos, valamint az összefolyásuk utáni széles Szamos-völgy ellenőrzésére és védelmére, a só zavartalan szállításának biztosítására több vár is létesült a környéken. Egyik a kozárvári volt, a másik a Kozárvár és Alsókosály közti völgypadon, a Béla-hegyen állt, a harmadik a Cic-hegyi, a Somkúti-völgyben nyugat felé vezető utat ellenőrizte, a negyedik II. Endre rendeletére 1214–1235 között a Szamos fölé magasodó Rózsa-hegy fokán épült, az ötödik, egy földvár, a Felső-Sétatér, a mai piac helyén, az Óvárban állt. Egyes vélemények szerint ez volt Désvár, a mai város előzménye, mások szerint viszont a rózsa-hegyit nevezték Désvárnak. Ismét mások úgy vélik, hogy a désaknai Várhegyen földvárat emeltek, mely menedékhely lehetett, de valószínűleg a sóbányák védelmét is szolgálta. De úgy tűnik, hogy ennek léte nem bizonyítható.

A kötet első fejezete összefoglalja az oklevelekben első ízben 1214-ben előforduló Dees [dézs], 1351-től Deés [dézs], 1902-től Dés történetét. Ekkor sószállítóhelyként említik, de ennél régebbi. 1070-ben kunok, besenyők gyilkolták, fűzték rabszíjra lakosait. A XII. században Alsó-Rajna menti flamandokat telepítettek ide. 1241-ben és 1282-ben a tatárok pusztították el a települést, 1602-ben Basta zsoldosai majdnem teljesen felégették. Az óvári félköríves templom a tatárjáráskor elpusztult, ennek köveiből emelték később a vasgárdisták által 1938-ban felrobbantott óvári tornyot. Közelében állt az ún. Tanácskő, mely mellett – a hagyomány szerint – ültek tanácsot a honfoglaló magyarok. Ez is áldozata lett az 1938. évi pusztításnak. A 17. században Dés egy ideig fejedelmi székhely. I. Rákóczi György és fia nem egyszer itteni palotájából kormányozta Erdélyt. II. Rákóczi György Désről indult végzetes lengyelországi trónszerző hadjáratára. A fényképek tanúsága szerint ép házukat, arra hivatkozva, hogy életveszélyes, 1938-ban lebontották. Helyén az 1950-es években épült föl a város első tömbháza.

A második fejezet az utcák kialakulását tárgyalja. 1490-ből maradt fönn az első dési utca, a hajósmalomhoz ereszkedő neve: Malom utca. A Rév utca a Szamos partjára vezetett, ahol a désaknai sót hajókra, tutajokra rakták. A közeli Kodorba vivő Kodor utca 1531-ben már létezett. A régi, a lakosság által az utca valamilyen jellegzetessége alapján adott ún. beszélő nevek – Varga, Nagyvarga, Kisvarga, Szekeres, Kisszekeres, Halász, Híd, Fazakas, Borsos, Rév, Törvényfa stb. – sajátos arculatúvá tették Dést. A 19. század végétől azonban, többi városunkhoz hasonlóan, itt is a hatóság lett az utcanévadó. Ekkor jelentek meg a települések sajátos arculatát törlő, az utcával semmilyen kapcsolatban nem levő ún. néma nevek, mint Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Thököly Imre, Bercsényi Miklós stb. Az első világháborút követő hatalomváltozással ez a jelenség román, a második világháború idején ismét magyar, a második világháború után újból román nevekkel folytatódott. Egészen napjainkig.

Máig kedves emlékem a nyári szünidők idején nagyapámtól hallott Törvényfa utca neve. Ez ragadta meg leginkább a figyelmemet. Meg se fordult a fejemben, hogy ez az akasztófa régi neve volna, s ezzel függ össze a közeli erdő, a Bakó neve is. Dicséretes a szerző igyekezete, hogy a város valamenynyi régi utcanevét, ezeket a szellemi műemlékeket, a nyelvünk szerves részét alkotó dési helynévörökséget egybegyűjtötte, hogy a mai nemzedék is továbbvihesse.

A város egyik kiemelkedő személyisége, Medgyes Lajos, ötven évet élt Désen. Református lelkész volt, költő, szépíró. Neve már húszévesen ismert, verseit, írásait számtalan lap (Nemzeti Társalkodó, Remény, Honderű, Regélő Pesti Divatlap, Életképek stb.) közölte. „A forradalom és a szabadságharc idején második Petőfiként emlegették. A református templom szószékéről elhangzott, küzdelemre buzdító beszédei is messzehangzók voltak”. A szabadságharc vérbefojtását követő elnyomás lazulásakor az elsők között szólalt meg, és továbbra is a negyvennyolcas eszméket követte. Bár lelkészi hivatása miatt nem hagyhatta el a várost, művelődési és irodalmi életünk sok kiválósága kereste őt fel személyesen vagy levélben. Így többek között Szemere Miklós, Petőfi, Tompa Mihály, Jókai Mór, Arany János, Eötvös József, Kisfaludy Sándor, Brassai Sámuel, Gyulai Pál, Tolnai Lajos. 1883-ban, alkotóereje teljében, mégis keserűen jegyezte meg egyik írótársának, hogy a fiatalok már a nevét sem ismerik.

A kötet, illetőleg szerzője egyik érdeme, hogy az eddigi, részben téves, részben elnagyolt közlésekkel ellentétben, minden részletre kiterjedően beszámol Móricz Zsigmond 1941. május 19-e és 21-e közötti háromnapos dési látogatásáról, és teljes terjedelmében közli a ma már hozzáférhetetlen helyi Vármegyei Közéletben megjelent, Körkép című, lényegében ismeretlen írását. Ebben Móricz említést tesz a dési hetivásárról, a vásári népről. „A magyarokat meg lehet ismerni a mosolyukról és a fejtartásról. Olyanok, mint akik otthon vannak. Tehát rögtön otthon vagyok közöttük. Annyira otthon, hogy egészen úgy érzem, mintha a jászberényi piacon vagy a mátészalkain, vagy a hódmezővásárhelyin volnék, akárkivel állok szóba, magyarral: magyar. Még a köhintésük is ugyanaz. De a beszédjük csak hangokban és jelentésben az, már a fonétikában van valami más. Ősibbek. Soha nem hittem volna, hogy Tamási Áronék nem valami stilizált nyelven beszélnek: de a vonatban egy félóráig álmélkodva hallgattam, hogy a magyar legény a pajtásának micsoda csudanyelven meséli el egy kártyázásának a történetét, szóról szóra, ki mit mondott, s bé s ki, s ügen s nem. Ez az s betű vagy hang, ez olyan, mint a malter, ez mindent öszszeköt és végigsuhog: ez a gondolkodási pillanat, ez a faji közösség, ez az a divatos daróc, amiben járnak, s amire nem röstellik a finom hímzést még rárakni, bár azon meg nem látszik. S azzal is csak annyi, mint anélkül, s lám, mégis teszik rá” – írta Móricz Zsigmond.

A helyi művelődési igényre jellemző, hogy a kolozsvári színészek már 1804-ben fölkeresték Dést. 1807-ben Kolozsvár, Debrecen és Marosvásárhely után a negyedik város, ahol a Hamletet magyar nyelven bemutatták. Ezzel Pestet is megelőzte, mert ott az első ilyen Hamlet-előadásra 1810-ben került sor. Az előadásokat magán- és köztulajdonú házakban, vendégfogadókban tartották, míg 1886-ban erkéllyel, 19 páhollyal, menedékes nézőtérrel felépült az 527 személyt befogadó Szolnok-Doboka vármegyei Nemzeti Színház. Ezután az öntevékeny együttes átadta helyét a hivatásos színészeknek. A nagy érdeklődésre való tekintettel az előadásokat több ízben is meg kellett ismételni. 1913-tól megjelent az időszaki Dési Színházi Újság. Írásaiból megtudhatjuk, hogy az akkor kezdődő színi évadban négyszáznál több darabot, köztük operetteket, vígjátékokat, népszínműveket, egy héber dalműt mutattak be a városban. A 2002. évi népszámlálás szerint Dés 38 437 lakosának 14,1 százaléka, 5420 magyar. Körülbelül ennyi lakosa volt a városnak 1886-ban. Hol van a dési színház ma? Aki 1919 után megvásárolta az épületet, mozit nyitott benne. Kedve szerint hol engedélyezte a magyar előadásokat, hol nem.

1908-ban az Angol Szálló nagytermében megnyílt a dési Uránia mozgóképszínház. 1918 után sem szűnt meg, sőt versengett a Nemzeti Színházban létesített mozival. 1940 és 1945 között újra működött a Szolnok-Doboka megyei Nemzeti Színház. 1945-től ismét mozi lett. 1960-ban kigyúlt, majd lebontották. A színházi előadásokon ezután elsősorban a műkedvelők léptek fel, de a kolozsvári magyar színház is hosszú évekig, több-kevesebb rendszerességgel. Mindezek mellett olvashatunk még a dési Szabad Lyceumról, a Népfőiskoláról, a dési festőművészekről is Huber András kitűnő könyvében.

Asztalos Lajos