De mi lesz az öregekkel és a könyvekkel?

Második emelet, jobboldalt a második ajtó. Mire felértem, már nyílt is, és egy aranyos tacskó szaladt szembehangosakat, de nem haragosakat, inkább vidámakat vakkantva. És ugrált, és örvendett, és többször is körülszimatolta farmernadrágom alsó szárát. Totyó, Totyó, hagyd abba, nyugodj meg! – szólongatta szinte egymás szavába vágva a két öreg, de az apróság egyszerűen nem bírt magával, annyira örvendett, hogy valami változatosságot is hozott a számára nagy valószínűséggel kissé unalmasnak indult este. A vidám tacskó csak akkor nyugodott meg egy kicsit, amikor végre megsimogattam, és megvakargattam hatalmas füle tövét.

Azelőtt kertes családi házban laktak, nem messze, innen a második utcában. Akkor még csendes volt ez a városrész, szürke tömbházaknak, pornak, füstnek, tolongásnak, idegbeteg rohanásnak híre-hamva. Errefelé semmiképp. Mert akkor itt még gyümölcsfák, fű, virág, zöldség nyílt a kertekben, és a szomszédok esténként a kerítésre könyökölve beszélték meg a világ dolgait. Évek teltek, gépek jöttek, a kis kertek eltűntek, és az üde növények helyett hatalmas betonszörnyek kezdtek kinőni. Nem az emberek, hanem az akkori földi hatalmasságok akarták így. Kitépni a gyökereket. De azért a kis házak egy része, tenyérnyi udvarral még megmaradt. Mígnem pont a házuk mellé műfüves kis focipályát építettek. Laci bácsi hiába kérte szépen a ketrecszerű építményben felesleges erejüket levezető ifjakat, hogy drága fiaim, nem bánom, játsszatok, én is voltam fiatal, én is szerettem a mozgást, a játékot, csak ne ordibáljatok annyit, és főleg ne olyan trágárságokat. Amazok elzavarták, hogy mit akar, vénember, s ha nem tetszik, menjen innen, Budapestre… Ahova a gyermekeik is elmentek valamikor, nem olyan régen.
Úgyhogy ha már a kis virágost és zöldségest elvették tőlük, utána a csendjüket is, s a gyermekek sincsenek már itthon, eladták a kis családi fészket.

Minek tartani, a ház körül mindig akad tennivaló, helyére kell dugni egy lecsúszott tetőcserepet, visszaszegezni egy leesett vagy letört kerítéslécet, s a zsebkendőnyi udvaron, bármilyen kicsi, azért csak ki kell húzni a gyomokat, öregek ők már mindehhez, segítség pedig nincs. A ház árából vették meg ezt a kis kétszobás, második emeleti lakást, ahonnan Totyóval le-letipegnek tejért-kenyérért és levegőzni. Itt legalább csendben megvannak, hármasban, az ablakokból éppen a fák koronájára nyílik kilátás, így a blokkos élet elviselhetőbb, és a focizók is távol vannak. Bevásárolnak, sétálnak, az újságból és a tévéből megtudják az újabb híreket, csendesen telik az életből, ami még hátramaradt. A gyermekek ritkán jönnek haza, legfeljebb húsvét vagy karácsony körül, netán a nyári szabadság idején, de akkor is csak rövid időre, mert nincs pénz, s ahogy telnek az évek, úgy lazulnak a kötődések, az unokáknak pedig egyszerű földrajzi neveket jelent a szülőváros, Erdély…

Ez már senkit nem érdekel, fűzi hozzá Zsóka néni az ágy szélére tett két vaskos kötetre mutatva. Az apósáé volt, aki a két világháború között szépen összegyűjtögette, majd beköttette a lapokat, s ez a két évfolyam valahogyan megmaradt. Kibírt az mindenféle időket, divatokat, világháborút, kommunizmust, új demokráciát, őrizték a polcon nyolc évtizeden át, néha forgatták, néha böngészték, néha újraolvastak egy-egy kedvenc részletet, s felemlegették, hogy milyen szép is volt az az idő, amikor az öreg, vagyis a Laci bácsi édesapja Reményik Sándorral nemcsak a lap hasábjain, hanem személyesen is találkozhatott. De mivel már senkinek nem kell, mert ugye, a gyermekek s az unokák már kint vannak, s olvasták a hirdetést, úgy gondolták, felhívnak, jöjjek, fogjam, vigyem, böngésszem haszonnal, nem kérnek érte semmit. S örvendjek neki, mert ők is örülnek, hogy jó kezekbe kerül. Az életükből pedig, ami még hátravan, eltöltik szép csendesen fogadott „unokájukkal”, Totyóval.