A zenei előképzettség nélküli ipari munkások többnyire Bartók, Kodály és Sztravinszkij zenéjét választották, a tisztviselők és hivatalnoklányok pedig, akik már játszottak valamilyen hangszeren, inkább Chopin és Liszt, valamint Beethoven és Mozart zenéjét helyezték előtérbe, a modern szerzőkkel kapcsolatban pedig utólag beismerték, hogy ez a fajta zene kínosan hatott rájuk.

A további munka során elérték, hogy a hallgatók 80–90 százaléka megszeresse a modern zenét is, és a fennmaradó 10–20 százalék a hangszerhez értők közül került ki. József Attila már a harmadik ponttól kezdve rátapintott a Bartók-zene megértési problémájának lényegére, a disszonanciára, és a tizenöt pont közül hatban foglalkozik részletesen ezzel a kérdéssel. Ezek közül elsősorban a tizedik pontot emeljük ki: „A disz. [disszonancia] tulajdonképpen probléma. Probléma nélkül annak megoldása nincs, tehát konsz. [konszonancia] sincs.”

Demény János három mondatban fejti ki ennek a gondolatnak a lehetséges lényegét. E rövid magyarázathoz még csak azt tenném hozzá, hogy a zene disszonanciája nemcsak a bölcseletben jelent problémafelvetést, hanem a mindennapi élet legkülönbözőbb területein is. A problémákat az életben sem lehet kikerülni, kiirtani, nem létezővé tenni, hanem meg kell találni a megoldás lehetőségét.

Aminek a mindennapi életben megoldás a neve, azt a zenei összhangzattanban feloldásnak nevezik. A diszszonáns együtthangzások feloldása a zenében a konszonáns együtthangzással történik, és ezek alkalmazásának megvannak a maga szabályai, mint ahogyan a mindennapi életben is ugyanígy igyekszünk szabályok, törvények segítségével megtalálni a problémák megoldási lehetőségeit.

Az akusztikus hangsor

József Attila negyedik pontja így szól: „Csak disszonancia által lehetséges alkotás. A konsz. [konszonancia] nem egyéb megértett disszonanciánál”. Demény János szerint ennél a pontnál a költő a disszonancia viszonylagos voltára is hivatkozik. Ugyanis minden kor más-más hangközöket érzett disszonánsnak és konszonánsnak. Demény nagyon röviden hivatkozik az úgynevezett felhangsorra is, vagyis az alig hallható hangok azon sorára, amelyek egyetlen hang kicsengése, kizengése során, nagyon gyors egymásutánban az alaphangot követik, annyira gyorsan és felfele haladva egyre halkulva, hogy csak a jól képzett emberi fül képes felfogni közülük néhányat. „…észrevételük a fül érzékenységének fokmérője” – írja Demény.

A felhangok – melyek az alhangokkal ellentétben felfele haladva bontakoznak ki az alaphang után, és amelyeket részhangoknak is nevezünk, mert az alaphang részét képezik – a rezonancia törvénye alapján jönnek létre, amely szerint valamely tárgy csak arra a hangra rezonál, melyet maga is létre tud hozni. Mindenki tapasztalta már, hogy a hangot adó tárgyak (húr, hangvilla, ablaküveg stb.) bizonyos hangokra rezgésbe jönnek, és maguk is hangot adnak.

Ez történik például a zongorán is, ahol a billentyű lenyomása révén a kalapács megüti a húrt, amely rezgésbe jön, és hangot ad, de rögtön utána rezegni kezd a nyolc hanggal (tiszta oktáv) fennebb lévő hang húrjának a fele is, majd az ettől öt hanggal (tiszta kvint) fennebb lévő hangnak megfelelő húr egyharmada, majd az ettől négy hanggal (tiszta kvart) fennebb lévő hang húrjának egynegyede kezdi el a rezgést, ezután pedig az ettől három hang távolságra levő hang (nagy terc) húrja folytatja a rezgést – és így tovább.

Az első hat felhang együtthangzásából hármashangzat jön létre, mely a klasszikus összhangzattan alapját képezi, például a C alaphang első hat felhangjából a c-é-g  (do-mi-szol) hármashangzat bontakozik ki.

Mivel Demény János elsősorban zenészek számára írta tanulmányát, ezért a Szempont rovat olvasói számára szükségesnek tartom kissé alaposabban is kifejteni a felhangok szerepét az összhangzattanban. A felhangok között vannak olyanok is, melyeknek együtthangzása kellemes érzést vált ki a hallgatóban – ilyen például az oktáv, vagyis az alaphangtól nyolc hang távolságra található hang –, mások pedig visszatetszést keltenek, mint például az egymás melletti hangok együtthangzása.

Pedig, ha mindez a temérdek konszonáns és disszonáns hang jelenléte egyetlen hangban nem vált ki kellemetlen érzést, épp ellenkezőleg: az egyesegyedül megszólaló hangot találjuk a legkellemesebbnek, akkor miért érezzük kellemetlennek azt, ha a felhangok e sorából kiragadunk bizonyos hangokat, mint amilyen például két egymás mellett lévő hang, és egyszerre szólaltatjuk meg őket?

Ha a felhangok sora együtt konszonáns, akkor ezek közül két hang hogyan lehet mégis disszonáns? A zene történetében egyre több felhang meghallása és konszonanciaként való kezelése jelenti a haladást – írja Demény. „A felhangsor egy része tehát megszokott, más része újdonság, bizonyos része megunt.” Demény János Gyulai megjegyzésére hivatkozva emlékeztet arra, hogy valamikor még Mozart „angyali” zenéje is diszszonánsnak tűnt.

Nem létező skála?

És most képzeljük el azokat a gyermekkoruk óta zongorázgató hivatalnoklányokat, akik Gyulai előadásait hallgatták, és akik Chopin és Liszt stílusát már megszokták, de akik először találkoztak olyan zenével, amelyben a tenorszólam olyan hangsoron mozog, amilyet eddig sohasem hallottak, és amely úgy szól, mint egy nyakatekert dúr skála. Ezt a hangsort a szakemberek akusztikus skálának nevezik. A dúr és az akusztikus hangsor közötti különbség abban rejlik, hogy az akusztikusban a negyedik hang egy félhanggal fennebb, a hetedik pedig félhanggal lennebb szól:

1. C-dúr skála (Do major): C – d – é – f – g – á – h
Do-re-mi-fa-szol-lá-szi
2. Akusztikus skála: C – d –é – fisz – g – á – bé
Do-re-mi-fa-szol-la-szi bemoll

Miközben a csodaszarvassá vált fiúk apja hatalmas, kétségbeesett jajkiáltással énekli a kolinda szövegét: „csak hűvös forrásból”, a dallam tenoristák számára szokatlanul magas hangra emelkedik fel, majd hosszú melizmákkal halad lefele egy idegenül szóló hangsoron. „Ennél hamisabban szóló skálát el sem lehet képzelni! – gondolhatták felháborodottan a Chopint kedvelő hivatalnoklányok a zenetörténeti szemináriumon. – Miféle hangnem ez? Hisz ez se nem dúr, se nem moll hangsor! Ilyen skála nem létezik!” Pedig létezik.

A természetes felhangsor 7-ik és 13-ik felhangja között található. Miért volna ez természetellenes? Hisz benne van a részhangok sorában! Miközben a zongorázó hivatalnoklányok megbotránkoznak ezen a zavaró furcsaságon, az egyszerű román falusi zenészek természetesebbnek találják. Az akusztikus skálát felfedezték több román tánc- és népdalban is, többek között a híres Gyeláni siratóénekben, mely Bartóknak 1913-ban megjelent Cântece populare româneşti din comitatul Bihor című gyűjteményében a 119-ik számú dallam. Megjegyezzük, hogy a Medvetánc című zongoradarabban ez a hangsor nem található meg. A darab csak a mondanivaló szempontjából rokon a kantátával.

Demény János fent említett tanulmányában így fogalmazza meg a kantáta és a Medvetánc mondanivalójának hasonlóságát: „A szabadság után való artikulálatlan kiáltás feszíti ezt a zenét és hangolja kora tolmácsává. Ez a hangvétel nem egyszeri tünemény. Visszatekintve Bartók életútjának kezdetére, a Medvetánc is e szabadságvágy korai kifejezése. Kiváltképpen akkor, ha ezt a darabot a Cantata Profana prizmáján át fedezzük fel. Olyan elesettség szólal meg itt a medve „esetlensége” ürügyén, amilyenre nincs még egy példa a zene irodalmában.

S így nyomban érthetővé válik, hogy József Attila miért helyezte egyik legjelentősebb versgyűjteményét, 1922 és 1934 közt írt válogatott költeményeinek egész anyagát a Medvetánc – valójában Bartók e darabjára írt verse – oltalma alá. Így érthető, hogy miért adta a Medvetánc címet soha el nem készült tanulmányának is.”

József Attila 1922 és 1934 közt írt költeményei segítségével akár Bartók mondanivalóját is meg lehet sejteni, nemcsak a Medvetánccal, hanem még a Cantata Profanával kapcsolatban is. Ezért nemcsak zenetanároknak, hanem magyar irodalmat előadó középiskolai, sőt főiskolai tanároknak is ajánljuk a két mű összekapcsolását.

Mivel szavakban József Attila körülbelül azokat a gondolatokat fejezi ki, mint Bartók Béla a zongoradarabban – s ezt ő maga is félreérthetetlenül elismerte a vers, valamint az el nem készült tanulmány címével –, ezért nemcsak a zenét tanuló ifjaknak lenne segítségére a Medvetánc-ciklusba foglalt versek felidézése, hanem fordítva, a magyarirodalom-órákon sem lenne felesleges Bartók-művel illusztrálni a verset.

A vers egyébként elhangzott az 1995–2004 között a szerző által Budapesten szervezett és irányított Kárpát-medencei Bartók-találkozók című rendezvénysorozat 1997 áprilisában megtartott harmadik előadás-sorozatán, László Bakk Anikó óvodásai és Guttmann Emese tanítványainak síppal-dobbal kísért előadásában. A műsorban Bartók Béla Medvetánc című zongoradarabja is szerepelt.

Szerző: Boér Mária