Búcsú Szabó Zoltántól (1927. február 18.–2007. június 19.)

Most Szabó professzor valóban elszállt, kiszállt az időből, a földi létből, eltávozott tanítványai, tanártársai és családja köréből. Abból az intézményből is, amelybe 21 évesen lépett be 1948-ban, és amelyet most nyolcvanévesen hagy el végleg. Ennél teljesebb szakmai pálya és élet talán nem is lehet, mondhatnánk, mert a tanítványokban és a gazdag életműben benne van a jövőbeli folyamatosság ígérete, fiában és unokájában pedig az élet folytatása. Most mégis az elszakadással járó fájdalom és bánat döbbenetét érezzük, és ez képtelenné tesz bennünket arra, hogy máris leltározzunk.

Annyit mégis el kell mondanunk, kerülve az alkalomszülte közhelyeket, hogy ebben a családias szakmai műhelyben, a nyelvészeti tanszéken, amely kiszolgáltatottságban élte végig a 20. század második felének történelmi fordulatait, a traumákat, a kilátástalanságot, Szabó Zoltán professzor volt az, aki úgy volt benne a családban, hogy közben – azzal, hogy folyamatosan tájékozódott, mozgott, közvetített –, megóvott bennünket a belterjességtől, a provincializmustól és igényességével többnyire a felületességtől is. Az elzártság körülményei között közvetítette mindazokat az eredményeket, kiadványokat, amelyek Bukarestben, Budapesten vagy éppen Bloomingtonban születtek.

Békítő szellemű békés ember volt egy olyan munkaközösségben, amelyben néha dörgött és villámlott, és néha éppen neki kellett elhárítania a villámokat. Szelíd emberségével közvetített a tanszék előző nagy nemzedéke és a fiatalok között. Nem vitatkozott azokkal, akik hagyományos témákkal foglalkoztak, de tanulmányaival, könyveivel vitathatatlanul igazolta, milyen gazdagodást jelentenek az új megközelítések, a tágabb horizont. A kolozsvári nyelvészeti iskola karakterisztikus hagyományainak megfelelően maga is hosszú időn át nyelvtörténetet oktatott, nyelvjárástanból írt doktori értekezést, több alapvető tanulmányt közölt a nyelvi kölcsönhatás köréből, közben részben ezzel párhuzamosan új kutatási területek úttörő művelőjeként vált ismertté a hazai és a nemzetközi tudományos életben. Tanítványait is, akiknek seregnyi hada körülötte már önálló iskolaként tömörült, a modern és elméleti témák felé terelte. A stilisztika és a stílustörténet, az irodalmi nyelv története voltak ezek az ígéretes új területek. Olyan diszciplínákat alapozott meg, vezetett be, amelyek a nyelvtudományt összekapcsolták az irodalomtudománnyal, mindezt előbb a szemiotika, majd a szövegtan, szövegszemiotika általánosabb keretébe ágyazva. Ez a két egyetemi tanszék szakmai kapcsolatára is jó hatással volt.

Közvetítő és összekötő volt az országon belül azzal, hogy a hatvanas évek második felétől másfél évtizeden át rendszeresen tanított a Bukaresti Egyetemen és a marosvásárhelyi tanárképző főiskolán. Ezeknek az intézményeknek a magyar nyelv és irodalom tanszékeit ő szervezte meg, közben jó kapcsolatokat épített ki az élvonalbeli bukaresti román nyelvészekkel is. Ismerték és megbecsülték, ennek volt köszönhető az is, hogy őt bízták meg főszerkesztőként az Akadémia magyar nyelvű filológiai folyóiratának, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményeknek a szerkesztésével.

Magyarországi vendégtanári működésére a fordulat után és különösen nyugalomba vonulása, 1993 után nyílt lehetőség. A mozgó tanárság egyszemélyes intézményeként rendszeresen oktatott a miskolci Bölcsész Egyesület magánegyetemén, a pécsi, a szegedi, a debreceni és budapesti egyetemen. Ebben az időben már tagja volt a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak. 1996-ban a Társaság IV., római kongresszusán munkásságát Lotz-emlékéremmel jutalmazta, 2006-ban, a debreceni kongresszuson tiszteleti taggá választotta.

Tanári, nevelői erényei és eredményei épp olyan számottevőek és fontosak, mint publikációi. Nem az egyetemen és más intézményekben betöltött funkciói, tisztségei késztették arra, hogy inspirálja, ösztönözze és irányítsa tanítványait, fiatalabb kollégái szakmai munkáját. Ő ezt nem a hivatali kötelesség kényszeréből tette, hanem hivatásból, a tudományművelés önzetlen vágyától hajtva. Tanárként igényes volt a tudományos képzésben, mesterként a beavatásban; tanítványainak a sorsát úgy követte nyomon, mintha mind a gyermekei lettek volna.

Diákja voltam, aztán tanártársa lehettem, amikor pedig nekem kellett átvennem a tanszék vezetését, segítőkészségében, emberi közvetlenségében éreztem igazán, mennyire fontos számára ez a tanszék. Közös volt a tanári szobánk, és néha mégis úgy alakult, hogy közös budapesti vonatozásaink alkalmával beszélgethettünk igazán. Tanszéki munkáját egy pillanatra sem adta föl: részt vett a hallgatók alapképzésében, doktori témákat irányított – nélkülözhetetlen volt, és most majd mégis nélkülöznünk kell.

Összekötő kapocs volt, mondták már korábban méltatói. Hogyan leszünk meg nélküle? Csak úgy, ha tanácstalanságainkban rá gondolunk. Aki itt piheni már örök álmát a Marianum melletti temetőkertben.

Búcsúzom Tőle a tanítványok, a tanártársak és a nyelvészkollégák nevében.

Pihenése legyen nyugodt, emléke áldott.

Péntek János