Bodor Ádám: „Erdély egy életre ellátott életérzéssel”

– Tizenhat évesen államellenes cselekedetek miatt két év börtönbüntetésre ítélték. Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy ha akkor nem kerül börtönbe, nem is gondolt volna arra, hogy író legyen. Hogyan terelte éppen a börtön erre a pályára?

– Ez 1952-ben történt, államellenes összeesküvéssel vádoltak engem és néhány társamat, lehet, hogy most ez egy kicsit nagyképűen hangzik, hiszen 16-17 évesek voltunk, tehát komoly tényezőről nem lehetett szó. Az viszont igaz, hogy abban az évben május 1-je alkalmából röpcédulákat nyomtattunk, és azzal teleszórtuk Kolozsvárt. Akkor nem is bukkantak a nyomunkra, később azonban, amikor augusztus 23-a, a román nemzeti ünnep alkalmával újra próbálkoztunk, egyik társunkat tetten érték, és az egész kis 18 fős csapatot felgöngyölítették. Egy fiatalember életében óriási jelentősége van egy ilyen sokknak, megtapasztalja az élet egy másik létező arcát, más körülmények közé kerül, úgymond belecsöppen az élet sűrűjébe, és természetesen ez kihat a fejlődésére, az egész gondolkodásmódjára. Az én életemben ez az élmény nagyon meghatározó volt. Bármilyen paradox módon is hangzik, de számomra a börtönből, a cellából nyílt igazán kilátás a világra.

– Az ember azt hinné, hogy ha egy fiatalembert ilyen súlyos trauma ér, akkor igyekszik meghúzni magát, ezzel szemben ön a szabadulása után elég bohém életet élt. Érdekes történeteket, anekdotákat lehet hallani önről, elég, ha a sepsiszentgyörgyi véres éjszakaként emlegetett esetre gondolunk. Ugyanakkor a szereplői is érdekes figurák, gyakran törvényen kívüliek, mint a Sinistra körzetben. A kalandos fiatalkor mennyire határozza meg a művei szereplőit?

– A sepsiszentgyörgyi véres éjszaka körüli mendemonda valóban igaz. Levágtunk egy tyúkot, és ebből aztán némi bonyodalmak származtak, nevezetesen a tyúk vérétől áztatott késsel a kezemben azt hazudtam a népes társaságnak, akik aznap éjszakára összegyűltek a szentgyörgyi Strömpel-házban, hogy megöltem a házigazdát, Migdált. Ifjúkoromban valóban elég bohémül éltem, a kemény éveket szerettem volna könnyedén átvészelni, és a kellő túlélési adottság mindig megvolt bennem. Vidáman szerettem élni, és ki is használtam az ifjúságomat, a lehetőségeket. Valószínűleg ez is hozzájárul ahhoz, hogy a karaktereim olyanok- amilyenek, de én a legkevésbé sem vagyok illetékes, hogy ezt megállapítsam, ezek túlságosan is ösztönös dolgok.

– Az Utunkban a hetvenes, nyolcvanas években rendszeresen megjelent tárcái a pályája egy terjedelmes és meghatározó részét képviselik. Hogyan kezdődött a kapcsolata a szerkesztőséggel, és kik segítették a pályakezdésben?

– Segítségről nem nagyon volt szó, annak idején már az első novellámat az akkori Utunk szerkesztőségébe vittem be. A prózarovatot akkor Szabó Gyula vezette, és miután elolvasta az írásomat, be is hívott egy beszélgetésre. A novella megjelent, és mindössze ennyi az én indulásom története. Különösebben nem támogatott senki, amikor elkészültem egy rövidebb prózai írással, bevittem a szerkesztőségbe, és ők közölték. Erről többet aligha mondhatok. Aztán a 70-es, 80-as években szabadfoglalkozású íróként tevékenykedtem, és valóban hetente-kéthetente jelentek meg tárcanovelláim az Utunkban, amelyek nagyon fontosak voltak már csak az önfenntartásban is. Természetesen a tárcák mellett hosszabb elbeszéléseket is közöltem, ezek is benne vannak az akkori köteteimben a tárcák nagy részével együtt. Egy regény terve is működött ugyan bennem akkoriban, már a hetvenes években, de konkrét elképzelésem nem volt.

– Manapság Ön szerint vannak még jó tárcanovellák, vagy kezd kiveszni ez a műfaj a sajtóból?

– Ahogy én észlelem, a klasszikus értelemben vett tárca műfaját már nagyon kevesen művelik, talán azért, mert sok tárcaszerző nem ismeri a műfaj természetét. Írnak ugyan kisebb írásokat, rendszerint alanyi történeteket, de ezek nem igazi tárcák. Én magam már rég nem írtam tárcát, ki is veszett belőlem a hajlandóság ez iránt. Amit a magyarországi napilapokban, illetve az irodalmi hetilapban, az Élet és Irodalomban látok, azok sem igazi tárcák, hanem rövidke írások, amelyek helyet kapnak a laptestben, de a klasszikus értelemben vett tárca elvárásainak aligha felelnek meg. Az az érzésem, hogy kiveszett ez a műfaj a sajtóból.

– Írásaiban gyakran határterületek szolgálnak színhelyül, elég, ha ismét a Sinistra körzetre utalunk. Ugyanakkor Balla Zsófia kérdésére válaszolva A börtön szaga című interjúkötetben azt fejtegeti, hogy az ön számára ifjúkora Erdélye is egy izgalmas határterület volt, sokféle kultúra keveredett a régióban, és láthatatlan határmezsgyék szabdalták át meg át a vidéket. Ön ’83-ban Magyarországra költözött: milyen volt egy ilyen zavaros sokszínűségből egy monokulturális vidékre vándorolni?

– Az én ifjúkoromban annak, aki nyitott szemmel járt-kelt Erdélyben, ez valóban hallatlanul izgalmas táj volt történelmileg, etnikailag és domborzatilag egyaránt. Nagyon inspiráló környezet volt. Amíg itt éltem, annyit szívtam magamba a vidék hangulataiból, hogy egy életre ellátott életérzéssel, élményanyaggal. Magyarország homogén nyelvű és kultúrájú terület, nincsenek a határra jellemző kisülések, találkozások, és természetesen ez számomra már nem ihlető környezet. Nem is tudnék magyarországi állapotokat megjeleníteni a műveimben, talán leginkább azért, mert az én Erdély-élményem után ezek nem is érdekelnek már annyira.

– Milyen volt Magyarországon megírni mondjuk a Sinistra körzetet vagy Az érsek látogatását? Nem tartott attól, hogy ezek a hozott anyagból létrehozott könyvek nem találják meg a magyarországi közönséget?

– Amikor dolgozom valamin, amikor írok, nem gondolhatok arra, hogy milyen lesz majdan ennek a munkának a befogadóközönsége, nem azonosulhatok a közönség vélt vagy valós elvárásaival. Én a magam dolgát elvégzem, aztán vagy megfelel a mű a közönség ízlésének és elvárásainak, vagy nem, de sosem alkalmazkodhatok igazán.

– Egyszer azt nyilatkozta, hogy a novella nemesebb műfaj, mint a regény.

– Valóban nemesebb annyiban, hogy a novella terjedelmileg sokkal rövidebb, egy majdnem megszabott terjedelmen belül kell egy történetet a maga hangsúlyaival előadni. Ez művészet. A regényben nagyon sokat lehet blöffölni, mesélni, bele lehet csempészni oda nem illő dolgokat is, amit novella esetében viszont nem lehet megtenni. Az egy nagyon szigorú műfaj, ott azonnal kiderül a turpisság, egy feszesebb művészi műfaj, ahol a formára adni kell.

– Számomra nagyon érdekes az, hogy több novellájában is felbukkannak törpék, de említhetnénk a Sinistra törpe szereplőjét, Gábriel Dunkát is. Miért foglalkoztatják ezek az apró szereplők? Ez is ösztönös? Balgaság lenne megkockáztatni, hogy esetleg jelképeznek valamit?

– Már többen megkérdezték tőlem, hogy a törpe egy szimbólum-e a műveimben, ami az ember kicsinységét akarná jelképezni vagy kihangsúlyozni. Tévedés. Nincs ilyen szándékom, pusztán arról van szó, hogy a törpe jelenléte néha komikus, olykor pedig esetlegesen kerül be egy-egy írásba. Valami biztosan lehet amögött, hogy a törpe nekem írás közben egyre-másra eszembe jut. Most, hogy említette, valamit publikáltam egy fél évvel ezelőtt, abban is van egy nagyon kis termetű hölgy, nevezhetjük őt is bátran törpének. Nem tudom. Belekerült, ott van, ott a helye, de szándékaim szerint nem jelképez semmit.

– Még a kitelepedése előtt, 1980-ban Milyen is egy hágó? címmel megjelent Magyarországon egy novellaválogatás. Erről a könyvről később azt nyilatkozta, hogy a szerkesztő „otromba és dilettáns módon” kárt tett benne. Kolozsvári felolvasóestjén ugyanakkor elmondta, hogy sok anyaországi még mindig hajlamos lekezelően, atyáskodóan, leereszkedően bánni a határon túli alkotókkal.

– A Milyen is egy hágó?-ba olyan novellák is bekerültek, amelyek egyes dialógusaiban ismétlődő szövegrészek is felbukkantak, az szándékosan volt úgy. Ez egy technikája a párbeszédnek. A szerkesztő azonban nem vette észre ennek a szándékosságát, a leírásokat is meghúzta. Ki tudja, lehet, úgy gondolta, hogy itt ez az ismeretlen erdélyi író, tanítgassuk még egy kicsit írni, de sajnos mészárosmunkát végzett a szövegeken. Ezzel szembesülni kell, ezzel lépten-nyomon találkozunk, van egy úgymond anyaországi gőg, amitől úgy látszik, elég nehéz szabadulniuk.

– Most egy új cikluson dolgozik. Mikorra várható a Verhovina madarai című könyv?

– Már össze is állt, sőt már majdnem ott tartottam, hogy közre is adom az idei könyvhétre, de most már úgy látszik, hogy a megjelenés őszre marad.