– Íróként az 1970-es években életre hívott Forrás-nemzedék egyik képviselője. Kik nyerhették el az akkoriban elitnek számító státust, és mit jelentett bejutni ebbe a körbe?
– Megtiszteltetésnek, a kiadók és hangadó irodalmárok értékítéletének számított, ha egy fiatal szerző művei bekerültek a Forrás-sorozatba. A Kriterion Könyvkiadó megalakulása után néhány évvel Domokos Géza, a kiadó igazgatója írt nekem egy levelet, amely arról szólt, hogy figyelemmel kísérte az Utunkban megjelent írásaimat és megkérdezte, gondoltam-e arra, hogy kötetben megjelenjenek.

Ez akkoriban óriási dolognak számított, ugyanis azt gondoltam, nekem nincsenek is olyan írásaim, nincs is annyi, hogy megjelenhetne kötetben. Végül Szőcs István válogatott az írásaimból és ő írt hozzá előszót, a kötet címe Festett káposztalepke lett.

– Míg az újságírói szakma nőiesedni látszik, addig a szépírók körét még mindig túlnyomórészt férfiak képezik. Mi a magyarázata Ön szerint, hogy még mindig kevésnek mondható a női írók száma?
– Nem tudok és nem is szeretnék erre magyarázatot gyártani. Az a véleményem, hogy van irodalom és vannak írók. Aztán hogy hová tartoznak a nemek csoportosítása szerint, az más kérdés. Persze vannak eltérő sajátosságok, de elsőrendű szempont számomra, hogy legyen jó irodalom, és utána esetleg megnézem, hogy nő vagy férfi írta az adott művet. Nem tartom ezt jelentősnek, bár elismerem, hogy a nők teljesen másként látják a világot, mint a férfiak, és ha ez tükröződik az irodalomban, az nagyon jó. Fiatalabb koromban néha azon gondolkoztam, hogy férfinéven kellene írnom, azonban ezt abban az időben nem lehetett megtenni. Viszont ha most indulnék, lehet, hogy férfi álnevet választanék, azért, mert az olvasókban létezik egyféle elfogultság a nők iránt, és úgy vélem, ezt sikerülne kivédenem. Vagyis férfinéven írnék a nőkről és kíváncsi lennék, mit mondanának erre az olvasók, a kritikusok. Gondolom azt, hogy milyen jól ismerem a nőket...

– Költőnek születni kell – állítják többen is. Népszerű írónak is születni kell?
– A népszerűséget nemcsak tehetség, nemcsak a jó irodalom határozza meg, hanem sok esetben a véletlen, a szerencse is. Illetve bizonyos olvasói igény, irodalmi irányzat, ami éppen akkor divatos, ezáltal egy-egy nevet úgymond „felkapnak”. Itt van mindjárt Wass Albert példája, akit irodalmárként nem tartok annyira nagy írónak, mint amekkora népszerűségnek örvend. Az olvasói igény révén fölkapott és közismert lett, oly mértékben, amit talán nem érdemel meg.

– Középiskolás korában verseket is írt, azonban 1968-tól kezdődően csak prózai alkotásai jelentek meg. Versel-e még netán „titokban”?
– Egyáltalán nem. Középiskolás koromban volt egy önképző irodalmi körünk, ahol valóban versekkel mutatkoztam be, de azóta csak prózával foglalkozom. Úgy gondolom, hogy mindenki bizonyos hajlammal születik, és úgy tűnik, nekem nagyobb az affinitásom a próza iránt. Ebben a műfajban jobban ki tudom fejezni magam. Azt is mondták rólam, hogy nagyon racionális a gondolkodásmódom, nem szeretem a pátoszt, talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy inkább prózát írok. Amikor írni kezdtem, tartottam attól, amennyiben túlságosan lírai hangon fejezem ki magam, akkor azzal a bizonyos „női író” címkével illetnek, és attól is tartottam, nehogy elcsússzak az érzelmesség, az érzelgősség felé. A sztorikat nagyon szeretem. Sokszor már arra sem emlékszem, ki mikor hol mesélte, de a történetek, emberi gesztusok és arcok, illetve viselkedési módok, poénok nagyon elevenen élnek bennem. Ezek mind a prózát jelzik.

– Írásaiban emberi kapcsolatokat boncolgat, sok esetben lélektani mélységekig hatolva. Milyen viszony fűzi a pszichológiához?
– Ha Ceauşescu nem találta volna ki, hogy egy embernek nem lehet két diplomája, akkor én most pszichológus is lennék. Amikor ugyanis a filológia egyetem magyar szakán harmadéves voltam, akkor párhuzamosan pszichológiakurzusokra is jártam. Ez olyan alapokat jelent, amire lehet építeni, sok mindent lehet tudni, azonban nyilván nem mernék vállalkozni, mondjuk, egy terápiát vezetni.

– Regényhősei valóságos embereknek tűnnek, akikről akár az is elképzelhető, hogy Csíkszereda utcáin találkozzunk velük. Valós személyekről mintázza a regényhőseit?
– Az az érdekes, hogy az olvasók hol kíváncsian, hol kajánul, hol sokatmondóan kulcsfiguraként fogják fel az én regényhőseimet, és tudni vélik, kiről mintáztam őket. Ez azonban éppenséggel nincs így. Például a történelmi regények hőseit – nyilván a történelmi személyiségek életrajzának ismeretében – élő személyekről mintázom. Úgy kell ezt elképzelni, hogy adott történelmi személyiség jellegzetes vonásait megtalálom egy Csíkszereda utcáin sétáló ember gesztusaiban, majd a kettőt ötvözöm, és ebből lesz a regényhős. Példát azonban nem mondanék, mert noha pontosan tudom, hogy adott regényhős karakterében melyek azok a vonások, amiket valós személyről mintáztam, illetve melyek azok, amelyeket a képzelet szült, azt mégsem kockáztatnám, hogy bárki is magára ismerjen.

Azt hiszem, minden alkotó ösztönösen ezt teszi, mert mindegyik benne él egy valóságban, és nagy baj lenne, ha ezt tagadná. Az alkotó ember képzelete úgy működik, mint egy folyó két partja közt átívelő híd. A folyó egyik partján van a valóság, a másikon a képzelet, az összekötő hídon pedig oda-vissza közlekedik az alkotó. Amíg a hídon közlekedem, addig pontosan tudom, mi a valóság és mi a képzeletem műve. De ez még mindig nem az írói valóság, nem a regénybeli valóság, mert az egy külön világ. Ha a regény jól van fölépítve, akkor az olvasónak azt kell hinnie, hogy mindez így megtörtént. Vagy legalábbis azt, hogy megtörténhet. Ettől lesz hiteles az írás, még akkor is, ha negatív utópiát írunk.

– A Vérkápolna című regényében szintén a múlt és a jelen ötvözése figyelhető meg: az 1694-es tatárbetörés összefonódik korunk olyan jellemzőivel, mint a közöny, a szegénység és a függőségek. Hogyan született meg a regény ötlete?
– Amikor felvetődött a regény ötlete, Zsögödön a domboldalon fölállítottak egy gyönyörű négyméteres keresztet az „Élet fája” felirattal. Ezzel egy időben lehetőségem adódott egy alkotói ösztöndíjra pályázni, azonban a biztatások ellenére ódzkodtam tőle, mert éppen akkor nem volt ötletem és nem akartam írni. Egyik ismerősöm viszont felhívta a figyelmemet a Vérkápolna dombján felállított keresztre és biztatott, hogy pályázzak és írjak róla.

Végül megnyertem a pályázatot, és akkor kezdett igazából foglalkoztatni az 1694-es tatárjárás kérdésköre, és hogy mi is történt a Vérkápolnával. Időközben a dombon lévő Vérvíz-forrásra ráépült egy modern borvíztöltöde, vagyis egy multi cég valósággal elsöpörte a borvízforrást. A Vérkápolna romjait az 1980-as években még meg lehetett találni a domboldalon. Azonban mostani új világunkban – amikor fennen hirdetjük a hagyományok őrzését, és emléktáblákkal emlékezünk meg a „hősi székely vér” kiömlésének minden mozzanatáról – ezeket a romokat elhordták egy épülő víkendház alapjaihoz.

Ez volt az a mozzanat, ami a múltat a jelennel összekötötte, köréje építettem fel a történetet és alkottam meg a benne szereplő figurákat. A regény utóéletéhez azonban még az is hozzátartozik, hogy például a könyvben szereplő harangot, amit az 1940-es évektől az 1980-as évek végéig Csíkszentkirályon, illetve Zsögödön őriztek, az 1990-es években az őrzők unokái eladták a rézgyűjtő cigányoknak.

Néhány hónap múlva pedig a hatalmas, gyönyörű kereszt – ami messziről látszott a domboldalon – nyomtalanul eltűnt. A környéken lakóktól, illetve a plébániákon érdeklődtünk, hová tűnt, de csak annyit sikerült megtudnunk, hogy egy szekéren vitte el négy ember, akik a hatalmas keresztet betonalapzatával együtt kiásták a földből. Az élet is regény, és néha olyan történeteket produkál, amely minden képzeletet felülmúl.