Beszélgetés Szász-Mihálykó Mária székelyudvarhelyi tanárral, színházszervezővel

– Szinte egész eddigi élete Székelyudvarhelyhez köthető, itt tanít, és a Vitéz Lelkek diákszínjátszó csoport vezetője. Hogy lehet ennyi éven keresztül helytállni, párhuzamosan, sikeresen „vinni” a két tevékenységet?

– A szüleim is Udvarhelyen éltek, amely gyerekkoromban nagyon kis város volt, mindenki mindenkit ismert, a kisváros minden előnyével és hátrányával. Sokkal személyesebb volt a város, és volt egyfajta gondoskodás a lakosok részéről. Minket, gyerekeket is számon tartottak, és megszóltak, neveltek még az idegenek is. Mára viszont személytelenebbé vált, de attól még az enyém, még ha akkoriban úgy is gondoltam, hogy itt hagyom, mert valami többre vágyom. Miután a világ elég sok sarkán megfordultam, rájöttem: akárhová megyek, igazából itt vagyok itthon. Egyszerűen ebbe születtem bele, itt jártam iskolába, itt voltam először szerelmes, itt vannak a tanítványaim, nagyon sokan ismernek. Ez a világ legjobb pontja. De jobban szeretném, ha gondoskodóbb lenne a városvezetés, a közhangulat, ha tényleg úgy éreznék az emberek, a miénk ez a város.

– A munkájával képes alakítani a város közhangulatát?

– Különösebben nem próbálom. Van egy minta, amit lát a gyermek, vannak beszélgetések, amelyek esetleg ezt is érintik, mesélek nekik a régi városról, és akkor talán egy kicsit jobban kötődnek ők is hozzá. Nagyon fontosnak tartom, hogy érzelmi kötődés is legyen, mert az, ami annyira személytelen, mint mondjuk a Facebook-közösségi portál, az bizonyára nem fog kialakítani érzelmi kötődést, s az ember igazán azért tud valamit tenni, amihez érzelmileg kapcsolódik.

– A színjátszás segít ebben?

– A színházhoz nagyon régi kötelékek fűznek. Édesanyán amatőr színész volt, de ez már történelem, hiszen alig él egy-két ember abból a nemzedékből. Jókedvükből csinálták, de aztán a szocialista időszakban jött a kötelező kultúrmunka, vagyis a tanügyieknek kötelező volt valamilyen kulturális téren tevékenykedni. Édesanyám azt választotta, ami leginkább tetszett neki, s a kultúrházban volt egy színjátszó csoportja, ahol nem csak tanügyiek voltak. Rengeteg színdarabban szerepeltek, persze én ezt mind láttam, a próbákon is ott voltam, így belenőttem a színjátszásba. Kolozsváron voltam magyar szakos egyetemista, amikor egy szavalóversenyen kipróbáltam, tudok-e verset mondani. Kiderült, hogy tudok. Aztán találkoztam valakivel, akinek egyik vágya szintén a színház volt: ő lett később a férjem. Együtt álmodtunk arról, hogy valódi színházat csinálunk. Nem az intézményen, hanem a játékon volt a lényeg. Ez meg is valósult, mert később a férjem lett Udvarhelyen a Népszínház vezetője, amely sokáig komoly repertoárral működött, meg is írtam a társulatról a szubjektív visszaemlékezéseimet. Öt, hat, tíz előadása volt évente, azzal tájolt, ifjúsági, gyerek- és felnőtt-tagozata volt. Mindig telt házzal szerepeltünk, a közönség nagyon szeretett, mert a lelkesedés vitte a csapatot előre. Másrészt akkoriban a magyar szó nagyon nagy kincs volt, valahol a rendszer ellenében próbáltuk létrehozni az egészet. Ezért volt például botrányosan nagy sikere a Cinka Pannának, amit többször be is tiltottak, merthogy pontosan a magyarságában sérült nemzedékről szólt.

– A Népszínháztól hogyan vezetett az út a Vitéz Lelkek diákszínjátszó csoportig?

– A Népszínház 1976-hoz köthető, de a kezdet 1973-ban volt. Máréfalvára kerültem tanítani, ahol az akkori igazgatónőm, Kovács Piroska kijelentette, karácsonyra színdarab lesz. Nagyon komoly dolgokba vágtunk bele, előadtuk például a Légy jó mindhaláligot és más, három felvonásos darabokat. Különben most van egy vitézem, akinek az édesapja akkor Nyilas Misit játszotta. Udvarhelyre kerülve beléptünk az akkor indult Népszínházba, játszottam is, de igazán nekem az volt az izgalmas, amikor a nevelést és a színházat össze tudtam egyeztetni, s ez leginkább a gyerektagozatban valósult meg. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy Udvarhelyen és környékén a drámajátékokat, a drámapedagógiát tulajdonképpen én terjesztettem el. A tanítványaim közül sokból lett színész, holott soha nem volt célom a színésznevelés. De ma már nem tudom összeszámolni, hányan vannak pontosan. Nagyon büszke vagyok rájuk. Sajnos társadalmi hiba, furcsa és abszurd helyzet, hogy állandóan versenyzünk. Ki a leggazdagabb, ki a legszebb, ki a legtrendibb. Ennek ellenére nem tesszük próbára az embereket, emiatt kevesen ismerik a sikerélményt, hogy valamiért keményem megdolgozott, és íme, eredményt ért el. Holott kell egy állandó próbatétel, ami a színjátszó csoport egyik titka.

– Milyen körülmények között jött létre a diákszínjátszó csoport?

– Vitéz Lelkekként több mint húsz éve létezik. Tulajdonképpen a férjem indította el, és azért kapta ezt a nevet, mert Tamásinak eme darabját adták elő legelőször. Amikor a férjem meghalt, úgy éreztem, folytatnom kell, ez amolyan belső indíttatás. Valamit biztosan jól csinálhattunk, mert nagyon sokan jönnek azóta is. Minden tanév elején felvételit rendezünk, idén is huszonöten jelentkeztek. Nem maradnak meg mindannyian, de mindenki bejuthat. Nagyon jólesik hogy eljöttek a régi tanítványok a felvételire, akik ma már egyetemisták vagy dolgoznak, és megtapsolják az újakat. Tehát létezik egy folyamatosság, ugyanakkor visszaigazolás is, hogy nagyon sok testvérpár fordul meg nálam. Olyan tanítványom is volt, akiből színész lett, hajdanán az édesapja is nálam szerepelt, a testvére pedig most felvételizett a Vitézekhez. Ez azt jelenti, hogy látnak valamit ebben a mozgalomban, nemcsak a színpadra kerülést, ami tulajdonképpen mellékes. A lényeg az együtt játszásban van, hogy sokat beszélgessünk a világról, próbáljuk megérteni önmagunkat, s azt, hogyan lehet és kell beszélni egy másik emberrel. Kommunikációs táborokat is rendezek, amelyeket színitábornak nevezünk, de mindegyiknek külön témája van: a párkapcsolat, férfi női gondolkodás vagy a bennünk lecsapódó istenek és istennők. Ezek mind játékosak, ettől válnak igazán izgalmassá.

– Mennyire tud irányítani egy nagy létszámú csapatot egy ember?

– Nem mindig egyszerű, ezért is jött a musical. Hiszen mivel lehet foglalkoztatni egy tömegnyi embert, ha nem a musicallel, amelyben az is megfordulhat, aki kétballábas, és nem igazán színpadra való. Így jött be a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, majd egy musicalsorozat, A dzsungel könyve, a Rómeó és Júlia, a Hegedűs a háztetőn, most pedig a Valahol Európábant készítjük. A Vitéz Lelkekben az a fontos, hogy valóban lélek legyen bennünk. Rájöttem, valami isteni sugallat adta, hogy ez legyen a csapat neve, mert lélektelenül nem lehet színházat csinálni. S ezek a gyerekek nem azzal hatnak, hogy milyen tökéletesek zeneileg, a tánc szempontjából, hanem a lelkükkel, és ettől jó az előadás.

– A színház élete nagy részét kitölti. Hogyhogy nem adta fel még a tanári pályát?

– Szeretek tanítani. Nem akartam tanár lenni, de ez más kérdés. Az egyetemen a színjátszás mellett rádióztam is, diákrádiót készítettünk kimondottan a bentlakásoknak, és tanulmányaim befejezése után lett volna helyem a Kolozsvári Rádióban, de éppen akkor megszűntették a magyar adást. Sötét idők voltak azok. Így lettem tanár, és bár nem szeretem a nagy szavakat, a hitvallásom az: amit csinálsz, azt tedd becsületesen. Soha nem féltem attól, hogy mi lesz velem, azt mondtam, ha kirúgnak a tanügyből, elmegyek takarítani vagy mezőgazdasági munkára, mert a munka minden esetben munka, és ha becsületesen végzed, akkor feltehetően megélsz belőle, bár mára ez kérdésessé vált. Elmentem tanítani, és kiderült, szeretjük egymást.

– A színjátszás és a tanítás mindig is párhuzamosan ment?

– Megvolt az igény a színházra a tanügy részéről is és a falu részéről is, mert ugye Máréfalván kezdtem. Mindig szerettem keverni a kettőt, a nevelést és színházat. A színház által nevelni, illetve a nevelésbe bevinni a színházat, ez a drámapedagógia tulajdonképpen.

– A kettő mellett mire jut idő?

– Mindenre, amire csak időt akarok szakítani, olvasásra, tanulásra. Bár négy éve nyugdíjas vagyok, még mindig azzal az igénnyel olvasok, hogy újat kapjak. Mire az ember elér ebbe a korba, egy kicsit bölcsebb lesz, több mindent lát. De sportolok is, rendszeresen úszok, a legfontosabb viszont, hogy az emberekre jusson időm. Ha egy diákom vagy egy ismerősöm valamiről beszélni akar velem, akkor az neki fontos, és olyankor egészen ráfigyelek. Nem vagyok pszichológus, de sok tapasztalatom van ezen a téren, tudatosan olvasok ebben a témában is. Lehet, hogy ez adottság, mert kisgyerekként kiolvastam a francia, az orosz, a magyar irodalom klasszikusait. Most ugyanígy vagyok a pszichológiával. Ugyanakkor jöhet minden, ami kommunikáció, elolvasok mindent, ami a kezembe kerül, de emellett az életembe belefért a tankönyvírás is. Nem vagyok büszke túlságosan erre a fejezetre, borzasztó kötöttségek mellett kellett ezeket megírni, így nem lettek olyanok, amilyennek megálmodtuk őket. A saját könyveim viszont valóban olyanok, mint én, csak azokon nincsen pecsét, hogy használható. Nagyon kis példányszámban jelentek meg, és csak azoknak szól, akik kíváncsiak rá.

– Melyek a távlati tervei?

– Nem szívesen beszélek tervekről, mert babonás vagyok. Nem szabad elkiabálni őket. Én azt tartom, hogy amíg erőm, energián van, addig dolgozni akarok. Rossz felfogás, hogy aki nyugdíjba ment, az pihenjen. A nyugdíjazás egyfajta fordulat volt az életemben, de azóta is ugyanúgy dolgozom, és örülök, hogy szükség van rám. A filmkészítésbe is belekontárkodnék, ha lehetne. Az írás mindig foglalkoztatott, de sok minden van, amit inkább mégsem írnék le. Lehet, csak dédelgetett álom marad a Hogyan öljük meg saját gyermekünket című könyv megírása. Ebben tárnám fel a szülők ballépéseit.