Beszélgetés Mostis Gergő nagyváradi kultúraszervezővel

– Mikor érezte először, hogy Nagyváradon betöltésre vár egy űr a kulturális életben?

– Amikor az egyetemi bentlakásból ötven percet kellett gyalogolnunk a Posticumig, mert az volt az egyetlen olyan kortárs, a jelent megszólító kulturális programokat szervező intézmény, amit abban az időben látogatni lehetett. A színház akkoriban érzésem szerint Nagyvárad egyik nagy hiányossága volt. Nem értettem, hogy egy ilyen komoly múlttal rendelkező városban, mint Nagyvárad, miképp történhet meg, hogy ötvenperces gyaloglás során  nem talál az ember érdemleges kulturális tevékenységet, legyen az filmklub vagy kiállítás. Egyedül a könyvtár maradt, illetve a saját szórakoztatásunk. Úgy éreztem, nekem többre volna igényem.

– A Moszkva alapkoncepciójában már benne volt, vagy véletlenül alakult úgy, hogy a váradi színészeknek mintegy törzshelyévé vált már azelőtt is, hogy a nagyközönség előtt megnyílt volna?

– Valóban szeretnek minket látogatni a színészek, gondolom, nem pusztán azért, mert mi vagyunk a legközelebb a színházhoz. Az előző kávézónk, az Alma már kedvelt helye volt a fiatal – és nem csak – váradi színészeknek. Sokan más városokból érkeztek, és mindannyian keresték, hogyan tudnának integrálódni a város magyar lakossága körébe, hol találnának maguknak baráti kört, egyáltalán olyan fórumot, amelyen keresztül részt vehetnek a város életében. Első körben ezt a szerepet töltötte be az Alma, majd következett a Moszkva. Mi mindig igyekeztünk megbecsülni a művészeket, nem utolsósorban marketingszempontból: tudtuk, hogy ahol egy-két színész megjelenik, oda lassan bejönnek a rajongók is. Egy fiatal színész barátom folyamatosan számol be arról, hogy számára felelősség Nagyváradon fiatal színésznek lenni, ugyanis a fiatal lánygeneráció még mindig szeret rajongani.

Egyáltalán nem lepődtünk meg azon sem, hogy a színház szempontjából akár sorsdöntő beszélgetések helyszíne is volt a Moszkva – nem pusztán a színház két-három évvel ezelőtti átszervezéséről beszélek, hanem olyan egyedi kezdeményezésekről, mint például egy miniévad megszervezése, az azt követő közönségtalálkozók –, ezeknek mi adtunk otthont. A művészek részéről is érezhető volt az igény, hogy miután eljátszották az előadást, azon melegében beszélgethessenek róla a közönséggel. Nagyon kevés visszajelzésnek, hogy milyen hosszan tapsol a közönség az előadás után, ráadásul minden komoly intézménynek, így a színháznak is megvan az a hátránya, hogy kissé szakrális környezetnek számít, ott nem mernek megnyilatkozni az emberek. Így hát egyszerűen átmentünk a szemben lévő „kocsmába”, és ott kötetlen, laza körülmények között beszélgethettünk.

Nem volt a Moszkváig olyan hely, ahol közéleti szereplők megfordulhattak volna – közéleti, polgári hellyé is szerettük volna tenni a kávézót, ahová nyugodtan feljöhet például egy újság főszerkesztője, és nem tart attól, hogy atrocitás éri a tegnapi cikke miatt. A konfrontáció értelmiségiek között mindig sportszerű keretek között zajlik, és jó, hogy nemcsak az újság hasábjain kerül sor erre.

– Hogyan lehet összeegyeztetni a konzervatív intézményként ismert Partiumi Magyar Művelődési Céh vezetését a könnyűzenének és kortárs művészetnek is otthont adó Moszkvával?

– Érdekes és váratlan volt a céh elnökétől, Tőkés Lászlótól érkezett felkérés. Nem kérdeztem meg tőle, mi volt az indítéka, hogy engem választott, de szerencsére sor került rá, hogy megtudjam. Azon a sajtótájékoztatón, amelyen bemutatott, kultúraszervezőnek nevezett engem, aki a Moszkva kulturális egyesület keretében színes programokat szervez a fiataloknak. Ezen kicsit meglepődtem, hiszen a két szervezet profilja teljesen eltérő. Ennek ellenére mindkettőnél ugyanazokat az értékeket képviselem, de a közönség, főleg korosztály szempontjából egészen más. A Moszkva oldalán a fiatalokat arra szeretném buzdítani, hogy értékeljék önmagukat, a maguk kultúráját, az időtálló értékeket. A saját ízlésvilágomat vetítem ki a városra, akinek ez tetszik, az csatlakozzon, jöjjön a Moszkvába, élvezze ott a kultúrát. Hál’istennek sokan vannak.

A PMMC-nél a város idősebb és fiatal közönségének egyaránt kell „klasszikus” művelődési életet, programokat biztosítani. Az idősek könnyen kimozdulnak, már csak az egymással való találkozás öröméért is. Az idős és a fiatal kultúrakedvelők között viszont semmilyen kapcsolat nincs. Nagyon nehéz olyan eseményeket szervezni, amire a fiatalok is eljönnek. Ezért gondolom, hogy fiatalítanunk kell – nem az értékeket kell megváltoztatni, hanem a bemutatott művészek között képviseltetni kell fiatal, feltörekvő, példamutató személyiségeket is.  Közel kell hoznunk a kortárs művészetet az idősekhez és a fiatalokhoz egyaránt, mert ha ez a híd nem jön létre, és szakadék marad a két korosztály között, akkor nincs kontinuitás sem.

– Mi lehetne ilyen híd?

– Konkrét receptem nekem sincs erre. Igyekszem a régi, bevált kommunikációs köntösbe öltöztetni az új művészekkel történő párbeszédet. Deák Boldizsár erdélyi születésű képzőművész kiállítása nyílik kedden nálunk. Hagyományosan mutatom be a tárlatot, meghívom az újságok olvasóit, míg a közösségi oldalakon teljesen másfajta, vírusmarketing-szerű módszert alkalmazok: bemutatom a fafaragásait, eseménymeghívót közlök, zenészeket hívok, akik zenei aláfestéssel színesítik a rendezvényt – két különböző csatornán szervezem a kommunikációt, hogy lehetőség szerint a fiatalokat is megfogja. Ez egyébként nagyon nehéz, mert a fiatalok el vannak vadítva.

Klasszikus felállás, hogy egy kiállításon hárman beszélünk húsz percig, érdektelen, kedélyeskedő dolgokról, és ez már nem vonzó az ifjú nemzedék számára. Viszont szerencsére nagyon sok a fiatal, aki már alig várja, hogy elmozdulhasson a számítógép mellől. Mindent gombnyomásra megkapnak, kezdik unni, már nem rejlik benne kihívás. És egy dolgot valóban nem tudnak a számítógépen megélni: az emberi kapcsolatokat. Jövő hónapban lesz Ritoók Lajos képzőművész kiállítása a Partiumi Keresztény Egyetemen, a PMMC szervezésében. Itt például a rézkarcok, grafikák mellett két kivetítőn az ő internetes honlapját is megmutatjuk majd. Ez újszerű és izgalmas téma: egy képzőművész hogyan tudja magát a fiatalok számára is élvezhetően tálalni?

Mindeközben a Csillagocska néptánccsoport két-három táncospárja néptáncot jár majd. Olyan interaktív, vizuálisan színes és élménygazdag eseményeket kell szervezni, amelyek megérintik a fiatalok ingerküszöbét is. Nagyon fontosnak tartom ugyanakkor az alternatív helyszíneket, ahol ugyanúgy vendég a kiállító, mint maga a közönség, így létrejöhet a feszültségmentes párbeszéd kettejük közt.

– Képes lesz egy kiállítás valaha olyan tömeget megmozdítani, mint egy Moszkva-kávézóbeli koncert?

– A koncert műfajával sajnos nem vetekedhet semmi más. A szórakozás mindig előbbre való az emberek számára, mint a műélvezet – érthető, hiszen rengeteg feszültség felgyűl egy átdolgozott hét után. Ám ha az arányokat nézzük, ha egy fél koncertközönségnyi ember eljön egy filmvetítésre, mint amilyen ezen a héten is volt a Moszkvában, az megnyugtató: legutóbb negyven széket készítettünk a másfél órás vetítésre, és még be kellett hozni tízet. Ha egy koncertre eljönnek százan, egy vetítésre pedig ötvenen, azt hiszem, reális arány.

– Miért pont a volt Tempo klub elhanyagolt, rozoga épületét választotta a Moszkva számára?

– A Tempo választott minket. Amikor az első kávézónkat kinőttük, a központban kezdtünk helyiséget keresni. A Tempo klub kapuján óriási lakat lógott, de szemfülesek voltunk, és észrevettük, hogy a kaput egyetlen retesszel ki lehet nyitni. Mintha nagyon várta volna, hogy valaki benyisson. Amikor fölmentünk, a ház ügyintézője tárt karokkal várt. Azt mondta, itt minden kiadó: a visszaszolgáltatott ingatlan tulajdonosa azt sem tudja, mit csináljon vele. Az adók óriásiak, sajnos a restaurálás is kötelező. Ezt a százéves épületet az idők során mindig használták, azonban nem állították helyre.

Tavasszal várhatóan a restaurálás is megtörténik, Emődi Tamás építész látványtervének jóvoltából régi fényében pompázhat majd az épület. Mi voltunk az első lakók, azóta mások is érdeklődnek, még a színház is érdekelt volna egy stúdió kialakításában. Ez persze csak terv. Örülnék neki, ha akár kulturális inkubátorrá válna ez a ház, és más szervezetek is bérelnének itt székhelyet, hogy újra éljen ez az épület. Mi ennek vagyunk az úttörői, nagyjából 200 négyzetmétert használunk az emeleten, illetve alkalmanként a nagytermet. A gondokat idővel, lassanként saját zsebből próbáljuk orvosolni. Nem haladunk valami óriási tempóban, viszont pályázati ígéretünk van arra, hogy létrehozhatjuk benne a Nap Kulturális Központot. A név onnan jön, hogy az épületet Sonnenfeld-palotának hívják. Azt is reméljük, hogy tavasszal el tudjuk kezdeni az első emelet általunk használt részének helyreállítását és kortárs művészeti központtá való alakítását.

– Miért fontos az ön számára a tenniakarás a váradi kulturális életért?

– Lényegesnek tartom, hogy ne pusztán egy vállalkozást, kávézót működtessek, hanem hogy a saját kereteim között  – hiszen tudom, hogy nem a Moszkva az egyetlen izgalmas, életrevaló kezdeményezés a városban – lendítsek a váradi kulturális életen. Ebben találok a magam számára kihívást. Fontos az is, hogy a városnak tudatos polgárai legyünk. Aki itt szeretne élni, annak ne csak elvárásai legyenek a várostól, hanem tegyen is érte. Vigyázzon a tisztaságára, éljen felelősséggel. Nagyvárad szerethető város. Én éltem már Szatmáron, Kolozsváron, rövid ideig Budapesten is, de úgy érzem, Várad mind közül a leginkább jobb sorsra érdemes. Itt kellőképpen megérett a polgárság a  megújulásra. Úgy látom, hogy egyre kevesebb a karizmatikus ember, akire föl tudunk nézni mi, fiatalok.

Eltűnőben vannak a tiszteletre méltó életpályák, amelyek a fiatalokat motiválhatnák. Fontos az is, hogy azok az emberek, akik felelősséget éreznek, összegyűljenek, egymás közelségében legyenek, egymás energiáiból tudjanak dolgozni a városért, egymásért. Ebben a bölcsőben születhetnek meg majdan az új vezetők. Türelmetlenül várom annak a karizmatikus egyéniségnek a feltűnését, aki amennyire csak lehet, pártpolitikától mentesen, a civilek általános támogatását élvezve újból kulturális fénykorába tudja emelni ezt a várost.

Gyűlölöm, amikor provinciálisnak nevezik a váradi közönséget, bár nagy eséllyel azzá válhatott volna, ha akár tíz évvel több időt töltöttünk volna abban a központilag szervezett kulturális hiányban, ami több évtizedünket meghatározta. A mai gazdasági helyzet is azt az üzenetet hordozza számomra, hogy a legnagyobb érték az emberek egymáshoz való közeledése. Ha ehhez sikerül környezetet, nyitott, befogadó teret biztosítanom, a magam részéről elégedett vagyok.