Beszélgetés dr. Madaras Sándor marosvásárhelyi idegsebésszel

– Szülei egészen más foglalkozást űztek, mint ön: édesapja jogász, édesanyja közgazdasági végzettséggel rendelkező tanár volt, egy ideig a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnáziumot is igazgatta. Hogy-hogy nem lépett a nyomdokaikba?

– Körülbelül hároméves óvodásként orvost kellett alakítanom az első szereplésemen. Az én kis agyamba már akkor bekattant a gondolat, hogy orvos leszek. Aztán serdülőkoromban már azt is tudtam, hogy idegsebész leszek: amikor kilencedikesként bejutottunk a Bolyaiba, azzal kezdődött az első osztályfőnöki óra, hogy mindenkitől megkérdezték, mi szeretne lenni. Mikor én elmondtam, mindenki röhögött.

– Mihez kapcsolódott ez a pályaválasztás? Mit tudhatott a kiskamasz az idegsebészetről?

– Akkor már olvastam Karinthyt, tudtam, hogy agyműtéten esett át, olvastam Herbert Olivecrona svéd idegsebészről is. Tudtam róla, hogy mielőtt operált volna, kézügyessége fejlesztése érdekében hímzőtanfolyamokra járt. Abban az időben ő volt a leghíresebb idegsebész, ő műtötte meg Karinthyt kisagyi daganattal. Már akkor módfelett érdekesnek tartottam, hogy valaki a másik ember agyában kotorászik.

– Máris kiderült, komoly értelmiségi családban nőtt fel, ahol mindennapos ténykedés volt az olvasás, a művelődés.

– Második generációs értelmiségi vagyok. Nagyszüleim szabómesterek, kisiparosok voltak: az egyik Makfalván élt, a másik a kolozsvári magyar és román opera szabómestereként ténykedett. Így a gyerekei nyilvánvalóan kultúrmédiumban nőttek fel. Közös jellemvonásuk volt, hogy életük végéig mindketten nagyon szegény emberek maradtak, nem tudtak felemelkedni: gazdasági válságban éltek, sok gyereket neveltek. Viszont taníttatták gyerekeiket. Édesanyám két egyetemet végzett: bejutott Kolozsváron a közgazdasági szakra, majd felvitték Bukarestbe, a Zsdanovra, a Központi Bizottság egyetemére, ahol már 27 éves korában előadótanár volt, filozófiát oktatott. Édesapám ugyanott a jogi fakultás adjunktusa volt. Aztán 1956-ban mindkettőjüket kirúgták, beleestek abba a tisztogatási hullámba, amelynek során a kommunista pártot megtisztították a magyaroktól. Koholt vádak alapján távolították el őket, akkor kerültek Marosvásárhelyre.

– Édesanyja értékes közgazdasági szótárt állított össze. Mi lett a sorsa?

– Megírta a Bolyai Farkas-iskola monográfiáját, majd románra fordította Kornai János nagyon érdekes közgazdasági kötetét, az meg is jelent. Azután állította össze azt a román–magyar, illetve magyar–román közgazdasági szótárt, amit sajnos kolozsvári közgazdászok galád módon lefénymásoltak, és az édesanyám nevének említése nélkül a nagy részét kiadták. Sokáig náluk állt az anyag, és amikor megelégeltem, hogy évekig nem történik semmi, felutaztam Kolozsvárra. Éppen akkor másolták le a lapokat, s amit nem tudtam visszavenni tőlük, azt kiadták.

– Ön Marosvásárhelyen szerzett orvosi diplomát. Hol kezdte hivatása gyakorlását?

– Az egyetem után hároméves kötelező gyakorlati periódus következett, majd kihelyeztek Ratosnyára körorvosnak. Kilenc hónap után versenyvizsga nyomán bekerültem a marosvásárhelyi mentőállomásra, és ott hat évig dolgoztam. Szép munka volt, de nem elégített ki. Végig tanultam, készültem, vártam az alkalmat, hogy az idegsebészet felé kanyarodjak. Amikor elvégeztem az egyetemet, elmentem a vásárhelyi idegsebészetre, és jeleztem, ezt szeretném gyakorolni. Az egyik főorvos azt kérdezte: magának milyen kapcsolatai vannak? Mondtam, hogy semmilyenek. Azt válaszolta: akkor nem hiszi, hogy belőlem idegsebész lehet. Ez nagyon elkeserített. Hosszú ideig nem is szerveztek szakvizsgát. Hat éven keresztül vártam, hogy szakvizsgára jelentkezhessek, végül kiböjtöltem.

– Rengeteg tapasztalatot szerzett külföldön. Miként volt lehetősége erre?

– Magyarországon, Németországban, Svájcban, Angliában és Japánban hónapokon át tanultam, dolgoztam. A kiutazások személyes kapcsolat révén jöttek létre. Pásztor Emil, a budapesti idegsebészeti intézet akkori igazgatója, az Európai Idegsebészeti Társaság elnöke az 1989-es változás után azonnal nyitott Erdély felé. Elküldte az egyik főorvosát, hogy nézzen körül: errefelé létezik-e magyar idegsebész-palánta. Már a kilencvenes évek elején meghívtak Budapestre, ott találkoztam más nemzetiségű szakorvosokkal, akikkel később is tartottam a kapcsolatot, ők hívtak meg különböző orvosi központokba.

– Ön miben érzi magát a legjobbnak?

– Hogy valamiben a legjobb vagyok, azt nem állítom. Azt viszont meg tudom mondani, mi az, amit biztonságosan meg tudok oldani: a gerincpatológia, az agydaganatok területén bármit. Persze ezeken kívül is van számos olyan műtét, amit el tudok végezni, de akadnak olyanok is, amelyeket nem. Nekem mindig gyanús az az ember, aki mindenhez ért.

– Gondolom, komoly feszültséggel jár egy-egy kényes, bonyolult műtét.

– Hagyja ott a szakmát az az idegsebész, aki azt állítja, hogy ő már rutinból dolgozik, nem izgul. Az akkor már favágás, az orvos elfásult. Ha nincs meg benned a felelősségérzet, ha nem tudatosul benned, hogy a páciens egyszer van nálad, és akkor a legjobbat kell neki nyújtani, akkor nem érdemes ezzel foglalkozni.

– Kudarcok érték a szakmai gyakorlat során?

– Persze. Az alapprobléma az, hogy a medicina az élethalálharcban a vesztes fél, hiszen végül mindenki meghal. Nyilvánvaló, hogy nagyon sok mindent lehet tenni ennek az elodázásáért, e kérdéskörön belül a legfontosabb a minőség. Tehát mi az a minőség, amit biztosítani tudsz a páciens további napjaira. Az utóbbi 25 évben, amióta itt, Marosvásárhelyen dolgozom, az idegsebészet terén jelentős szemléletváltás ment végbe, ami abban áll, hogy nem fogadjuk el a műtét utáni funkcionális romlást, azt, hogy nem tudod biztosítani a beteg életminőségét. Ha tudod, hogy a betegnek a műtét után nagyobb lesz a hiányossága, mint azelőtt volt, akkor inkább ne fogj hozzá. Persze ha a beteg elfogadja azt, hogy esetleg rosszabb állapotba kerül, akkor el lehet végezni a beavatkozást.

– Létezik olyan statisztika, hogy hányan nem élik túl az agyműtéteket?

– A kérdés nem így tevődik fel, hanem úgy, hogy az adott betegség esetében mennyi a morbiditás. De az ember gyakran eltéved a statisztikák útvesztőjében. Én azt szoktam mondani a hozzátartozóknak: önöket boldogítja az, hogy 99 beteg életben marad, de az ön hozzátartozójuk meghal? Hiszen ez csupán egyszázalékos halálozást jelent, viszont számukra a legfontosabb ember vész el. Ezért nem foglalkozom a statisztikával, csak azért vállalok felelősséget, akit én operálok.

– Úgy gondolom, azok a szakma legnehezebb pillanatai, amikor el kell döntenie, hogy vállalható-e a műtét?

– Minden műtétnek vannak nagyon nehéz és könnyebb részei. Például ott van a pillanat, amikor felvágja az ember a fejbőrt, vagy amikor bejut a daganatba, s mellette ott van a főütőér. Ilyenkor feltevődik a kérdés, hogy vajon meg tudod-e állítani a vérzést? Ezek a nagy problémák.

– Milyen újdonságokat vezetett be, műtéteket honosított meg Marosvásárhelyen több mint két évtizedes praxisa során?

– Az első újdonság a vaszkuláris sebészet beindítása volt, amit korábban csak a szívsebészek végeztek el. Ugyancsak én indítottam el az agyalapi mirigyeknek az orron keresztül történő eltávolítását, akárcsak a nyaki porckorongsérv elülső feltárását. Az arcidegzsábás betegeknek új módszerrel való kezelését szintén én kezdtem el, és az országban a mai napig egyedül én végzek ilyen beavatkozásokat.

– Önben minimum két ember lakozik: egyik a neves idegsebész, a másik az egyre szélesebb körben ismert műgyűjtő. Nemrég azt nyilatkozta, a gyűjtőszenvedély az ön esetében már betegség. Gyűjt például régi falusi falvédőket, amiből több mint ezer darabot tart számon, tavaly ki is állította őket. Mikor kezdődött ez a szenvedélye?

– Pár évvel ezelőtt az ószeren egy cigányasszonynál találtam 5-6 falvédőt. Megvettem, így kezdődött. Rengeteg van belőlük.

– Festményeket, főleg portrékat is gyűjt, ezek között 18–19. századiak is vannak. Hogyan gyűltek össze?

– Ennek az alapja az, hogy sok képzőművész barátom volt és van. Mindig szerettem a képzőművészetet. Kilencedikes koromban meghatározó élményem volt, hogy megismerkedtem Nagy Pál festőművésszel, s aztán őáltala más képzőművészekkel. Azóta gyűjtök. Előbb úgy, hogy elkértem a kis rajzaikat. Persze az igazi műgyűjtést akkortól kell számítani, amikor az ember erre már pénzt áldoz. Legutóbbi szerzeményem két Balázs Imre-festmény, egy Gy. Szabó-mű és Zolcsák Sándor festménye. Leginkább vásárhelyi szerzőktől vásárolok.

– Számszerűen meg tudná mondani, hány műtárgy van a birtokában?

– Ezt nem tudom megmondani. Kategóriánként nagyjából számot tudok adni róluk, de rengeteg tárggyal rendelkezem. A népművészeti tárgyakból például mindenfélét gyűjtök: kerámiát, kályhacsempéket, parasztórákat, régi népi eszközöket, bútorokat. Ezenkívül bakelitlemezeket, amelyeket hallgatok is, gyertyatartókat, szobrokat, könyveket, csengőket, nyársakat is.

– A művészeti alkotások és másik szenvedélye, a főzés hozzásegíti a szakmájával járó feszültség levezetéséhez?

– Ha az orvosnak, aki nyilván nagyon sok beteggel találkozik, nincs visszajelzése arról, hogy mi a normális, nagyon el tud menni egy irányba. Sok szenvedő ember vesz körül, ezért nagyon igényeled, hogy olyat is láss, ami szép, üde, fiatalos. Számomra ilyen szempontból is nagyon fontos a művészet, a művészekkel való találkozás, művészettörténeti munkákat, esztétikát is olvasok, albumokat nézegetek. Így fejlett esztétikai érzékre tettem szert, ez mindenben benne van, ami körülvesz. Keresem a szépet. Az ételek érdekes módon kombinálják a szépet és a kellemes ízeket.