Berlin és Casablanca közt

A különböző műfaji klisék és toposzok jól kialakult rendszere olyanfajta stilisztikai eszköztárral társul, amely a lehetőségek szerint minimálisra redukálja annak a veszélyét, hogy – ellentétben az európai művészfilmmel – a végeredmény az értelmezhetőség szempontjából problémás legyen. A történet kerek egész, a cselekmény pedig mindig fontosabb (szándék szerint legalábbis), mint az, ahogyan vászonra kerül. A kérdés az, hogy a műfaji sémák „áttetsző” struktúrája meddig bírja a terhelést; magyarán, mikor sikerül olyannyira feltörni minden kódot, hogy a produktum élvezhetetlenül unalmassá – ha úgy tetszik, tucattermékké – váljék.
E kissé körülményes és didaktikus bevezető célja, hogy megközelítési módot ajánljon Steven Soderbergh A jó német című filmje számára. Mindjárt leszögeznénk, hogy A jó német cseppet sem unalmas, nagyon is cselekménydús és izgalmas alkotás – mégsem ezért érdemli meg a ráfordított néhány flekket. Soderbergh ugyanis olyan filmes kísérletet hajtott végre, amely mindenképpen kiválthat egy kétkedéssel vegyes elismerő fejbólintást, még akkor is, ha majdnem beletörött a bicskája. Nem pusztán arról van szó, hogy visszanyúl a 40-es, 50-es évek mozijához, és aktualizálja a film noir vagy a klasszikus melodráma – thrillerrel és kémfilmmel elegyített – toposzait; az ilyesmi egyáltalán nem ritka az önnön vérfrissítésével elfoglalt hollywoodi filmben, sőt igen figyelemreméltó opuszok is születtek a retrófilmkészítés útkereső formalizmusának jegyében. Aligha készült azonban olyan retróalkotás, amely ne azt a kimondatlan szándékot tükrözte volna, hogy megmutassa, mi mindenre használható föl az a stiláris készlet és témakör, amely az álomgyár aranykorát jellemezte: hogyan tehető „maivá”, aktuálissá. A jobb neonoirok – vagy a noiros elemeket felhasználó, egyéb műfajú filmek –, a Coen fivérek Az ember, aki ott se voltjától Fincher A hetedikjén át a Sin Cityig a zsánerben rejlő lehetőségek kiaknázására és újfajta filmes tartalmakba való beágyazására törekedett – vagy belefulladt az érdektelen szórakoztatás mocsarába. Soderbergh ezzel szemben azt csinálta, hogy időlegesen zsebrevágta a kódokat, mondván, hogy mindaz, amit nyújt, pontosan ugyanazt a fajta „megfejtési” potenciált kívánja, mint az illető regiszter mintadarabjai.
Egészen pontosan, mint messzire szakadt földink, Kertész Mihály remekbeszabottan giccses Casablancája, megfejelve még Carol Reed A harmadik emberével, és mindazzal, ami erre a világra jellemző. 
Berlinben járunk, a második világháborúnak épphogy vége, és a sármos, katonaruhába bújtatott riporter, Jake Geismer (George Clooney) a „három nagy”, Churchill, Truman és Sztálin potsdami békekonferenciájára igyekszik tudósítani. A mellé kirendelt sofőr, Tully (Tobey Maguire) révén azonban olyan kalandokba keveredik, amelyek a vártnál is izgalmasabbá teszik németországi tartózkodását. Természetesen feltűnik a színen egy rendkívül titokzatos femme fatale, Geismer egykori szeretőjének, Lena Brandtnek (Cate Blanchett) a személyében. A nő halottnak mondott férjét, Emilt halálra keresi a Berlint megszálló amerikai és szovjetorosz adminisztráció – ami egy SS-kötelékbe tartozó, szörnyűséges körülmények közt zajló atomkutatásban részt vevő német tudós esetében nem meglepő. Mindenki súlyos titkokat hordoz, a háttérben alig győznek intrikálni az érintettek, komoly szerephez jutnak bizonyos megszerzendő dokumentumok, a legnagyobb játékos, a prostitúcióba hanyatló, súlyos, bűnös titkokkal terhelt nő pedig mindenáron elhagyná Németországot, miközben a régi románc újból fellángolni látszik, a múlt kísérti hőseinket. Nem tudni, mennyire tudatos, de a két fő karakter elsősorban nem Humphrey Bogartot és Ingrid Bergmant idézi: Clooney rokonszenves és jóvágású, ám néhol esetlen Geismere inkább a James Stewart-figurára hajaz, míg a Blanchett által alakított „szenvedő vampról” Marlene Dietrich juthat eszünkbe – ráadásul erős német akcentussal beszél (s el kell ismerni, majdnem olyan lenyűgöző, mint „eredetije”). 
Soderbergh azonban nem elégedett meg azzal, hogy olyan történetet mondjon el, amely rendkívül ismerős – s ezért komfortérzetet keltő –, hanem azt és úgy akarta elmondani. A film fekete-fehér képi világa pontos mása a mintadarab(ok)nak: a korszerű technikának köszönhetően gyakorlatilag tökéletesen restaurálta azt, a beállításoktól, képkompozícióktól kezdve a fény-árnyék játék vagy a mélységélesség használata tekintetében, az irónia vagy „kikacsintás” leghalványabb jele nélkül. Geismer és Tully vetített stúdióháttér előtt kocsikáznak (archív felvételek előterében), s a képek csak anynyira halványak vagy kiégettek, amennyire egy 40-es évekbeli filmtől elvárható. Ha nem ismernénk a főszereplőket, ha nem tudnánk, hogy egy kortárs rendező 2006-os filmjéről van szó, semmi sem állná útját annak az illúziónak, hogy egy expresszionista beütésekkel tarkított, korabeli melodramatikus noirt nézünk (azaz majdnem: korabeli filmben elképzelhetetlen az a jelenet, amelyikben Tully az ágyon döngöli Lenát, és az előforduló káromkodásokat is kivágták volna a feladatukat akkor még komolyan vevő cenzorok). De tudjuk, és ezt a tudást semmiféle „tökéletes másolat” nem tudja felülírni – s innentől utaláshálót keresünk, iróniát és pastiche-t, még akkor is, ha a rendezői szándék mindent tökéletesen álcázni és transzparenssé tenni igyekszik. Soderbergh eljátszik azzal a gondolattal, hogy a filmtörténeti hagyományt úgy is lehet hasznosítani, hogy nem kortárs befogadási sémákat használunk, a kódrendszert nem frissítjük, hanem belemerülünk annak élvezetébe, amit ettől a filmtípustól elvárunk. Úgy akar végrehajtani egy alapvetően stiláris-formanyelvi bravúrt, hogy egy percig se sérüljön a történetmondás elsőbbsége és hitelessége. Mindezt egyfajta morálisan megtámogatott világkép és kérdésfelvetés lappangó, de kínzó tudatával: a felelősség, a bűn, a hazafiság problémakörének vonzásában.
A szinte szemérmetlenül a Kertész-klasszikust idéző, egyértelműen hommage-szerű reptéri zárójelenetben a titkát felfedő asszony felszáll a Berlint hamarosan elhagyó gépre, a férfi pedig végképp magára marad a több szempontból is bűnös városban. A virtuális útvonal: Berlin–Casablanca. Csak azt tudnánk eldönteni, jut-e félútnál tovább.

A jó német (The Good German), fekete-fehér, amerikai, 105 perc, 2006. Rendező: Steven Soderbergh. Forgatókönyvíró: Joseph Kanon regényéből Paul Attanasio. Operatőr: Steven Soderbergh (Peter Andrews néven). Zene: Thomas Newman. Szereplők: George Clooney (Jacob „Jake” Geismer), Cate Blanchett (Lena Brandt), Tobey Maguire (Patrick Tully), Christian Oliver (Emil Brandt).