Barcaság ősi hangszerei

Ősi kultúránk, a sumér, majd az egyiptomi is említ hasonló hangszereket, amelyeket a szkíta leletek is igazolnak. Érdekes összefüggésként említeném meg, hogy a húros hangszerek őse a kifeszített idegű íj volt, őseinket – magyari népként is – a legjobb íjászokként említik a krónikások. A kifeszített idegű íjra, hogy hangzatosabb legyen, üres tökhéjat is erősítettek. A legalkalmasabb a lopótök – a kabaktök közeli rokona –, amelynek kemény héja jól hangosított. A mandolin, a tambura fehér színű, akár az ősi lopótök. Fehér volt a kunok egyik ősi színe – ne feledjük el a fehérbe temetkezést se, mint ősi szokást, amely Bácsfaluban még 1964 körül is ismeretes volt –, tök szavunk kun szócsoportbeli, és a teke, azaz a gömb szavunk rokona. A lopótök kerek, fehér, azaz teke alakú hasa van. A hegedű ősi kabar neve a koboz, amely a kobaktökre vonatkozott. Csíkban következetesen hedegűnek ejtik, ami azért helyesebb, mert az ideg szavunknak hehezetes hedeg kiejtése is volt. A hegedű csavarodó fejrésze kecskeszarv alakú, kissé tojásdad hangnyílása van, és kétkampójú kabar görbéjű. A neve is koboz, kobuz, kobor, kobúr szóalak kellett, hogy legyen. Németül az íj Bogen, hajlítani pedig biegen, ami a Bock kecskebakra hasonlít. A mi hajol, hajlít és kajla szavaink azonosak a kígyó kun kijó, haijó nevével. Rövid nyakú, gömbölyű hasú, nyolc-tíz húros, lantféle pengetős hangszer, az énekmondók kedvelt hangszere. Moldvai csángó testvéreinknél kobozként maradt fenn a régies játékmóddal együtt. A kazakok kobiznak, a kirgizek komuznak, az oszmán-törökök kopuznak, kobuznak hívják. Rövid nyakú változata a kínai bípa. A kobozt Anonymus is említi a Gesta Hungarorum 46. fejezetében. Az arabok között máig kedvelt hangszer, hozzájuk perzsa közvetítéssel került, az újgurok most is használják. Náluk, akárcsak nálunk, a hangolása: G,D,g,c vagy D,a,d,g.

Zolnay László szerint a koboz első említése – persze az István által elpusztított rovásemlékek után – 1237–1325 között mint Choboz személynév Veszprém vármegyében, 1327. Johannes dictus Kobzos de Zabadi, 1364. Nicolaus dictus Kobzos, 1470. Michael Kobzos. A Codex Cumanicus szójegyzékében a sonator – zenész kun megfelelője a cobuxci – kobozjátékos. Közép-Ázsia népeinél megtalálható különböző változatokban. A lopótök helyett fából vájták ki a hangszert. Nyugat-Európában is megtalálható a XIV. században, melyet egy német forrás említ mint „die Kobus mit der Luten’’, valamint a wartburgi várban található egy kobozszerű példány. Lengyel források is említik. A doni kozákok a 17–18. században kobzával kísérik hősi énekeiket. A kobza török ut, illetve arab ud változata az udvari zenében volt használatos.

Kobzosok, bordósíposok, korcsmahegedűsök

Az 1560-ban szerzett széphistóriában Szilágyi Mihály a tömlöc ablakában ül, „Kobza kezében, keserves nótát szépen veri vala’’. Zrínyi Miklós is játszott kobozon. Minden idők kiemelkedő kobozosa Tinódi Lantos Sebestyén (1505–1556) saját kezűleg rajzolt címerében egy kaukázusi, hosszabb nyakú koboz látható. A koboz húrjait kvintekre és kvartokra hangolják, amelyekkel a pentaton ének jól kísérhető. A székely kobzosok, akik a barcasági szász falvakban is muzsikálnak (1550), a virginás katonák, akik időnként felbukkannak a felvidéki várakban, a nyírségi bordósíposok, akiket Méliusz is említ (1565) és az erdélyi korcsmahegedűsök, akikről Liszti püspök beszél (1568) hangszereiket vagy maguk készítették, vagy a népi mesterektől vásárolták. A citera, a 16–17. század nyugati koldushangszere a forgólant –népiesen tekerő –, az ősi síp és duda mellett a régi magyar népdal birodalmát gazdagítja lírai és epikai műdalelemekkel, a nemesi és polgári irodalom kezdeményezéseivel. A barcasági falvakban is divatosak voltak a fenti hangszerek, máig is fennmaradtak a Sipos, a Dudás, a Dobos családnevek, de Kobzás vagy Citerás családnevet nem találtam. Amikor a bécsi udvarnak nem tetszett a magyar ének, elvették a kobzát, azaz elkobozták. Innen ered az elkobozni igénk is. Ázsia számos országában a Koboz név családnévként, cégnévként, újságnévként stb. is szerepel.

A citera ősi magyar hangszer, gyökerei az ősi ataiszi kultúráig nyúlnak vissza. A kifeszített íj mint hangszer a lószőrt is felhasználta a hangok varázsolására, majd egy lapos fára feszítve a húrokat, rátalálunk az ősi citerára. Ordoszban, a táltosközpontban már kifejlett változatai ismertek, a 24 Hunszövetség vallási, szórakozási kelléke. Az okmányok szerint Ordoszban a citerát még Kr.e. 2785-ben is a nyílhegykovácsok készítették, majd Bihar táltos révén került Indiába. A hun, szkíta, avar, magyar folytonosság ezen a hangszeren is végigkövethető. Például az avar központokban, a bécsi medencében, Pozsony körül, Bács-Bodorog egykori vármegyében, Baranyában, Biharban és nálunk, Bácsfalu és Zajzon vidékén. A honvisszafoglaló magyarok is magukkal hozták, amit Anonymus a Gesta Hungarorumban citharédi néven említ. Az Ázsiában maradt magyari népek dalaikat még most is a citeraszerű dombrávával kísérik. Belső-Mongóliában a mai napig fennmaradt a hunok hujia (hugzseia) hangszere, amiből néhány magyar hangszer ered, és ezen az ujgurok a mai napig játszanak. Az 1100-as évektől már családnévként is említenek Cziterás nevűt, és oklevelekben megjelennek a cituár, zedoária, zwitter, zitwer, chituár kifejezések is. A hunoktól terjedt a kínaiakhoz is, guzeng néven ma is létezik, a 4. századból fennmaradt kínai festményeken jól kivehető a citera. A japánok is hun közvetítéssel értékesítik, kotó néven. Koreában kaja-gum, Kínában még ku-csin változata is előfordul, Madagaszkáron valiha. Az indiaiak vina névvel illették, és szkíta közvetítéssel kapták. Az Ótestamentum kinnor és negina néven ismeri a citerát. Egyiptom kánun névvel illette, ami Észak-Afrikában is így ismert. Azonos a finnek kantele és az ukránok bandura hangszere a mi citeránkkal. Pitágorász hangtávolságmérőnek is használta, és szintén citerának nevezték a pelazgok, amit Varga Csaba is bizonyított. A görögök még használták a monochordját. Tőlünk a Nyugat is átveszi, Praetorius 1619-ben már népszerű hangszerként írja le a scheitholzot. Ez az alapja a francia epinettnek, a norvég langleiknak, a dán humlenek, a svéd hummelnek, a német Scheitholtnak.

1862-ben Max Amberger megépítette a modern koncertciterát. Hermann Ottó a múlt század végén tanulmányozta a citerát is. A Kárpát-medence magyarságának kedvelt hangszere, kivéve a moldvai csángóságot, akiknél nem tudni, mi okból, de nem maradt fenn. Öreg csíki székelyek szerint az I. világháború alatt az alföldi katonák újra népszerűvé tették a Székelyföldön. A Kárpát-medencében ismertebbek a vályúcitera, galambdúcos citera, lófejes citera, hasas citera, kétfiókos citera, belsőfejes citera, hárfacitera, négyfiókos citera, diatonikus citera. Az Alföldön tamburának is nevezik. Mindegyik értékét emeli az is, hogy gyönyörűen faragottak. A kétsoros citerák hangolását ma egyértelműen magyar rendszernek nevezi a történelem. A dallamhúrok, a basszushúrok és a könyökhúrok elrendezése nagyjából a citerakészítő tudásától is függ. Valamikor Hétfalu minden helységében akadt ügyes citerakészítő. Kisiskolás korunkban a gyufásdoboz tetejére kétoldalt alátámasztott, különböző megfeszítésű gumikat húztunk, melyeket megpendítve a citerát utánoztuk. A hangszer téglalap alakú, hoszsza fél méter. Az egyik hosszanti egyenes vonalú oldalán helyezkedik el a fogólap, a menzúra. A fogólapon különböző távolságra helyezkednek el a kétsoros érintők. A külső soron a hét törzshang van, két és fél oktáv szélességben, a belsőn a kromatikus hangok találhatók. Ez azonos a zongorán található fekete és fehér billentyűk szerepével. A fogólap mellett jobb oldalon van az oldalrész, itt pengetik. A magyar citera zömében mixolid hangsorú, kvintelő hangszer. Transzponálás nélkül harmonikusan szól rajta a C-dúr, d-dór, e-frig, g-mixolid típusú dallam. A Vajdaságban Kálmány Lajos (1852–1919) néprajzkutató és Kiss Lajos népdalkutató foglalkozott a citerával is.

Csűrdöngölő,kalákás, csárdás

A barcasági csángóság magyar tánca, csűrdöngölője, kalákásnak nevezett verbunkosa, lassú magyarnak nevezett csárdása a múlt században általánossá vált. A zenészek közt ott voltak a citerások is. Karácsony előtt a falu legényei a fonó- vagy táncolóházban megválasztották a maguk tisztségviselőit, elvégezték a legény- és leányavatást, táncolóházat béreltek, megfogadták a zenészeket, s a hajnalozó énekek tanulásával készültek az ünnepi köszöntések és táncmulatságok sorozatára. A karácsonytól újévig tartó összeállás idején a legénység a közös szálláson gyülekezett és étkezett. A legénytársaság vezetője a legénybíró, helyettese a kisbíró, az írásbeli teendőket a jegyző intézte. A házról házra járó köszöntések, jókívánságok szónokai a szószólók voltak, az éneket a kántorok vezették. Az étel-ital és pénzadományok gyűjtése a kulcsárok feladata volt. A Bíró, Kántor és Kulcsár családnévként is fennmaradt. A lányok táncba hívogatása és kísérése a leányosztók munkaköre volt, s ha a lányok késtek, akkor a lovak hordták be őket szekéren vagy taligán a mulatságba. A díjbeszedő a janitor volt, a vízhordó a padlólocsolásról is gondoskodott, a táncosztást a táncmester, a szűrvonó végezte. A kihágásokért az ítélőbíró szabott ki botozást, s ezt a botos, csapó vagy csapómester hajtotta végre. Karácsony előtt megtörtént a legényavatás, amikor a 16–18 évesek teljes jogú legényekké váltak. Jegyzékbe vétel, ünnepélyes vizsgálat és kihirdetés után éljen kiáltással háromszor megemelték őket. Ezt néha csoportos seprűtánc eljárása, másutt avatóbál is követte. Karácsony első napjának hajnalán mindenki ünnepélyesen beforgatta párját a táncházba, majd templomozás után estig táncoltak, ezután következett az István-napi hajnalozás, majd a másodnapi tánc. Az új házasokat regöléssel köszöntötték. Harmadnap hasonlóan köszöntötték a Jánosokat. Aprószentek napján a lányokat a jókívánságok mellett megvesszőzték, ekkor tartották a kicsik táncát is. Valamikor az összes barcasági faluban ekkor táncolták a Boricát, ami az osztrák, majd a román hatalmi tiltások miatt csak Háromfaluban maradt fenn. Az óévnapi táncot maszkajárással is egybekötött újévi hajnalozás követte. Az újévnapi utolsó tánc végén a lányokat kiforgatták a táncteremből, s az ünnepi maradékot elköltve a hivataláról lemondó legénybírót elbúcsúztatták.

A fűzfa síp gyerekkorunk közönséges furulyája volt. Tavasszal a fűzfa fiatal ágából készítik, mikor héja még könnyen leduvasztható. Héját ütögetéssel megpuhítják, lehúzzák, s közben verses mondókát ismételgetnek: „Jöjj meg, jöjj meg tilinó, / Keselylábú kiscsikó, / Télben, nyárban, / Minden esztendőben...’’ A fűzfa végén kis nyílást vágnak, majd elé egy kis ékszerű részt illesztenek. Másik végébe a belső fának egy részét visszatolják, így sípoló hangot ad. A Dirba partján bőven volt fűzfa, meg játszadozó gyerek is. A középkor hangszereinek egy része a keresztes háborúk által került Nyugat-Európába. A Barcaságon ismert volt a tárogató, ami keleti örökségünk, Ataisz után a sumér Ur városában található a legrégebbi példány. Belső-Ázsia magyari népei közül az ujguroké teljesen megegyezik a magyar tárogatóval. Éles, rendkívüli hangereje miatt a hadseregben is használták. A Rákóczi-szabadságharc jelképe lett, annak leverése után az osztrákok betiltották, a Barcaságról ekkor szorult ki. A 19. századra Schunda József felújította, korszerűsítette. A tilinkó keleti örökségünk, nyugaton ismeretlen, de a moldvai csángók népszerű hangszere maradt. A cserépsíp 4–6 lyukú cserépből készített kerekded síp, szintén ősi magyar hangszer, a 9–10. századi magyarországi leletei ismertek, a suméroknál is fennmaradt. Vizet töltve bele bugyogó, csicsergő hangja van. Torma Zsófia és Badinyi Joós Ferenc szerint a Kárpát-medencéből 12 ezer éve kirajzott magyarság már használta. Üzletesített változata vásárainkon még megtalálható. Gyerekkoromban a csernátfalusi Vásár utcában zajlottak a heti vásárok, lassan ezt is beszüntették. Ekkor vásároltam utoljára a szülőfalumban cserépsípot. Még a Székelyföldön megtalálhatók, Korond bővelkedik a változataiban. A furulya a pásztorok ősi hangszere, a magyar furulyák keleti mását ma is használják a Góbi sivatag peremén. Az Ordosz melletti Bálvány-hegyi (az erdélyi Bálványos és a közelebbi Bolnok mágus-központok elődje) egyik táltosközpontjában képezték ki a furulyásokat. A barcasági Tatrang vizének a legendája azt mondja, hogy a gyönyörű Bacsó Anna nem tudott igazán örülni szépségének, mert átok ült az életén. Apja akarata ellenére ment az urához, egy juhászhoz, aki a Csukás füves oldalain legeltette juhait. Engedetlenségéért a tündér elátkozta, hogy csak akkor láthatja szerelmes férjeurát, amikor az néhanapján lejön a havasról. Neki nem szabad a Csukásra fölmennie, ételt, szeretetet vinni urának. Anna megszegte az átkot, elment urához, de a Csukáson szörnyű vihar támadt, és a villám úgy csapott le, hogy Anna sziklává változott. Furulyázva közeledett az új sziklához Anna férje, megbámulta az új sziklát, és elámult azon, hogy a kőnek éppen olyan alakja van, mint az ő feleségének. Elfogta szívét a vágyakozás, a sziklához érve kesergő nótát furulyázott. Ahogy véget ért a nóta, a sziklaasszony szíve megszakadt, megeredt a könnye olyan erősen, hogy egy akkora patak lett belőle, mint a Tatrang vize. A Bacsó családnév ősi magyar örökség, az avar települések ismert neve, vezért, főembert jelent.

Síp madár- és medvecsontból

A fuvolát csak mi hoztuk Európába, a kettős furulya már az Ur városából ismert a sumér kultúrában, hasonlóan Egyiptomban is. A Kárpát-medence avar sírjaiban találtak madárcsontból készült kettős sípot, melyet Csajághy György megszólaltatott, és a régi stílusú, ötfokú magyar népdalok tökéletesen lejátszhatók. A csángóknál maradt fönn. Szintén a Kárpát-medencében leltek 36 ezer éves medvecsont sípot, melyen Horsch Sándor tökéletesen játssza a magyar népdalokat. A duda hadi hangszer volt, pásztorok elmaradhatatlan zeneszerszáma, de templomokban, keresztelőkön, lakodalmakon is szólt a duda. Ataisz, illetve Ordosz emlékei közt is megvan, Európának mi adtuk át. A köcsögduda csak a mi ősi hangszerünk, a cserépfazék száját disznóhólyagból vagy vékony bőrből készült membránnal kötik be. A membrán közepéhez 1-2 arasznyi hosszúságú nádcsövet rögzítenek, a nádat nedves vagy gyantázott ujjakkal dörzsölik. A membrán átveszi és felerősíti a rezgést, morgó hangot ad. Regösök hangszere. A kolomp állatcsordák jelölése mellett a táltosok szertartásaihoz tartozott. A kolomphoz csengők, csengettyűk is tartoztak, amiket az ordoszi hunszövetség is említ, ezek szakrális használatát rögzítette a barcasági Borica. A láncosbot nem más, mint a botra erősített lánc, földhöz veregetve dübög, csörög. Regölésnél, betlehemezésnél használják az énekek ritmuskíséretéhez. A bugattyú madzagra kötött falap, amely forgatva-pörgetve búg-zúg. A kerepelő őse a zúgófa vagy üvöltő bika, ami az ősök hangját utánozta a táltosrévüléseknél.

Bencze Mihály
Folytatása a következő Szempontban