Bal és jobb – avagy sorok a közelmúltvakságról

Egry Gábor megalapozott és érdemi argumentációja mellett Borboly Csaba és Parászka Boróka írásai inkább a kérdésmegragadás gesztusaival tűnnek ki, de a fogalomhasználat tekintetében inkább azt igazolják vissza, mennyire nem volt tisztázó vita e kérdésben. Mondhatnám, Borboly és Parászka írásai inkább a „leleplezés” és nem az érvelés kontextusában születtek, ami kétségtelenül nehezebbé teszi a vitát. (A politikai publicisztika általuk művelt műfajváltozatát „leleplező elemzésnek” – a továbbiakban: lelemzésnek – nevezem.)

Az alábbiakban terjedelmi okokból csak azokra a kérdésekre térek ki, amelyeket e vitában és a vita helyes kontextusa szempontjából fontosaknak tekintek.

Szándék létezik, de nem az

Vitaindító cikkemben azt állítottam, hogy a politika bal–jobb megosztottsága minden teoretikus megkérdőjelezése ellenére megőrizte relevanciáját, és alapvetően érvényes és hasznos lehet az erdélyi magyar politikában is. Habár a kilencvenes évek első felében az RMDSZ által kialakított „egységes képviselet” politikai konstrukciója ezt nem tette láthatóvá, ma már tényleg számolnunk kell ezzel a bal–jobb osztatúsággal. A kérdés megvizsgálandó mind a politikai rendszer pozicionális nézőpontjai felől (hol van az RMDSZ a román pártrendszerben, és hol helyezkedik el kvázi intézményesült ellenzékével szemben), mind pedig a hagyományok „felhasználása” felől, mivel a kibontakozó magyar–magyar politikai verseny Erdélyben akkor lehet igazán kreatív – e még csak feltételezett verseny körülményei között –, amennyiben sor kerül az ideológiák és hagyományok újragondolására, és értékelvű viták bontakoznak ki a célokról az alternatív programok között. Tulajdonképpen az ilyen típusú tudástermelésnek a feltételeit keresem.

Ezzel szemben vitapartnereim politikai „karakterrombolást” (Borboly Csaba), „szemenszedett kampányt” (Parászka Boróka), egyszóval kortesbeszédet olvastak ki írásomból, Egry Gábor pedig úgy véli, hogy egy korábbi vezércikkem igazolásaképpen született publicisztikáról van szó (valójában mind a vitát indító írás, mind az említett vezércikkem egy korábbi, de még megjelenés előtt álló tanulmány részei, illetve publicisztikai szintű reflexiói). El kell fogadnom, hogy ezek konjunkturálisan lehetséges értelmezések, mert szándékom tényleg az alkalomhoz kapcsolódik, hiszen mikor lehetne politikai értékvitát folytatni az RMDSZ (és ellenzéke) előtt álló alternatívákról, ha nem épp ilyenkor: egy RMDSZ-kongresszus előestéjén és a tényleges alternatívákat valamiképpen megjelenítő EP-választások előtt. Legalábbis elgondolkodtató, hogy az értékelvű vitára való „felhívásra” az RMDSZ eddig csak Borboly Csaba hangján szólalt meg (azok, akiknek inkább tiszte lenne ez, és egyébként is folyamatosan politikai széljegyzetekkel látnak el eseményeket és folyamatokat a nyilvánosságban, mint például a blogjegyző Kelemen Hunor vagy Nagy Zsolt, úgy tűnik, nagyívű hallgatással kerülnék e vitát), és eddig úgy tűnik, az ellenzék (Tőkés László, az MPSZ) sem kíván élni a vita lehetőségével (a hozzám eljutó – személyes – jelzésekből inkább óvatos fejcsóválást olvastam ki).

Kattintott észkorszak

Mindez összefügghet azzal, amit a struktúrakonzervativizmus kapcsán írtam: a rendszerváltással kialakult helyzet megfelel az RMDSZ-nek – az ideológiai-értékelvű vita pedig csupán relativizálná ennek a helyzetnek eddigi kényelmes legitimitástermelő gyakorlatát – az ellenzék viszont nem tud/nem akar kitörni a rákényszerített paradigmából. Borboly Csaba lelemzői indíttatással úgy véli, hogy a struktúrakonzervatív jelző „nem tudományos”, hitelrontási szándékkal vettem át a magyar jobboldali publicisztikából, és a Google segítségével fényt is derít a kifejezés eredetére és funkciójára: „Tőkéczki László által kitalált... stigmá”-ról van szó, amelyet a Gyurcsány-kormány lejáratására alkalmaztak.

Csakhogy: az internetes keresők távolról sem vezetnek olyan könnyedén be a tudományba, ahogy azt Borboly véli. Korunk még nem a kattintott észkorszak, a megszerezhető tudomány nincs kattintásnyi közelben – a tudományért másutt és másképp is olvasni kell, nem csupán az interneten. A struktúrakonzervativizmus a német politikatörténeti irodalomban használatos kifejezés, a konzervativizmus azon egyik irányzatának megnevezésére használják, amelynek célja a létező hatalmi-intézményi berendezkedés védelme (alternatívája: az értékkonzervativizmus), és elsősorban a CSU-t (Ausztriában az Osztrák Néppártot) sorolják ehhez az irányzathoz. Eredetét tekintve a struktúrakonzervativizmus pedig annak a bürokratikus állami modernizációnak az emléke, amely a porosz reformkortól a bismarcki korszakig még részben a német liberalizmust is megnyerte magának. Tehát egy régebbi fogalom, mint ahogy a Google azt Borboly Csaba számára láttatja.

A kérdésnek azonban távolról sem ez a lényege, hanem az, hogy van-e struktúrakonzervatív attitűd, ahogy vitaindítómban vázoltam. Továbbra is úgy gondolom, hogy van, és ez az RMDSZ esetében a rendszerváltás után kialakult helyzethez kapcsolódik.

Az RMDSZ – egy rendszeralku foglya?

Bár a kelet-közép-európai rendszerváltások értelmezői szerint a rendszerátmeneteknek két fő típusa – a megegyezéses és a mobilizációs-“töréses” – közül Románia az utóbbiba sorolható, mivel látványos kerekasztal-megegyezésekre itt nem került sor 1989 táján, alulírott mégis úgy gondolja, hogy 1990 januárjától májusáig sor került egy hallgatólagos, rendszerkonstituáló alkusorozatra. Egyfajta „protoalkotmányozó” alkusorozat volt ez, amely kijelölte Románia új politikai rendszerének a peremfeltételeit, megalapozta kormányzati rendszerét, és azon belül a magyarság helyét e rendszerben. Kényszeres-kiegyezéses kompromisszum volt ez a tradíciók vállalása és az akkor kibontakozó és konszolidálódó ilieszkánus rezsim érdekei között: a félprezidenciális rendszer az Iliescu-csoport érdekeihez, a bikameralizmus a régebbi román hagyományhoz kapcsolódott. És része volt ennek az egyezségnek a kisebbségek korporatív – kedvezményes – képviseletének elismerése az új román parlamentarizmus részeként, amely az RMDSZ esetében további sajátos dimenziót is kapott (itt külön is lehetne vitatni, hogy a kisebbségek alanyi-korporatív képviseletének elfogadása mennyire kötődött az Iliescuék által ismert szovjet – sztálini mintájú – alkotmány formai megoldásaihoz, illetve az „európai szellemhez”, amely azonban csak később fogalmazódott meg a koppenhágai és egyéb dokumentumokban).

Az így megalapozódó rendszer, később azt eredményezte, hogy a román pártok „a kisebbségek gondjait” kizárólag a korporatív képviselet jogát megszerző, „etnikai” szervezetekre bízták, amelyekkel aztán tranzakciós politikát kezdtek folytatni. Ezek a szervezetek ezzel az alkuval részben formális, részben informális közpolitikai szerephez jutottak az állam által biztosított kulturális erőforrások elosztásában, amelyért viszont egyéb, nem kisebbségpolitikai jellegű politikai árat kezdtek fizetni (erről publicisztikai szinten Adrian Severin írt rendkívül szuggesztíven, lásd: Etnikumközi béke, avagy politikai hatékonyság, Krónika, 2004. január 24., de a rendszerrel járó etnobizniszről Gabriel Andreescu is cikkezett).

Az RMDSZ esetében ez még azzal a sajátos dimenzióval bővült, hogy a korporatív képviselet elismerése mellett a szervezetnek pártként is meg lehetett, majd meg kellett szereznie „képviseleti részesedését”. Ezzel erőteljesebben betagolódott a román pártrendszerbe, de az „érdekvédelmi szervezet” választási szereplése további konzekvenciákkal járt, éspedig: a) mivel az RMDSZ a választási célokra is felhasználható közpolitikai eszközöket (erőforrásokat) csak a neki kijelölt „korporatív képviselet” fenntartásához kapta, ezért nem léphetett ki az „etnikai párt” modelljéből; b) össze kellett egyeztetnie a korporatív képviselet metafizikusabb, távlati céljait azokkal a lehetőségekkel, amelyek a pártpolitikai mezőny konkrét erőviszonyaiból, aktuálpolitikai lehetőségként következtek.

Az említett tranzakcionális jelleg e helyzet alapján értelmezhető, de a román politikai rendszer egésze tekintetében is voltak – további – konzekvenciái. Ugyanis 1) a csatlakozásfolyamat idején (1999–2006) ez a helyzet megfelelt az Európai Unió elvárásainak, amelyekből nem egy bizonyos kisebbségpolitikai modell átvétele következett, hanem a felmerülő problémák pragmatikus, folyamatos megtárgyalása, kompromisszumkötés és ennek az attitűdnek a tartósítása; 2) de mivel alkalmi „megegyezések” születtek „kisebbség” és „többség”, „magyarság” és „románság” között, ezekhez a szereplők tágabb köre gyökeresen eltérő jövőképeket csatolt. A jövőkép-bizonytalanságból fakad – többek között – az, hogy az úgynevezett „etnikai kérdés” továbbra is instrumentalizálható maradt a napi politikai használatban, mi több, 3) az „etnikai probléma” még egyfajta finomszabályozó szerepre is szert tett a politikai életben: olyan eszközzé vált a politikai tematizációban, amellyel a pártok le tudják mérni az egymás közötti viszony alakulását.

Ugyanakkor a kialakult rendszer számos kérdést megmagyaráz. Érthetővé válik például, hogy miért nem lehetett sikeres a Nagy Zsolt neve alatt futó projekt az RMDSZ párttá alakulásáról. A párttá alakulás (habár az RMDSZ de facto már párt – a politikatudományi definíciók értelmében) ugyanis annak hallgatólagos elismerése, hogy az RMDSZ feladja a korporatív képviselet legitimációs logikáját, elfogadja egy (vagy több), a magyar választók szavazataira igényt tartó másik párt legitim létét. És ez felveti azt a kérdést is, hogy a „párttá vált” RMDSZ immár hogyan tarthat igényt azoknak az erőforrásoknak az ellenőrzésére, amelyek eddig – a rendszerkonstituáló alku eredményeképp – ellenőrzése alatt voltak. (Erre talált volna megoldást az RMDSZ a kisebbségi törvény révén, az általa ellenőrzött autonómiatanácsok megalakulásával.)

Érthetővé válik továbbá az, hogy miért nem vette eddig komolyan számításba az RMDSZ azt, hogy átalakuljon regionális párttá, azaz, hogy kimondottan az erdélyi regionális érdekre alapozva megpróbáljon nyitni a román szavazók bizonyos kategóriái előtt.

A struktúrakonzervatív RMDSZ-en tehát azt az RMDSZ-t értem, amely kitart az előbbiekben vázolt rendszeralapozó „alkuban” megszerzett pozíció mellett, azt meg akarja őrizni. Sajátossága e helyzetnek, hogy jelenleg – a 2004-ben létrejött koalíció, majd annak felbomlása és a Bãsescu államfő, valamint Tãriceanu miniszterelnök között kialakult (alkotmányjogi alapon is értelmezhető) konfliktus nyomán – az RMDSZ tűnik a leginkább érdekeltnek az 1990-es „arrangement” megtartásában.

Az üres hely feltöltése

Itt különösen fontossá válik a pontos fogalmazás. Vitapartnereim szerint azt állítottam, hogy „az RMDSZ baloldali, posztkommunista alakulat” (Borboly Csaba), hogy „publicisztikai komcsizással” zsarolva Tőkés kampányát segítem (Parászka Boróka). Ezzel szemben cikkemben végig csak „balratolódást” említettem, konklúzióm meg az volt, hogy ez struktúrakonzervativizmus – a vázolt előzmények nyomán – „baloldali-posztkommunista vonásokat kölcsönzött az RMDSZ-nek”.

Persze, azt el kell fogadnom, hogy a szavak és a megnevezések ereje ebben az esetben túlmegy minden árnyaláson (nincs „ártatlan leírás” – írta volt a neves antropológus, Clifford Geertz), de mindazonáltal a korrekt vita lehetetlenné válik, ha nem figyelünk az árnyalatokra. Másrészt a posztkommunista jelző mégiscsak létezik korszakleíró fogalomként is (neves nyugati történészek és politológusok könyvcímeiben is jelen van), nemcsak publicisztikai címkeként.

Akkor tehát: miért baloldalibb az RMDSZ?

Két fontos körülmény említendő. Az egyik a fentebbiekben vázolt „rendszeralapozáshoz” való viszony: az RMDSZ annak a politikai rendszernek a fenntartásában érdekelt, amely 1990-ben a posztkommunista pártok erőfölényének, demokráciához való alkalmazkodásának felelt meg. A rendszerváltás után közvetlenül ez nem így tűnt, a megszerzett szabadságok fényében a politikai rendszer esetleges kényszerpályáival nem foglalkozott senki. Ma azonban már létezik a visszatekintés perspektívája is, a közelmúltvakság alól nincs felmentés.

A másik körülmény azzal függ össze, hogy a struktúrakonzervatív RMDSZ-ben, mivel a „korporatív képviselet” rendszerlogikájában elvált a távlati célok képviselete a napi politika tranzakcionális gyakorlatától, és hogy e kettő összekapcsolását az RMDSZ-nek nem sikerült értékelvű alapon megoldania (ahogy ezt a pártok általában megteszik – igaz, nem mindig sikerrel), ideológiai értelemben „üres hely” jött létre, amelyet megannyi gyakorlati-közpolitikai cél pragmatikus megindoklásával töltöttek fel. Ez teremtette meg a pragmatikus politikusok ázsióját, akik a szervezeten belüli vagy kívüli menedzseri tapasztalataikat közvetlenül – illetve magát az „üres helyet” menedzselő markói vezetés közvetítésével – politikai tőkévé konvertáltak. Ennek két csatornája alakult ki az idők során. Előbb azok az RMDSZ-politikusok tűntek fel, akik közvetlenül kaptak szakpolitikai megbízást a Szövetség csúcsvezetőitől, majd ezt konvertálták szervezeten belüli politikai tőkévé, illetve képviselői mandátummá (Kelemen Hunor és Nagy Zsolt pályája példázza ezt), mintegy azt is demonstrálva ezzel, hogy az RMDSZ-en belüli eredeti politikaitőke-felhalmozás véget ért, pozíciót szerezni már nem a stratégiai kérdések újrafogalmazásával, eredeti áttematizálásokkal lehet elérni, hanem – legjobb esetben is – a lehetőségek szakpolitikai képviseletével, de még inkább a menedzserizmus és a lojális politikai seszínűség ötvözetével.

Majd a Miért jelentette a másik csatornát, az a szervezet, amely immár programszerűen vált a pragmatikus politikus-utánpótlás „ifjúsági csatornájává”. Nem vonható kétségbe, hogy logikus és jogosult módon jár el egy párt, amikor létrehozza a saját politikai előszobájaként funkcionáló, hozzá csak lazábban kapcsolódó ifjúsági szervezetét. A Miért mint „ifjúsági tagozat” azonban hatványozottan mutatja az „ideológiai üres hely” minden szimptómáját. A politikai identitásépítés helyett a szervezeti karrierépítés vált elsődlegessé, de még a szakpolitikai rátermettséget is a kijárásbeli leleményesség mint különös „politikai képesség” írja felül (tisztelet a kivételnek).

Ez az átalakulás az, amely posztkommunista vonást kölcsönöz – olvasatomban – az új RMDSZ-politikának. És nem azért, mert Borboly Csaba vagy általa említett kollégái titokban a bennük szendergő marxista hit, meggyőződés alapján cselekednének (Borboly jogosan tiltakozik ez ellen az értelmezés ellen), hanem mert az RMDSZ segítségével történő karrierépítést olyan seszínű ideológiával próbálják lefedni – talán nem is tudatosan –, amely a közjót előbb értéksemlegessé, majd kézenfekvőségéből adódóan viták felettivé, végül a szakmailag vagy kijárástanilag rátermett szakpolitikusokra bízható „dologgá” teszi. Ez pedig nem más – és itt egyetértek Lánczi Andrással –, mint a marxista ideológia kihunytát követően visszamaradt politikai kultúra és szemlélet, amely már nem marxista, de még a kommunista társadalmak depolitizáltságának napi visszfénye.

Lelemzők, ha zengenek

Minden nézetkülönbségünk ellenére mégis méltányolom Borboly Csaba vitázó szándékát. Ma, amikor az RMDSZ-politikusok már semmilyen közéleti vitában nem vesznek részt, fontosak az ilyen gesztusok. Helyzetünk kissé hasonlít ahhoz, amit Tocqueville írt a francia és az angol–

amerikai demokrácia különbségeiről: „Míg Angliában rendszeres kapcsolatot tartottak fenn egymással azok, akik írtak a kormányzásról és azok, akik kormányoztak (...), Franciaországban a politika világa két elkülönült tartományra oszlott, amelyek között nem volt érintkezés. Az egyikben kormányoztak; a másikban megfogalmazták a mindenféle kormányzat alapját képező elvont elveket (...), a társadalom fölé (...) fokozatosan felépült egy képzeletbeli társadalom, amelyben minden egyszerűnek, rendezettnek, egységesnek, méltányosnak és ésszerűnek látszott”. Vagyis a franciák a demokráciát általános rendképzetekből vezették le, „észelvű demokráciát” próbáltak kialakítani, ami később sokkal konfliktusosabbá tette e demokrácia átalakítását.

Valahol itt tartunk mi, erdélyi magyarok is: egyik oldalon ott az „érdekvédelem” rendszerbe fagyott, megcsontosodott, értékelvileg pedig meglehetősen kiürült gyakorlata (amit az RMDSZ védelmez), másik oldalon pedig a képzeletbeli társadalom erdélyi építői, illetve azok karikaturisztikus kiegészítői, az „észelvű” mindentbírálók. Párbeszéd közöttük pediglen nincs.

Mi több, az esetleges párbeszédet mindig kisiklatja az, amit a lelemző publicisztika sugall: az ideológiai indíttatás, az értékekre való hivatkozás semmi mást nem takar, csak ugrásra kész politikai érdeket.

B. M.
A szerző politológus, lapunk főmunkatársa