„Zenei anyanyelvünk a népdaléneklés” – beszélgetés Guttmann Mihály karvezetővel

– Hogyan került kapcsolatba a zenével, zeneoktatással?

– Gyermekkoromban szülővárosomban, Petrozsényben jártam óvodába, a római katolikus leányzárdába, ahol a nővérem is végezte elemi iskolai éveit. Az óvodában kezdtem meg zongora- és hegedűtanulmányaimat, a négy év elemi elvégzése után pedig Aradon folytattam tanulmányaimat, ahol már komolyabban foglalkoztam zenével. Az itteni római katolikus főgimnáziumban Medveczky Margit hegedűpedagógus keze alá kerültem, ugyanakkor a Minorita Palota lelkésze, Karácsonyi István karigazgatónak is sokat köszönhetek, aki Rómában végzett egyházzene szakon, kiváló orgonista volt. Elmondhatom, hogy az ott töltött nyolc év alatt sajátítottam el mindazt, amit kamarazenélésben és zenekari, énnekkari jártasságban tudok. Sajnos senki nem tudja, hogy Karácsonyi Istvánt hol temették el, az 1950-es években ugyanis – mint sokan másokat – a Duna-csatornához vitték, ott vesztette életét.

1945-ben érkeztem Kolozsvárra, ahol a zeneakadémián tanultam hegedűt és zenekari vezetést, itt is kiváló tanárokkal dolgozhattam együtt. Kolozsváron a Szent József-internátusban kaptam szállást, a piaristák szomszédságában, így rövid időn belül a délelőtti szentmisén én vezettem az egyetemi kórust. A konzervatórium mellett a Bolyai-egyetemre is beiratkoztam, a szüleim kívánsága volt ugyanis, hogy ne csak művészetet, hanem valami komolyat is tanuljak, hiszen nem lehetett tudni, hogy a zenélésből meg tudok-e majd élni. Ennek köszönhetően öt éven keresztül a Bolyai kórusát is vezettem, egészen addig, amíg a zeneiskola igazgatója lettem, ahol a következő generáció nevelésére összpontosítottam.

Kolozsváron egyébként az araditól eltérő légkör fogadott: noha Ürmösi Jenő zenetanár Aradon megtanított több Kodály- és Bartók-műre, a kincses városban a kivételes tehetségű karmester, Nagy István vezetett be igazán a két zeneszerző művészetébe. Mindemellett Jagamas János népzenetudósnak köszönhetően a magyar népdallal is szoros kapcsolatba kerültem. Akkoriban a román opera és az erdélyi filharmónia kisegítő tagja is voltam, a jelenlegi filharmónia megindulásakor pedig bekapcsolódtam a zenekari játékba másodállásban, brácsásként. A zenekari játék, a kamarazenélés mindig első helyet foglalt el foglalkozásaim között, azonban elsősorban a pedagógia iránt érdeklődtem.

– A tanulmányok és zenekari vezetés mellett mit tekintett elsődleges céljának?

– Mindig is a kolozsvári zeneiskola megerősítése volt a célom, célunk. 1950 augusztusában Bukarestben a művészeti minisztériumban kaptam meg igazgatósági kinevezésemet, ezt követően első tevékenységként megszerveztem a gyermekek tehetségkutatását. Elindultunk egy-egy többnapos útra – számtalan faluban, Erdély-szerte kerestük azokat a gyermekeket, akik megfelelnének a zeneiskola követelményeinek. Ugyanakkor a teljesen üres termeket hangszerekkel, kottákkal, tanári karral kellett benépesíteni. A tehetséges ifjak azonban nem jöttek maguktól, hiszen a zeneiskola akkor kezdődött, az emberek nem ismerték a fogalmat, elképzelést. Eleinte a hangszeroktatás lassan alakult, kevés olyan diákunk volt, aki fejlettebb tudással került be, az előzetes, magánúton szervezett zenetanítás révén.

Évek során fejlődtek az előírt tananyag alapján, így tíz kemény év után jutottunk el oda, hogy olyan abszolvenseket tudtunk útjukra indítani, akik bárhol megállták helyüket, mind a felsőfokú tanintézetekben, mind zenekaroknál. Elképzelésünk szerint mindig a barokk muzsikán indultunk el, majd fokozatosan érkeztünk el a 20. század zeneköltőinek művei megismeréséig, mindezek nélkül ugyanis nem lehet zenekultúrát fejleszteni itt Erdélyben. Emellett a kincses városi művelődésházak, szakszervezeti kórusok fellendítését is célul tűztük ki. Így kapcsolódtam be a Romániai Magyar Dalosszövetség munkájába, amely a háború ideje alatt sajnos kénytelen volt elnémulni, 1949-ben ugyanis – mint minden más alapítványt – a kormány beszüntette.

A művelődésházi és szakszervezeti üzemi kórusok továbbra is próbáltak megélni, működni, egyetlen megszólalási lehetőségüket a Megéneklünk Románia fesztivál jelentette. Végül 1994 szeptemberében az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) támogatásával ismételten létrejött a Romániai Magyar Dalosszövetség, amelynek tiszteletbeli elnökévé választottak. A szövetség tulajdonképpen az 1867-ben, Aradon megalakult Országos Dalosszövetség utóda, nemrég ünnepeltük 90. születésnapját, az ünnepségen a részt vevő hat erdélyi énekkar mellett kolozsvári iskolások is felléptek. Tevékenysége mindenképpen pozitív: több mint 200 együttesünk van, ez 8-9000-es taglétszámot jelent.

– Mit lehetne elmondani a mai zenekultúráról?

– Mindenképpen le kell szögezni, hogy a zene sorsa az iskolában dől el. Ha a tanintézetekben leapasztják a zeneórákat, nem tudják megteremteni a zenetanárok normáját – akiknek így legalább három-négy iskolába kell elsétálniuk naponta – a gyerekek nem énekelhetnek annyit, amennyit szeretnének. Ha az iskolaigazgató nem támogatja munkájukat, a tanárok képtelenek összehozni az intézmény kórusát, amelyre mindenhol szükség lenne. Boldog lennék, ha a szülők részéről is azt tapasztalnám, hogy szeretnék gyerekeiket kórusban énekeltetni, színpadon látni, akár magánúton szervezve meg ezt a tevékenységet. Ha a szülőknek nincs lehetőségük fizetni a zenetanárt, legalább biztathatnák a kicsiket, hiszen az éneklés komoly lelki táplálék, közösségnevelő és -összetartó erő.

Nagyon jó lenne, ha valahogy be tudnánk kapcsolni a fiatalokat a zene szeretetébe, éppen ezért próbálkozunk folyamatosan az ifjúsági kórusok felpezsdítésével: februárban a marosvásárhelyi Kultúrpalotában szervezzük meg a romániai magyar iskolások kórusversenyét. Reményeim szerint legalább tíz-tizenkét kórus vesz majd részt az eseményen. A népdaléneklés zenei anyanyelvünk, ha valaki nem érzi szükségét annak, hogy legalább egyszer életében egyetlen népdalt elénekeljen, a hiba mindazokra hárul, akik őt nevelték. Kodálynak tették fel azt a kérdést, hogy mikor ajánlott elkezdeni a gyermekek zenei nevelését, a válasza pedig egyszerű volt: kilenc hónappal a születés előtt, a fogamzás pillanatától.

A gyermek már világra jövetele előtt hall, értesül a külvilágról, így lényeges az óvodai pedagódusok és a szülők hozzáállása, akiknek minél többet kell énekelniük – nem tandalokat, hanem azt, amit a gyermek saját magáénak érez. A zenei anyanyelvi tanítás elsősorban a magyar népdal oktatását jelenti, a dalosszövetség pedig minden évben megszervezi a különböző iskban a népdaléneklési versenyt, az itt kiválasztott tehetségeket pedig nemzetközi megmérettetésre küldjük.

– Említette, hogy a konzervatórium mellett a Bolyai-egyetemre is beiratkozott szülői kérésre. Hogyan viszonyult az itt látogatott geológia-csillagászattan szakhoz?

– Kiugrásként tekintek rá, tulajdonképpen azonban hasznomra vált. A Bolyai-egyetemre beiratkozva lehetőségem volt más katedrák óráinak látogatására is – esztétikát, magyar irodalmat és magyar történelmet hallgattam. Nagyon szerettem az ottani professzorokat, az akkori előadások teljesen eltértek a maiaktól, tüneményes és nagyszerű bemutatókon vehettem részt, Benedek Marcellt hallgathattam például. A geológia-csillagászattan szakon szintén kivételes tanáraim voltak, akik jól tudták, hogy nem erre a pályára készülök. Persze azt is látták, hogy szívesen dolgozom velük, minden előadáson részt vettem, de zenei tevékenységemből kitűnt, hogy azt tekintem szakmámnak. Az itt összeállított diplomavizsgámat végül elküldtem a szüleimnek, és köszönetet mondtam támogatásukért.

– Mit tekint legnagyobb eredményének?

– Sikerült az iskolában úgy nevelnem, hogy nemcsak a zenei oktatásban, hanem a zenén keresztül jellemet biztosíthattam tanulóimnak. Azt szeretném, ha soha nem találkoznék olyan tanítványommal, aki azzal szembesítene: sajnálja, hogy a növendékem volt. Olyan emberekkel szeretnék találkozni, akik köszönetet mondanak, és hálásak azért, hogy együtt lehettünk, együtt tanulhattunk. A másik kimagasló eredményt már inkább családom érdemének tekintem, amiért hálás vagyok elhunyt feleségemnek, a szintén zenét oktató Takács Gabriellának, négy gyermekemnek, akik közül kettő zenész – Zoltán Budapesten a rádiózenekarnál dolgozik, Emese pedig Kolozsváron zongoratanár, Szabolcs műépítész, míg Gabriella könyvelő.

Gyermekeim igazi munkások, jellembelileg megbecsülhető emberek. Kizárólag a család biztosíthatja a családfő munkáját és azt a légkört, amelyet ő maga nem tud megteremteni, ez csak családi együttértéssel megy. Fontos, hogy a gyermekek mindkét szülő kezét fogják, mindketten támogassák, és mellette álljanak. Nem szabad csupán az iskolára hárítani a féresikerült dolgokat, mindez általában otthonról indul el, ezt a szülőknek tudatosítaniuk kell. Jó lenne, ha midenki érezné és betartaná az elvet, hogy a gyermekeket nevelni kell.

– Milyen kihívásokkal, nehézségekkel találkozott az évek során?

– Az élet, életem minden mozzanata kihívás. Akkor voltam igazán boldog, ha egy nagyon jó kórust, zenekart hallhattam, a kihívást pedig mindig az jelentette, hogy valahogy utolérhessük azt a színvonalat, amelyen ők megszólaltak. Nem az anyagi kihívás a lényeges, hanem a művészeti cél kitűzése, a művésznek pedig el kell érnie ezt a célt. Képzeljük el, ahogyan egy tárlaton elgondolkodunk azon, hogy a kiállított alkotás csak akkor kerülhetett a falra, miután a művész letette az ecsetet. A zeneszerző esetében a folyamat hasonlóképpen működik, a karmester azonban, miután elkészíti művét, magában máris elképzeli, hogyan kellene szólnia az alkotásnak. Legtöbbször viszont egy adott előadásban sokszor legfeljebb egy-két percet érez ideálisnak a karvezető. A kihívást mindig azt jelenti, hogy érjük el, biztosítsuk a zeneszerző által elképzelt és megszólaltatni kívánt magaslatot, színvonalat.

– Visszagondolva, fel tudna idézni olyan helyzetet, amelynek esetében ma már másképp cselekedene?

– Tévednék, ha azt mondanám, hogy valamit is másképp tennék az életemben. Ezzel kapcsolatban egyetlen történetet szeretnék elmesélni. Egyik angliai, többhetes gyönyörű turnénk után hazatérve, Szabolcs fiam, aki zongorázott, sétával egybekötött beszélgetésre hívott. A Szent Mihály-templom előtt állva feltette a kérdést: apám, tetszik neked ez a templom? Természetesen igennel válaszoltam, mire a fiam azt tudakolta: megharagszol, ha azt mondom neked, hogy nem akarok zenész lenni, hanem építész? Meglepő volt, 12 éves fejjel ilyet kijelenteni. Végül abban egyeztünk, hogy gyakorolhatja választott szakmáját, de az érettségi vizsgáig zongoráznia kell. Esténként, miközben éjszakábanyúlóan rajzolt, hallottuk, ahogy néha átül a zongorához és játszik. Utólag jöttem rá arra, hogy soha nem cselekedhettem volna jobban, mint akkor. Ugyanakkor mindig szívesen tettem azt, amit hivatásomnak tekintettem, és továbbra is tenni fogom, amíg lesz hozzá erőm.