Az utolsó akcióhős, pe bune!

Az opuszt tavaly forgatták, prágai és bukaresti helyszíneken, összesen 41 nap alatt. A forgatáson 31 000 méter nyersanyagot lõttek el (sokkal, de sokkal többet tehát, mint ahány golyó repült, célba ért vagy eltévesztette azt a filmben). A CNC (Centrul Naþional al Cinematografiei – Országos Filmközpont) híres-hírhedt 2006-os pályázatán Don Sergio az elsõ helyen végzett, vagyis projektjét a tisztelt zsûri a legkiválóbbnak találta, és 180 milliárd régi-régi lejt adott rá. Nem fontos, de megjegyezzük: ez volt az a pályázat, ahol Mungiu 432-je negyedik helyezett volt, és késõbb Aranypálmát kapott Cannes-ban. A Mester ezúttal 45 színésszel és 64 tagú forgatócsoporttal dolgozott. A bemutatót követõen Don Sergio így nyilatkozott: „Dinoszauruszok vagyunk, és remélem, tetszett Önöknek a film”.

Eddig tehát az új opuszra vonatkozó adatok. És most következzenek a tények. Tény, hogy volt egyszer egy Sergiu Nicolaescu (a további tényfelsorolásban SN), aki jelentõs szerepet játszott a román kaszkadõriskola megalapításában. Tény, hogy volt egy SN, aki megrendezte a világszerte ismert, elismert és tanított Mihai Viteazul címû történelmi filmet. (A nagyvilágnak könnyû volt, persze nem látták a film erdejébõl kimagasló ideológiai mamutfenyõt.) Tény, hogy volt egy SN, aki Doru Nãstase (talán emlékszel, nyájas Olvasó, például A csontok útjára, Florin „Szotyi” Piersickel a fõszerepben) mellett kialakított egy hazai mûfajfilm-nyelvezetet. Tény, hogy volt egy SN, aki megcsinálta az Atunci i-am condamnat pe toþi la moarte (Akkor valamennyiüket halálra ítéltem) címû, szerintem kiváló filmet. És bizonyára vannak még tények, amiket szakavatottabb filmtudorok kibányászhatnak SN életmûvébõl.

És végül, jöjjön a film. A túlélõ. (Nem mesélem el a sztorit, nem érdemes.) Tudni kell – és ki ne tudná, aki betöltötte bár a harmincat –, hogy Don Sergio Moldovan komisszárja korábban már öt alkalommal tarolt a filmvásznon. Sokan nõttünk fel például a Revanºa (A revans), az Un comisar acuzã (Egy felügyelõ vádol), az Ultimul cartuº (Az utolsó töltény – igaz, ebben még Miclovannak hívták a késõbb terminátorrá növekedett komisszárt) címû filmeken. És mi is olyanok voltunk, mint a nagyvilág, nem érdekelt az ideológiai faanyag, imádtuk és utánoztuk a Dick Tracyre emlékeztetõ (látod, nyájas Olvasó, ez a kontinuitás elmélete, gyakorlatban), acélos arcélû felügyelõt, aki éppoly elpusztíthatatlan volt, mint dekadens burzsoá (elv)társai. Érthetõ tehát, hogy sok-sok mozizó torkában dobogó szívvel várta a 26 éves szabadságát követõen ismét igazságosztásra induló hazai akcióhõst. A magam részérõl kicsit ugyan aggódtam, mert az Orient Express (a rendezõ utolsó elõtti filmje) kiábrándító módon kisiklott, de bíztam abban, hogy Don Sergio, elõrehaladott kora ellenére nem felejtette el régi énjét. Na, hát elfelejtette. Van egy orvosi diagnózis, hogyaszongya, demenþie senilã, vagyis aggkori elmezavar. Olyan esetekben mondja ki az orvostudomány, amikor valójában nem tudni, mi a páciens baja. Megtört szívvel kell tudatnom veled, nyájas Olvasó, hogy Don Sergiót ez a behatárolhatatlan kór támadta meg. Mindent elfelejtett. Viszont sok pénzt kapott a felejtés megjelenítésére. Ha a filmet a rendezõ totális emlékezetkiesésének tragikomikus dokumentumaként értelmezzük, akkor A túlélõ telitalálat. Hogy miért tragikus? A fent említett tények magyarázzák. Komikus pedig azért, mert – de valahol ez is érthetõ, hiszen az ilyen jellegû kórban szenvedõ személy általában nincs tudatában annak, hogy beteg – a film teljes mértékben komolyan veszi magát, olyanynyira, hogy azok a részek is benne maradnak, amelyek nevetségessé teszik – lásd például a mottó szövegét, ami egyébként az egész opusz dialógusaira jellemzõ, és bizony mondom neked, Dunát lehet velük rekeszteni. A totális amnézia fekete fényében az is megbocsátható, hogy a film egyik kulcsmotívuma, a keresztezett orosz rulett (értsd, a játék kétszereplõs, és a játékosok egymás halántékához szorítják az elõbb-utóbb halált hozó fegyvert) nem saját ötlet. (Nézd meg, nyájas Olvasó, a 13 Tzameti címû filmet.) Nem fontos, de megjegyezzük: az emlékezetkiesés azért is ijesztõen groteszk, mert a film jó része emlékekbõl építkezik. Az agg komisszárban idõnként felhorgad a múlt, amikor szenvedett, látott, gyõzött, és minden szerve megfelelõen mûködött. Röviden, a filmet nézve újra meg újra elborzasztott a felismerés: Don Sergio elfelejtett filmet készíteni. E szörnyû reveláció mellett eltörpül az az észrevétel, hogy a rendezõ például elfelejtette leállítani a kamerákat Loredana Groza kabarészámának forgatása közben. Mással ugyanis nem tudom magyarázni a 20 perces, maratoni jelenetet. (Oké, elismerem, talán az is nyomhatott valamit a latban, hogy a mûvésznõ férje, Andrei Boncea producerként jegyzi a filmet.) Egy kérdés maradt, amire valószínûleg sohasem leszek képes válaszolni: vajon milyen betegségben szenvedtek a zsûritagok, akik az ominózus CNC- pályázaton odaítélték a projektnek azt a rengeteg pénzt?

És akkor a következtetések. A magam részérõl sajnálom Don Sergiót. És nem azért, mert önjelölt dinoszauruszként sikerült neki túlélnie a rendszerváltás meteoritját, a kétes értékû politikai karriert, a feneketlen alkotói amnéziát. Ezért inkább a többi, pénzért folyamodó alkotót sajnálom. Azért szánom ezt az embert, mert tulajdonképpen már nincs közöttünk. Eltávozott. Jobblétre szenderült. Csak nem tudja. Nem ébredt rá, hogy életfunkciói megszûntek. Van egy történet, melyben egy szamuráj leszúrja ellenfelét, de olyan gyorsan, hogy az illetõ észre se veszi, és él tovább, mintha mi sem történt volna. Ez történt Don Sergióval is. Bár, ki tudja, az is lehet, hogy csak elfelejtette, hogy korábban, sokkal korábban eltalálta egy kóbor golyó.

A túlélõ (Supravieþuitorul), színes, román, 2008, 117 perc. Rendezõ és forgatókönyvíró: Sergiu Nicolaescu. Operatõr: Viorel Sergovici. Zene: Petru Mãrgineanu. Producer: Andrei Boncea. Szereplõk: Sergiu Nicolaescu, Cristian Moþiu, Ileana Lazariuc, Petr Falc, Ion Riþiu, Jean Constantin, Loredana Groza, Lucian Viziru, Vladimir Gãitan.