Az RMDSZ húsz éve – egy lehetséges mérleg

Az RMDSZ eredményei és sikertelenségei elsősorban a következő területeken kerültek mérlegre: a romániai magyarság társadalmi közérzetének javítása; a közösség közjogi státusának és az általa megszerzett jogosítványoknak a helyzete; valamint a közösség kohéziójának, egységének a megőrzése és a közösségi jövőkép kialakítása.

Jelen írásomban kissé több szempontból és részletesebben szeretném áttekinteni a szervezet eddigi pályafutását. Itt alkalmazott szempontrendszerem elsősorban azt tükrözi, hogy az RMDSZ – a különféle politikai kontextusok alakulásának eredményeképpen – egyszerre három politikai arénának a szereplője. Hegemón aktora a pluralizálódó erdélyi magyar politikának és 1990 óta állandó résztvevője a román parlamenti életnek, továbbá közösségünket a külkapcsolatok terén is képviseli. Éppen ezért először az elmúlt húsz esztendő fontosabb szervezeti alakváltozásait és ezek hatásait avagy okait veszem számba, majd rátérek az RMDSZ politikai sikerességének az elemzésére, végül pedig a nemzetközi politikai tevékenységét veszem górcső alá.

Szervezeti alakváltozások

Megalakulásakor a szövetség hármas szerepet töltött be: az identitásalapú kisebbségi mozgalomét, a civil társadalmi ernyőszervezetét s a politikai (érdek)képviseletét. A rendszerváltás hónapjaiban a szövetség a magyarság összefogására irányuló társadalomépítési, társadalomszervezési, illetve annak érdek- és közképviseletét érintő politikai célokat egyaránt megfogalmazott. A célkitűzések kettősségének vállalása bizonyos mértékben kényszerű is volt, hiszen ellensúlyozni kellett a romániai magyar civil társadalom hiányát, annak kezdeményeit valamilyen módon összefogni, koordinálni kellett. Tíz év elteltével azonban kialakult, és némileg erőre is kapott a civil társadalom. Nagymértékben ezzel magyarázható, hogy – differenciálódásukkal, professzionalizálódásukkal párhuzamosan – a civil és a politikai szféra fokozatosan eltávolodott egymástól, egymással szemben egyre szélesebb körű autonómiára tett szert.

E többéves folyamatot többek között az is példázza, hogy eleinte a szövetség nem részletezte a szabad akaratnyilvánításon alapuló egyéni tagság és a kollektív tagság viszonyát, ami összhangban állt azzal a kilencvenes évek első felében igen elterjedt – az RMDSZ és a szavazópolgárok által egyaránt vallott – felfogással, miszerint az RMDSZ a magyar kisebbségi közösség egységét megvalósító ernyőszervezet, amely köznapi(bb) értelmezésben azonosnak is tekinthető a romániai magyar kisebbséggel.

A folyamat második szakaszának kezdetét a szövetség szerepfelfogásának módosulása – ennek árnyaltabb, netán valamelyest eltérő megfogalmazása – jelzi, ugyanis a brassói kongresszus alkalmával a küldöttek elfogadták az időközben kidolgozott állam- vagy önkormányzati modellt. Noha a későbbi kongresszusok dokumentumai formálisan nem erősítették meg ezt az elképzelést, a modell de facto egészen 2003–2004-ig működött. Fokozatos feledésbe merülésének, filozófiája zárójelbe tételének két okát látom. Első okként azt említeném, hogy az RMDSZ kénytelen volt pártként betagozódni a román politikai rendszerbe, remélvén, hogy ez a lépése – legalábbis hosszú távon – a magyarságnak ugyanabba a rendszerbe (teljes értékű) közösségként, államalkotó tényezőként, történő integrációját is eredményez(het)i. A pártszerű működés az alapszabályzat ilyen értelemben végbement átalakítását is magával vonta. 1995-tel kezdődően ugyanis nagyobb hangsúlyt kapott az egyéni tagok és a szervezet közvetlen viszonya, s jelentősebb – közvetítő – szerep hárult a területi szervezetekre. Ezt csak tetézte az, hogy a romániai magyar társadalom civil szférájának pluralizálódása közepette, paradox módon, a politikai képviselet részleges és tiszavirág-életű tömbösödése következett be, hiszen az RMDSZ egy kedvezőtlen, megszorító jellegű párttörvényt ellensúlyozandó befogadta a romániai magyarság két kisebb, a Szövetség társszervezeteként működő pártját: a Romániai Magyar Kereszténydemokrata és a Romániai Magyar Kisgazda Pártot.

A második ok pedig az RMDSZ-en belüli nézetkülönbségekben, azok artikulálódásában rejlik. Ehhez jelentős mértékben hozzájárult a szövetség egyre hangsúlyosabb politikai szerepvállalása, amely 1996-től kezdődően kormánykoalíciós részvételben is formát öltött, hisz ez mind a szervezetet, mind a romániai magyar társadalmat megosztotta – részint azért, mert elmaradtak a várt (köz)politikai eredmények. A belső megosztottság puszta ténye önmagában talán nem járt volna különösebb következményekkel, csakhogy az RMDSZ főárama fokozatosan peremre szorította – a Tőkés László nevével fémjelzett – ellenzéket, amely a szatmárnémeti kongresszuson ki is szorult a szövetségből, és a továbbiakban vállalnia kellett a külön szervezet kiépítésének a feladatát.

Az önkormányzati modell zárójelbe tétele, s a közösségi autonómiának csak évek múltán – az időközben színre lépett alternatív magyar politikai szervezetek nyomására – választási szlogenként történt tematizálása voltaképpen az RMDSZ pártosodási folyamatának empirikus bizonyítéka. E folyamatba még két lényeges mozzanat illik. Az első az RMDSZ-nek a kolozsvári magyar egyetem újjáalapítására tett félrecsúszott és számos bírálatot kiváltott kísérlet, amely után az 1996–2000-es parlamenti ciklus második felében felhagyott a társadalomépítéssel, s ezt a döntését nyíltan vállalta is. A második pedig az ügyvezető elnökségnek és a Szövetségi Állandó Tanács elődjének, az Operatív Tanácsnak a fokozatos térnyerése a szervezeten belül, s az ezzel párhuzamos centralizáció.

Az RMDSZ pártosodása a szervezet parlamenti és kormányzati jelenlétéből fakadóan természetszerű folyamatként is felfogható, s mint ilyen nem jár szükségszerűen negatív következményekkel. (Erre példa a finnországi Svéd Néppárt több évtizedre visszatekintő parlamenti és kormányzati szerepvállalása.) Talán a belső ellenzék léte sem jelentett volna gondot, ha egyszerre teljesül két fontos feltétel, éspedig: ha nem következik be a centralizáció, és nem alakul ki a fontosabb döntések monopóliumát megkaparintó szervezeti oligarchia, illetve ha az RMDSZ nem akadályozza az alternatívák, majd később az ellenvélemények és a bíráló hangok negligálásával, esetleg elhallgattatásával a politikai viták, a párbeszéd kialakulását az erdélyi magyar közösség berkeiben. Értelmezésemben ez az RMDSZ hegemóniáját jelenleg megkérdőjelező alternatív szervezetek megjelenésének egyik oka. Viszont a kontrafaktuális – „mi lett volna, ha” típusú kérdések felvetését elkerülendő – elegendő rámutatni arra, hogy ha e vitakultúra mára kialakult volna, vagy eléggé szilárd alapjai lennének, könnyebb lenne az RMDSZ-nek együttműködnie a másik három magyar politikai szervezettel – az Erdélyi Magyar és a Székely Nemzeti Tanáccsal, esetleg a Magyar Polgári Párttal is. A lehetséges együttműködésre kétségtelenül pozitív példa a 2009 nyarán, az európai parlamenti választások alkalmával elért siker, de a gond, hogy e pozitív példa egyelőre inkább kivételt jelent, mintsem szabályt.

Az RMDSZ a román politikai rendszerben

Tekintettel arra, hogy a Szövetség a román parlamenti politika egyik jelentős szereplője, belpolitikai tevékenységét a politikatudomány szokványos mutatóinak segítségével elemzem. Vagyis azt vizsgálom meg, milyen eredményeket ért el elsősorban az országgyűlési választások alkalmával; mikor volt kormányon, és politikusai milyen tárcákat vezettek; illetve, hogy közpolitikai téren milyen lényegesebb megvalósításokkal büszkélkedhet.

A pártok – akár az etnikai vagy etnoregionalista pártok, amilyen az RMDSZ – választási sikerességét azért szokás elsősorban a parlamenti választási eredmények segítségével vizsgálni, mert a pártok rendszerint a törvényhozó testületben jelentkező súlyuk, arányuk révén tudják befolyásolni a fontosabb politikai döntéseket, beleértve a jogszabályok megalkotásának a folyamatát. A legegyszerűbben az RMDSZ voks- és mandátumszerző képessége táblázatunk segítségével mutatható be.

Az adott részvételi arány körülményei között megszerzett szavazatok száma, illetve az elért szavazatarány mutatja voltaképpen a szövetség mobilizációs képességét, potenciálját. Kissé közhelyszerű megismételnem, de a számok egyértelműen e potenciál erodálódását, fokozatos felőrlődését mutatják. Az értelemszerű, hogy 1990-ben a rendszerváltás kezdeti időszakának optimista hangulatában magas volt a választópolgárok „szavazókedve”, s ez az RMDSZ számára is szép számban hozott voksokat.

Az ellenzéki években, 1996-tal bezárólag, a szavazatok számának és arányának a csökkenése még az optimizmus alábbhagyásának és a szervezet viszonylagos politikai elszigeteltségének a számlájára írható, hiszen az 1992. és 1996. évi eredmények összevetése stagnálásra utal, de a szavazóbázis további eróziója már nem. Sajnos az első kormányzati szerepvállalás viszonylagos eredménytelensége, majd a belső ellenzék kiválása lényegesen gyengített az RMDSZ mobilizációs potenciálján. Ez a gyengülés minden bizonnyal nem a román pártok preferálásában, hanem elsősorban az urnáktól való távolmaradásban vagy pedig – amint a 2007. évi európai parlamenti vagy a 2008. évi helyhatósági választások alkalmával – alternatív magyar jelölt vagy párt támogatásában nyilvánul meg. E két választás „összmagyar” eredményeinek, valamint a 430 000 voksot begyűjtő, a múlt évi EP-választásokkor megvalósult magyar összefogás ismeretében az állítható, hogy kellő párbeszéd és együttműködés kialakításával nemcsak a jelenlegi mobilizációs szint garantálható, hanem a magyar szervezetek egy legalább 70 000 lelket számláló tartalékot lennének képesek mozgósítani. Ez pedig a magyar kisebbség kedvezőtlen demográfiai mutatói ellenére is vélhetően biztosítani tudja a magyarság, avagy a magyar összefogás listája pártszerű parlamenti képviseletét – nem pedig a magyarnak mint a romániai nemzeti kisebbségek egyikének mondhatni alanyi jogon kijáró parlamenti képviseletet, amelyet adott esetben a legerősebb romániai magyar szervezet látna el.

Ami a kormányzati részvételt illeti, az RMDSZ két parlamenti ciklusban (1996–2000 között és 2004–2008 között) volt kormányon, és egy ciklus során nyújtott – a köztudatban protokollum néven ismert együttműködési szerződések által szabályozott – parlamenti támogatást a Szociáldemokrata Párt körül megalakult kisebbségi kormánynak. Első kormányzati szereplése alkalmából két-két minisztere volt a rendre 25, 23 és 18 tagú Ciorbea-, Vasile- és Isărescu-kabinetkeben. Az első 1996 utáni kormányban Birtalan Ákos vezette az idegenforgalmi tárcát, Tokay György pedig tárcanélküli kisebbségügyi miniszter volt. Az utóbbi RMDSZ-politikus ezt a tisztet egy ideig Radu Vasile kormányában is betöltötte, majd helyébe Eckstein-Kovács Péter lépett, s funkcióban is maradt a 2000. évi választásokig. A két utóbbi kabinetben az RMDSZ még az egészségügyi tárcát szerezte meg Bárányi Ferenc, majd Hajdú Gábor révén. 2004–2008 között, a Călin Popescu-Tăriceanu vezette több mint húszfős kabinetekben Markó Béla szövetségi elnök a kultúráért, az oktatásért és az európai integrációért felelős államminiszterként, Borbély László a közmunkálatokért felelős miniszterként, egy ideig Nagy Zsolt távközlési miniszterként és Korodi Attila környezetvédelmi miniszterként, Winkler Gyula pedig a kereskedelemért felelős tárcanélküli miniszterként dolgozott. A tárcabirtoklás vonatkozásában abból, hogy valahányszor kormánykoalícióba lépett, parlamenti súlyához képest mindvégig túlreprezentált volt az RMDSZ, de csak igen kis mértékben gyakorolt a számára fontos közpolitikai területek – „kisebbségügy”, kultúra és oktatás – felett ellenőrzést, két következtetés vonható le. Egyfelől az, hogy törekedett politikai prioritásainak érvényt szerezni, másfelől pedig az, hogy a partnerek megbízható, fontos, de túl nagy igényeket nem támasztó társként ítélték meg, s tartottak is attól, hogy túl nagy szerepet juttassanak neki.

Ami a szűkebb értelemben vett közpolitikai sikerességet illeti, kormányra lépése előtt a szövetségnek a román társadalom intoleráns, a kisebbségi jogokat elutasító magatartásával kellett megküzdenie. Így, elszigeteltségben nem is ért el eredményeket – ám ez nem róható fel neki. Legelső kormányzati szereplése, ha konkrét eredményekben nem is bővelkedett, egyértelmű javulást hozott az etnikumközi kapcsolatok terén. Nem szándékom lebecsülni a magánjavak, különösképpen az egyházak vagyonának – ha nem is maradéktalan, de igen nagy nmértékű – restitúciója, valamint az oktatás és a közigazgatás terén megszerzett kisebbségi jogosítványok terén ekkor elért eredményeket, de 1998-ban az RMDSZ tagadhatatlan és fájó vereséget szenvedett a magyar nyelvű felsőfokú oktatás előmozdítása terén. Ezt a csorbát azóta sem sikerült kiköszörülnie, talán nem is iparkodott eleget ebben a tekintetben azóta. Jobb eredményeket ért el viszont a következő parlamenti ciklusban, amikor elfogadásra került a diszkrimináció tilalmáról szóló törvény, továbbá számunkra kedvezően módosult a helyi közigazgatási törvény, és bővültek a nyelvi jogok. Igaz, ennek az ára a Szociáldemokrata Párt támogatása volt. S ebben a paradoxon vagy a negatívum nem pusztán az, hogy hirdetett és programja által szentesített jobboldalisága dacára a szövetség baloldali, kommunista utódpártnak nevezhető politikai erőt támogatott, hanem főként abban, hogy az SZDP nem egy általa kezdeményezett, a demokráciát csorbító, a visszarendeződést elősegítő intézkedést a parlamentben az RMDSZ támogatásával fogadtatott el. Persze, ami magyar oldalon pozitívumként került a mérleg tányérjába részben magyarázza az elnökválasztás alkalmával Mircea Geoanának nyújtott támogatást. A második kormányzati időszak (2000–2004) nem járt eredménnyel az RMDSZ három központi célkitűzése tekintetében, hisz a kisebbségi és az oktatási törvény elfogadását, a decentralizációt meg a fejlesztési régiók újragondolását ígérve a jelenlegi koalíciós partner, a Demokrata-Liberális Párt korábbi, meg nem valósult ígéreteit fogalmazta újra az előző hetek koalíciós tárgyalásai során.

Az RMDSZ nemzetközi politikai színtéren

Végül, de nem utolsósorban szólni kellene az RMDSZ-nek a nemzetközi porondon való szerepléséről is. Sajnos, kénytelen vagyok megállapítani, hogy a román pártok, a román állam és diplomácia jobbára eredményesebb volt. Először a kudarcokról szólnék, ugyanis az RMDSZ 1996 előtt tulajdonképpen asszisztált a Project on Ethnic Relations amerikai kormányközeli alapítvány Romániában kifejtett számunkra korántsem kedvező tevékenységéhez, amivel kapcsolatban a neptuni találkozó legfennebb ambivalensen ítélhető meg, viszont az atlantai alkalmával egyenlőségjel került az RMDSZ és a Román Nemzeti Egységpárt közé, amit csak negatívumként lehet értékelni. Továbbá a román–magyar alapszerződés kidolgozása során eljátszott, vélt vagy valós közvetítő szerepe sem hozta a kisebbségi szempontból elvárt pozitív eredményt. Mindez pedig csak szűkítette a politikai mozgásterét. Az Európai Parlamentben, illetve az Európai Néppártban való politizálása sem mondható sikeresnek, mert nem volt elég ereje, súlya ahhoz, hogy elérje Tőkés Lászlónak a kereszténydemokrata-konzervatív frakcióba való felvételét, a magyar frakció létrejöttét, s újabban az EPP-ben a kommunista korszak személyiségeiről való megemlékezés egyértelmű tilalmának a nyilatkozatba foglalását. Ez utóbbi esetekben „europárti” kollégája, jelenlegi koalíciós partnere, a PDL gáncsoskodott. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében folytatott tevékenysége – különösen a Frunda Györgyé – viszont optimizmusra is adhat okot. A volt RMDSZ-szenátor nevéhez két fontos jelentés fűződik: egy 1999-ben kelt, a titkosszolgálatok működéséről, és egy 2006-ban kelt, amely alapján az ET elfogadta az 1735. sz. ajánlást. (Ez a nemzet mint gyakorlati politikai kategória – nem mint politikatudományi-szociológiai-antropológiai fogalom – meghatározásáról szól.)

Mit lehetne mindebből a jövőre vonatkozóan konzekvenciaként levonni? Esetleg – a romániai magyar politikai elit által talán méltánytalanul és összességükben negligált politikai elemzők pozíciójából, de természetesen személyes véleményként – mint javaslatokat megfogalmazni?
Ami a közpolitikai lépéseket illeti, úgy vélem, a jelenlegi vagy további kormányzati szerepvállalás – avagy a tárcabirtoklás – még hoz (program-) pontszerű eredményeket: például rövid távon a kisebbségi és az oktatásügyi törvény előbb-utóbb napvilágot lát valamilyen, ám számunkra minden bizonnyal nem teljességgel kielégítő formában. Fontosabbak azonban a tennivalók választási-közképviseleti, valamint diplomáciai téren. Az utóbbi arénákban az erdélyi magyar társadalom reintegrációja, a valós és teljes körű magyar összefogás megvalósítása, az új(rafogalmazott) jövőkép nyújtása, valamint a magyar–magyar kapcsolatok újraértelmezése s revitalizálása hozhat csak eredményt. Ezek nélkül nem biztosítható az eddigi képviselet szintje, ereje és/vagy súlya a belpolitikában, sőt maga a pártszerű parlamenti jelenlét is veszélybe kerülhet, a külpolitikában pedig elképzelhetetlen a magyar érdekek érvényesítése.

Szász Alpár Zoltán

A szerző politológus, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatója.