„Az orosz nagyon gyanakvó”

Az orosz szupersztár-triumvirátusból (Pelevin–Szorokin–Jerofejev) talán õ a leghíresebb, de a legrégebbi ideje e státusba sorolandó mindenképp. Magyarul most megjelent munkája (az orosz eredeti ’99-es kiadású) mûfajmegjelölése szerint regény enciklopédiával – ebbõl én az enciklopédiát olvastam, regénnyel valahogy nem találkoztam a 278 számozott odalon. Kerestem pedig nagyon és erõsen, higgyék el nekem.

Jerofejev egyszerre – vagy inkább jó ütemben váltogatva – hol botrányos, hol tartózkodó. A legnagyobb remekléseit összegyûjtõ novelláskötet, az Élet egy idiótával címadó elbeszélését elõbb Élet egy félkegyelmûvelre fordítják minálunk, késõbb Jerofejev ezt kikéri magának – nem, nem Dosztojevszkij, szó sincs róla, pedig a fordító esküdött rá. Az orosz széplány zajos és botrányos siker a régi-új elitrõl – az újorosz remekmûvek közül én leginkább ezt untam. Majd miután jól kifigurázott mindenkit, írt egy könyvet A jó Sztálin címmel, amelyet azonban épp olyan dõreség volna „revizionista\" törekvésekkel illetni, mint a mi Csaplár Vilmosunk Igazságos Kádár Jánosát. Mindezekben Jerofejevnél már a gyanúnál jóval erõsebben érezhetõ a póz, a szerepjátszás megmutatkozása – a lényeg az állandó tematizálás/tematizáltság. Nem mellékesen a kezére, a kezükre (mármint a felsorolt triumvirátuséra) játszanak a „Putyinjugend\" nyilvános könyvégetõ akciói, valamint az az állítólagos könyvesbolt Moszkvában, amely a fent felsorolt világhírû, mindközönségesen újorosznak nevezett írók könyveinek visszavásárlására jött létre. Bizony visszaveszik Jerofejevet, Pelevint meg Szorokint, hogy aztán máglyákat rakjanak a könyveikbõl, és jól alápörköljenek. Hogy mindebbõl mennyi a Nyugatnak szánt píszí legenda, és mennyi a valóság, tudja a fene. Hangzani jól hangzik. Pont’, mint ha Jerofejev (vagy Pelevin, vagy Szorokin) találta volna ki.

Az orosz lélek enciklopédiája leginkább egy végtelenül hosszan kitartott viccre emlékeztet. A poén le van lõve az elsõ oldalakon, ezzel úgy a századik lap táján már tökéletesen tisztában van az olvasó, a vége felé – a fenét, már úgy a közepétõl, és inkább elõtte, mint utána – pedig már igencsak unja a dolgot (vagy csak én, és én is csak most). Úgy indul, hogy tényleg van regény, néhány nagy lélegzetû bejegyzéssel – de a remény aztán kimerül. Négy nagyobb fejezetben több száz címszó alatt jönnek a gegek, skiccek, anekdoták és poénok. Némelyik egy-két szavas, a leghoszszabbak is csak négy-öt oldalasak. Néplélektan, nemzetkarakterológia – ahogyan azt Móricka elképzeli. Látszólag talán abból a feltevésbõl indult ki Jerofejev a könyv írásának kezdetekor, hogy mindenhol, úgy értem, minden nyelven és kultúrában jó olvasni arról, mennyire hülye is a másik. Jelesül, hogy menynyire hülyék az oroszok. De nem pusztán azt, hogy hülyék, hanem azt, hogy ezt éppen õk, vagyis egy közülük ismeri fel és teszi szóvá. Ilyen hosszan azonban a visszájára fordul az egész: nem annyira az „önbírálat\" könyve már, hanem az oroszok szidásának paródiája. De mivel ehhez is túl hosszú, egy kicsit mintha innen is visszafordulna már, s a paródia paródiája lesz, egy nem túl jó paródia nem túl jó paródiája.

Vannak benne visszatérõ elemek: a komcsi apparátusból az új apparátusba magát átmentõ Pal Palics, a mindenkori Szása, aki a titkosrendõrségnek – vagy kinek – dolgozik, és persze a fõszereplõ, Tahó, meg az õ kapafogú menyasszonya, akik anynyira adják magukat az orosz nép képviselõinek szerepkörére (máskor meg a kommunistákéra, máskor meg a fasisztákéra stb.), hogy az már gyanús. Épp ebbõl a nagyon is „adódásból\" gyanakszom rá, hogy nem lehetnek azok, nem lehet ennyire átlátszó és egyszerû az egész. És van az elbeszélõ, aki valamilyen íróforma ember, tele sértõdéssel, az egészen való kívülállás, sõt felülemelkedettség tudatával, s aki nekiáll, hogy megkeresse Tahót. Mert a kormány megbízta ezzel. A történetbõl ennyi válik egyértelmûvé, a többi szövegfoszlány és töredék között nem érdemes különösebb kontextushálót keresni.

Hacsak annak kutatását nem, hogy a nagy ellenség lassú lebomlásával mi marad az orosz társadalomról alkotott kép helyén a nyugati ember tudatában? Egy lepattant, állandóan a tönk szélén állomásozó ország képe, amely lehet, hogy már nem akar rosszat, de olyan állapotban van, hogy azokat a bizonyos, világkatasztrófát is okozni képes gombokat talán meg se kell nyomni – mivel elõre nem látható mûszaki hibák következtében a folyamat bármikor beindulhat magától is. Gyerekkoromban, az államszocializmus végnapjaiban tele voltunk szovjet-orosz gúnyviccekkel, amelyek bizonyára évtizedes múltra tekinthettek vissza már akkor is. A Nagy Testvér eltûnt, a távolságtartás, a félelem és a sérelem maradt. Jerofejev egyrészt erre kontráz rá, másrészt ennek feloldását adná, harmadrészt meg gõzöm sincs, mit akart ezzel a könyvvel. Naná, pénzt keresni, az biztos. Ennek a könyvnek minden mondatában az „orosz\" gyakorlatilag bármilyen nemzetre, népre, népcsoportra, felekezetre, közösségre stb. kicserélhetõ. S ez nem annyira egyetemessé, hanem sokkal inkább blõddé teszi az egészet.

Mint próza: szép, lüktet az egész. A kiváló fordító, a tavaly elhunyt Bratka László helyén tátongó ûrt az idáig általam nem ismert Holka László töltötte be, szerintem egészen jól, bár nincs apparátusom összehasonlításokat végezni az orosz szöveggel. Ami pedig ez esetben nagyon is fontos lehetne: ugyanis történet híján szövegirodalomra kell gyanakodni az enciklopédia esetében. Ezek a kicsi esszétöredékek bizonyára számos nyelvi poént, áthallást, kikacsintást tartalmaznának – mert hát valamit csak kell tartalmazniuk. De ezt nem tudom. Nyilván, ha így van, olyan szinten kellene lábjegyzetelni, hogy az tönkretenné az olvasást. Holka hagyja, hogy maga a szöveg tegye tönkre azt: tele untig rágott poénokkal, azoknak is a végtelenségig tartó ismétlésével. Így még a néhány tényleg jó betétszöveg is elsikkad és elfelejtõdik.

Mint üzlet, bizonyára bejött – bár elgondolkodtató, hogy az életmûvel nagyjából lépést tartó Európa Könyvkiadó nyolc éven keresztül várakoztatta ezt a kötetet. Szokták mondani a posztmodernre, hogy óriási blöff az egész. Nos, ahogy az egy komoly sajtótermékben szokás, sem megerõsíteni, sem cáfolni nem tudom ezt, mint ahogy amellett sincsenek érveim, hogy Jerofejev e könyve vajon posztmodern-e, avagy sem.

De hogy blöff, az egészen biztos.

Antal Balázs

Viktor Jerofejev: Az orosz lélek enciklopédiája. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007. Fordította Holka László.