Az örökös kötekedőnek

Nézd, engem alapvetően egyáltalán nem zavar, hogy te csirkefogónak nevezed a politikusokat, vagy a kormány tagjait; a te dolgod, hogy szíved s szájad íze szerint szidjad vagy szapuljad őket. Lelked rajta. Bár – teszem hozzá csendesen – néha, el kell ismernem, igazad van. De te egy-két esetből mindig levonod a nagy általánosító következtetést, s valahogy úgy gondolkozol, hogy ha mondjuk egy erdőben egy vén bükkfa valamelyik ága már nem hajt ki, mert elszáradt szegény, akkor szerinted az egész erdőt le kell tarolni, s tépni kifelé, gyökerestől.

Az is a te bajod, hogy azokat az egykori céhbeli, vagy pályatársakat teszed-veszed, akikkel egykoron elindultál, s akikkel együtt ittatok egyik-másik kocsmában. Bár – tenném hozzá csendesen – valóban előfordulhat, hogy ilyen vagy olyan okok miatt az egykoron barátoknak vélt emberek eltávolodnak tőlünk, esetleg fordítva, mert a tétel így is érvényes lehet. Mit bánom én, ha mindig belekötsz abba, hogy a szomszédasszony már megint vett magának egy új ruhát, s a férje egy hónapon belül a harmadik pár vadonatúj félcipőjében ágál.

Hát, ha megengedhetik maguknak, mert van rá pénzük, akkor mi a baj? Na persze, te ilyenkor mindig előállsz azzal, hogy aszongya, igen, mert ők már a rendszerváltáskor léptek, vállalkozók lettek, de könnyű volt nekik, mert megvolt az ehhez szükséges hátterük, anyagilag értve természetesen. Különösebben az sem zavar, amikor azt osztod s szorzod napokon át, hogy a szembeszomszéd kicserélte a kicsiszoba termopán ablakát, mert a rég(ebb)i nem felelt meg neki.

Ha volt rá pénze, hát volt, a cserét különben is a nagymama csikarta ki, mégpedig azért, mert húsvétkor és karácsonykor nem tudta megpucolni az ablak külső részét, mert az nem volt nyitható. S akkor mit csináljon, szárnycsattogásokkal tartsa fenn magát a levegőben a mama, miközben a harmadik emeleti ablakot takarítja? Hát hetvenéves elmúlt már, s rá különben sem érvényes a tétel, miszerint egy jó ács legalább öt percig megáll a levegőben, míg a szeget elveri! Mert ő fehérnép, érted, fehérnép, akire a gravitáció ősidők óta hatványozottabban hat, mint a férfiakra.

De te ezt teszed-veszed unos-untalan, napokon át. S abba is belekötsz minduntalan, hogy Palkónak miből volt pénze kicserélni a régi ezerháromszázas dácsiáját, s miből volt neki az új pözsóra, mert az szerinted nem lehet, hogy becsületes pénzből ilyen autót vegyen valaki. S hogy Pisti vajon mennyit lophatott a cégtől, hogy hétvégeken összeeszkábált magának egy kalibát az erdő alatti parcelláján. Azt sem bírod szó nélkül, hogy Laci jól keres, de azt azért általában elhallgatod, ha van egyáltalán tudomásod róla, hogy az az ember télben-hóban, esőben, napsütésben kint áll a portékával a vásárban, a felesége pedig a zöldségesben gyomlál, öntöz, kapál naphosszat, míg te köszönöd szépen, a télen meleg, nyáron hűvös szobában üldögélsz a televízió előtt. S tudom, azt is nehezen nyeled le, mert már többször szóvá tetted, hogy Attilának már megint megjelent egy újabb kisprózakötete.

Értem én, működik benned a szakmai irigység, pedig hát azt is jól tudod, hogy Attila, ki amúgy orvos, és embereket gyógyít, és mindig vitába szállsz velem, mert nem hiszed el nekem, hogy ő a műszak után, bizony, legalább annyi időt tölt az íróasztala mellett, mint te a sörözőben. Lelked rajta, szidjad csak a világot. Én tudomásul veszem. Azt is, amikor a múltkor kifogásolnivalót találtál abban, hogy Gyuriék negyvenezer eurós kártérítést kaptak az államtól a kommunisták által ellopott családi házért, s hogy könnyű volt nekik, mert megfizették az ügyvédet. És én hiába magyaráztam neked, hogy te is megfizethetted volna, és te is kaptál volna az államtól legalább harmincezret, ha te is perelsz. Szóval, te tudod.

Én nem szólok bele a te dolgaidba. De azt azért megkérdezném csendesen: életedben elütöttél legalább egy szeget?