– Származott-e hátránya vagy előnye abból, hogy a felmenői erdélyi arisztokraták, hogy Barcsay Ákos fejedelem oldalági leszármazottja?
– A háború utáni Magyarországon ez nem volt előny, de én akkor még túl kicsi voltam. Apám a háború után az amerikai követség alkalmazásában állt, és erős nyomás nehezedett rá. 1949 végén le is tartóztatták. Anyámnak csak annyit mondott, hogy lemegy a boltba szeget vásárolni, és három napig semmit nem tudtunk róla. Bevitték az ÁVO-hoz, az Andrássy út 60-ba, ahol meg is kínozták. Még abban az évben elmentünk Magyarországról. Előbb Ausztriába, aztán másfél év múlva Kanadába.

– Az ÁVO-s megfélemlítés vezetett az elvándorlásukhoz?
– Mindenképpen. Apám Európát sem érezte biztonságosnak. Azt gondolta, a szovjeteket nem lehet feltartóztatni Nyugatra vonulásukban. A család pesti házát 1945-ben az oroszok katonai célra lefoglalták, oda már soha nem mehettünk viszsza. Nagymamám, Bánffy Katinka grófnő élete végéig albérleti szobákban lakott. 103 éves korában halt meg 1974-ben.

– Ő volt a Kolozs megyei Gyalu kastélyának államosítás előtti utolsó tulajdonosa?
– Igen. Gyalu 1663-ban Apafi Mihály adományaként került Bánffy-birtokba. A romos kastélyt Bánffy Dénes építtette újjá az 1830-es években. Neki azonban nem volt gyermeke, vagyona a feleségére szállt, az meg egy rokonára, Csáky grófnőre hagyta, de a kastély végül 1879-ben egy Rosberger Bernát nevű üzletember tulajdonába került. A Bánffy család az ő halála után vásárolta vissza. Ez volt a nagyanyám hozománya, kielégítése.

– Egy hatvanszobás kastély nem csekély hozomány. Gondolom, jó körülmények között éltek.
– A családban többször elmesélték, hogy amikor megszülettem, egy öreg grófnő, Mocsonyi Lívia is meglátogatott, aki rám nézett, és nagy sajnálkozva megjegyezte: Barcsayéknak semmi sem sikerül. Anyámnak fogalma sem volt, hogy mit akart ezzel mondani. Aztán apámmal együtt kiköbözték: arra utalt, hogy az örökösödés terén nem segítettek a körülmények. Nagyapám második felesége ugyan Brukenthal lány volt, de Brukenthal Hermann báró a halotti ágyán minden vagyonát az evangélikus egyházra hagyta. Az sem szolgálta a vagyonosodásunkat, hogy nagybátyám, Bánffy Miklós egy hónappal a születésem előtt vette el régi szerelmét, Váradi Aranka színésznőt, akitől Bánffy Kató született. Addig apám számított a Bánffy-vagyon örökösének. Erre célzott hát az öreg hölgy. A Barcsayaknak soha nem volt nagy vagyona, de azért szegény sem volt a család.

– A birtokok viszont Trianon után Romániába kerültek.
– Bennünket az mentett meg, hogy Gyaluban volt egy szeszgyárunk, ami a két háború között is megmaradt a család tulajdonában, és kiválóan működött. A földreform után már nem nagyon maradt birtokunk, de azért azt is tekintetbe kell venni, hogy a királyi Romániában a földreform nem olyan volt, mint a kommunista kisajátítás. Mindenki kapott kompenzációt az elvett földekért. Persze nem annyit, amennyit értek.

– Mikor járt először Gyaluban?
– A háború idején kisgyermekként itt töltöttem a nyarakat a kastélyban. Apám korábban a kormányzó kabinetirodájában dolgozott. 1941-ben azonban negyvenvalahány évesen nyugdíjaztatta magát, hogy visszajöjjön Gyaluba, és rendbe hozza a gazdaságot. Nagyszüleim az első háború után is itt maradtak román állampolgárokként. Nagyapám azonban 1936-ban meghalt, és négy évig senki nem jött erre a családból. Egy időre a román katonaság is beköltözött a kastély egyik szárnyába, de az mégis egy más világ volt: apám román komornyikja egyszer felháborodottan közölte, hogy a katonák eltörtek egy tükröt.

– Önöknél tulajdonképpen a felmenőkről szóló családi beszélgetések is a történelemről szólhattak. Volt-e ennek szerepe abban, hogy ön a történész pálya felé fordult?
– Egész biztosan. Gyerekként is nagyon érdekeltek a királyok, királynők; nevettek is rajtam a felnőttek. Otthon rengeteg könyvünk volt, némelyik tele illusztrációkkal. Emlékszem, például az egyik Mária Teréziát ábrázolta, mint magyar királyt. Nézegettem, kérdezősködtem. De sok régi ezüst ötvösmű is volt a család tulajdonában. Jól emlékszem Barcsay Ákos fejedelem hatszögletű aranyozott ezüst tányérjára Erdély címerével a közepén, meg azokra a kanalakra, amelyeket Barcsay Ábrahámnak, a fejedelem testvérének adományozott a református egyház annak elismeréseként, hogy támogatta a Váradi Biblia kinyomtatását. Körül voltam véve ezekkel a tárgyakkal, játszottam velük. Aztán egy évvel a kitelepedésünk előtt betörtek a lakásunkba, és minden eltűnt. Főleg a kanalakat sajnálom; azokat nagyon szerettem.

– Tízéves gyermekként került idegenbe. Hogyan lehetett megőrizni a magyar identitást, a magyar nyelvet?
– Nagyon könnyű lett volna átváltani az angolra, de a szüleim nem tolerálták, hogy otthon más nyelven szóljunk. Az ebédnél, a vacsoránál mindig magyarul kellett beszélni. Én csak negyedik osztályig jártam magyar iskolába, azt sem fejeztem már be Magyarországon. A szüleim érdeme hát, hogy nem felejtettem el magyarul.

– Gondolom, az oxfordi tanulmányok után egyenes út vezetett az egyetemi karrier felé.
A Ryerson Egyetemen találtam állást Torontóban, és harmincvalahány éven át ott tanítottam, elsősorban propagandatörténetet.

– Volt-e kapcsolata ebben az időben Erdéllyel, Magyarországgal?
– Az 50-es években el voltunk vágva a szülőföldünktől. Apám az ÁVO-s kaland után hosszú ideig nem mert kockáztatni. Talán 1966-ban utazott először Budapestre. Akkor már senkit sem érdekeltek a régi históriák. Erdélybe 1968-ban jöttem először néhány oxfordi diáktársammal. Akkor iskola működött a kastélyban; az igazgató mindent megmutatott. Persze, nem tudta, hogy ki vagyok. Egy falusi ember magyarul szólt hozzám, és amikor bemutatkoztam, azt mondta: gondoltam, hogy maga az. De azonnal hozzátette, erről senkinek egy szót sem.

– Érezte-e máskor is a helybéliek szolidaritását?
– Azt mindig érezni lehetett. Akárhányszor kiderült, hogy ki vagyok, mindig kérdezték, mikor jövünk már vissza. Annyi kommunista propaganda ellenére nem sikerült kiölni az emberekből ezt a szolidaritást, rokonszenvet.

– Aztán jöttek a ’89-es változások. Mikor gondolt arra először, hogy visszatérhetne Gyaluba?
– Rögtön a legelején. Gondoltam, ha van lehetőség arra, hogy visszaszerezzük a kastélyt, azt meg kell próbálni. Én kényelmes polgári életet is élhetnék, de nem ezt akarom. Elindítottam a visszaigénylést, és a végére akarok járni. Ez nemcsak velem kapcsolatos, hanem a családdal, Erdély történetével is összekapcsolódik. Ez feladat, kihívás számomra.

– Sikerült-e átadnia a családjában ezt a kötődést? Merthogy a kastély felélesztése hosszú távú feladat, és biztosan jut belőle az ön után következőknek is.
– A feleségem angol születésű, a lányom nem beszél magyarul. Ő Hollywoodban, egy más világban él, amit aligha hagyna ott. A húgomat viszont és az ő művészettörténész lányát és kertépítész fiát nagyon érdekli a gyalui kastély sorsa.

– Ha elmereng, milyennek látja a kastélyt tíz év múlva?
– A tető megjavításával kell kezdeni a munkát, de meghagynám a még ép régi cserepeket, hogy megmaradjon a tető vörösesbarna színe, amit az új házaknál soha nem lát az ember. Aztán a falura néző déli részt szeretném minél előbb rendbe hozatni. A fehérre festett falakon a sötét zsaluk nagyon szépen mutatnának. A vár körül ki akarom ásatni a vizesárkot, amit a 19. században temettek be. A hátsó, legrégebbi részt pedig a műemlékvédőknek kellene átadni, hogy falkutatást végezzenek.

– Milyen funkciót szán az épületnek?
– A bejárati részt meg a délre néző szárny egy részét meg szeretném tartani, be szeretnék ott rendezni néhány szobát úgy, ahogy volt. Megvan még pár szép családi portré, és egy történelmi vonatkozású metszetgyűjtemény a 17. századtól kezdődően. Itt kellene fizetővendég fogadására alkalmas szobákat is kialakítani. Mindent egyszerűen, de elegánsan. Magyar történelmi bútorokat is ki lehetne itt állítani. Kalotaszegen annyi remek mesterember tud a fával dolgozni. Miért ne kezdhetnénk el a 17–18. századi történelmi bútorok másolatainak az elkészítését? Ezek egy része a kastélyban maradhatna, másik részét pedig értékesíteni lehetne. A hátsó részt valahogyan a köz hasznára kellene fordítani. Úgy érzem, nem vagyok még szenilis, van energiám, és amíg ez így van, addig tenni szeretnék. De egyedül nem tudom. Kell munkatárs, kell csapat. És fontosnak érzem, hogy mind magyarokat, mind románokat bevonjak a munkába. Azt látom, itt a két kultúra hat egymásra, és virágzik ma is.

– A tervekhez nemcsak akarat és elhatározás, hanem gazdasági erő is szükséges. Megvan az anyagi háttér?
– Meg lehet ezt szerezni ahhoz, hogy részben helyrehozzuk, ami tönkrement. Néhány reprezentatívan berendezett szobában már meg lehetne mutatni valamit a kastélyból, és a fizetővendégektől befolyó pénzzel el lehetne kezdeni valamit.

– 2002-ben indította a visszaigénylést. Mikorra számítja, hogy ideköltözik?
– Szerintem már nem húzódhat el sokáig a visszaszolgáltatás. Az államnak is érdeke, hogy átadja az épületet és a felelősséget.