Az ő csöndes, szörnyű sörénye

Nem tudom, miért kellene, de amikor őt látom, valahogy mindig szétkiabálnám. Hogy miért? Talán attól a gyötrő, nyomasztó, kíméletlen csendtől, amelyik összegyűlik bennem ilyenkor.

Mert a csend, bármilyen furcsán hangozzék is, De Niro alakításainak talán legfontosabb, legdenirósabb eleme és motorja. Azt hiszem, ő jelenítette meg, ő tárta elém a legegyértelműbben, amit addig is sejtettem, amire akár meg is esküdtem volna: hogy a kíméletlenség nem üvöltözés, kiguvadt szem, fogcsikorgatás, s egyéb ilyen hisztérikus és dilettáns ostobaság. A kíméletlenség aligmegszólalás, aligmozdulat, és a végsőkig visszafojtott indulat pontos kirobbanása. Mint amikor a Noodles-t vadul kereső bandita háta mögé kerül a liftes trükkel a Volt egyszer egy Amerikában, aztán tarkón lövi, vagy amikor Neil McCauley Waingróval együtt berúgja az ajtót, kényszeríti a besúgót, hogy szembenézzen vele, aztán kilyukasztja a homlokát. Vagy mint a Roninban, amikor Sam rájön, hogy az egyik merénylő nem profi, és „megtámadja egy kávéscsészével”, ahogy ő maga mondja. A csend persze nemcsak kegyetlenség, hanem mélység, örvény, furcsa egytömbűség és határozottság, ragaszkodás bizonyos elvekhez. Mindez nem ironikusan és nem moralizálgatósan, „csak úgy”, mert Noodles is ilyen, McCauley is ilyen, meg Sam is ilyen, Mike is ilyen A szarvasvadászból. És ilyen a Dühöngő bika Jake LaMottá-ja.

De Niro egyik arca ez, és számomra ez a legrokonszenvesebb. Hogy a Yesterday light változata egyszer sem válik giccsessé az Amerikában, abban ennek a súlyosan csöndes, markánsan szép, nedves – de nem könnyes! – tekintetű arcnak nem kis szerepe van, ahogy abban sem, hogy a Szemtől szemben Al Pacinó-s nagyjelenete éppen az, aminek lennie kell.

A felsorolt címek dacára töredelmesen bevallom, nem vagyok egy kamerára kattant kakasropogtató és sörhörpölgető. Viszonylag kevés filmet láttam eddig, s magával a művészeti ággal szemben is vannak némely fenntartásaim. Az irodalom mellett a színház az, ami teljesen leköt, és magával ragad, olyan ellentmondásosan, ahogy mindaz szokott, ami fontos nekünk. Nem győzök ámuldozni rajta, mennyire megérint, befolyásol, mennyire érdekeltté tesz egy idegen test engem, aki a mindennapi életben valósággal irtózom bárki ismeretlen érintésétől. Akkor mégis miért?

George Banu, a román származású, Párizsban élő színházesztéta, aki ciorani adottsággal tudja tömören „az ember elé tenni” valószínűleg hosszú, magányos gyötrődések következtetéseit, egy tévéműsorban úgy magyarázta a különbséget, természetesen a színház javára, hogy a színpad megteremti azt az illúziót, hogy aki ott van, az éppen ő, miközben persze az is, akit játszik. Egy színész, aki Ranyevszkaját, Hamletet vagy III. Richárdot alakítja, a jelenvalósága miatt legalább annyira ő, a magánember, mint a Csehov vagy Shakespeare megteremtette szereplő. Banu egy francia műsorvezető példáját említette, akiről időnként plakát jelenik meg, rajta a felirat: XY maga. A közönség a tévének „nem hiszi el”, hogy XY-nak van teste, illata, verejtéke, mindenfélesége, mint egy normális embernek: meg kell néznie a színpadon is. Erre a varázslatra csak a színház képes.

Azt hiszem, Robert de Niro zsenialitása az, hogy ő filmen is meg tudja teremteni ugyanezt. Mint Páger, mint Spencer Tracy Az öreg halász…-ban és A nürnbergi perben, mint Jean Gabin, aki Maigret. Amikor olyan csönd lesz, mint a Volt egyszer egy Amerikában a gengszterek kávézásakor, Noodles hosszú távolléte után, hogy csak a kiskanalak koccanása hallatszik a csészén, akkor De Niro a szobában van, szemben velem. Látom a semmit el nem áruló tekintetét, és borzongani kezdek. A fenyegetés mélyről indul, mint az oroszlán morgása. (Zárójelben és örömmel teszem hozzá, amit írás közben fedeztem fel a neten: McCauley 178 centi, mint én, és oroszlán, mint én. Nem azért mondom…) Érzem a félelem és a bizalom illatát, de (vagy: és?) mukkanni sem merek. Aztán elereszt, a történet megy tovább, amíg megint el nem jön (mert feltétlenül eljön) a pillanat, amikor ismét kettesben maradunk.

Szorongva várom ezeket a pillanatokat, és bánom, hogy nem tartanak örökké, bár természetesen tudom, hogy éppen azért olyan erősek, mert véget érnek. Ezt a visszafojtott lélegzetű örömet csak a legnagyobbak tudják előhívni. És Robert de Niro még a legnagyobbaknál is nagyobb a sörénye miatt.