Az irodalomnak megvannak a belső törvényszerűségei - interjú Danyi Zoltánnal

– Többször megfordult már Erdélyben, ennek köszönhetően feltételezhetően van némi összehasonlítási alapja a két kisebbségi létet illetően. Ön szerint melyek a hasonlóságok és a különbségek a két elcsatolt régió, Erdély és a Vajdaság magyarságának életében?
– Értékelhető választ nem tudok adni erre a kérdésre, mert igazából csak átutazóban, illetve rövid időszakok erejéig jártam Erdélyben. Hosszasabban csupán nemrég időztem itt, amikor a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház meghívására jöttem. Ennyi idő viszont nem elég a hiteles összehasonlításhoz. Ami szembeötlő, azok a hasonlóságok, vagyis hogy az erdélyi, illetve a vajdasági magyarság hasonló sorsproblémákkal küzd. Egyiket sem látom könnyű sorsnak... Inkább nehéz élethelyzetnek, olyannak, amelyben az emberi méltóságot érintő kérdések is felmerülnek.

– Mit jelent vajdasági magyar írónak lenni?
– Ezt a kérdést nem szoktam ilyen módon feltenni. Inkább úgy szoktam megközelíteni: mit jelent egyáltalán írónak lenni? De soha nem szoktam hozzákapcsolni, hogy magyar, pláne határon túli vagy határon „inneni” magyar író, mert ezt két külön dolognak tartom. Az identitás, az eredet, a származás kérdését vagy a politikai kérdéseket más lapra helyezem, mint azt, hogy valaki író, vagy más művészettel foglalkozó ember. Erről már volt vitám erdélyi írókkal is, de továbbra is fenntartom, hogy ez a kérdés lehet a témája egy írónak, de csak a témája, és nem a legfőbb ösztönzője. Az irodalom öntörvényű művészeti ág, amelynek megvannak a maga belső törvényszerűségei, és inkább azoknak kell megfelelni, kikutatni a létezési formáit. Más kérdés, hogy ezen belül mit kezd az író egy-egy témával. Elsősorban jó irodalmat kell létrehozni, jó könyvet kell írni, a téma ehhez képest másodlagos. Ne várjunk olyasmit az írótól, ami nem lehet a feladata!

– Életrajzában az áll: költő, műfordító, kritikus és irodalomtörténész. Ezek mindegyike olyan hivatás, amely külön-külön teljes embert igényel. Melyik az a terület, amelyiket igazából magáénak vall, amelyben a legotthonosabban mozog?
– Valójában nem egyszerre foglalkozik az ember ennyi mindennel, lényegében az életem különböző korszakairól van szó. Más és más időszakok műfajai ezek, néhány évig nagyon sokat foglalkoztam műfordítással, aztán irodalomtörténettel, az utóbbi időben inkább a prózaírás érdekel. Mindegyiket külön-külön igyekeztem maximális odaadással, komolysággal végezni.

– Gyergyószentmiklóson elmondta, hogy igazából a színházi világban érzi jól magát, a legjobb barátai is színészek közül kerültek ki. Hogyan került kapcsolatba a színházzal, a színészekkel?
– Szülővárosomban, Zentán a legerősebb alkotóközösség a színészek közössége volt. Közöttük alakultak ki a legfontosabb barátságaim, velük töltöttem a legtöbb időt. Tulajdonképpen mellettük voltam, amikor előadást készítettek, vagy amikor éppen a színház kérdéseit vitatták meg. Közöttük mozogtam, közöttük tapasztaltam meg ezt az életformát, valamiért mégsem kezdtem színházi műfajokat írni.

– Soha nem „kísértette” a gondolat, hogy ön is színész, illetve színházi berkekben alkotó művész legyen?
– Nem. Nem mindenkinek felel meg alkatilag, hogy színész legyen, ahogy a rendezői szakma is egészen más emberi kvalitásokat, képességeket, hozzáállást igényel. Ellenben azok a színészek, akikről beszélek, nem a klasszikus értelemben vett színházzal foglalkoztak, hanem olyan színházban gondolkodtak, amely más, mint a többi, és amely színházban akár öt versből is lehet színházi előadást rendezni. Ilyen módon pedig azt éreztem, hogy költőként is közéjük tartozom, nem nagyon más az, amivel én próbálkozom, és akár színházi szövegként is elképzelhető. Ezek a színészek és rendezők, akikre gondolok, kreatívan kezelték a verseket, továbbgondolták, és úgy állították össze őket, hogy abból jeleneteket teremthessenek. Lehet, hogy ezért nem írtam eddig hagyományos színművet.

– Utóbb mégis megtette: színművet írt a Figura színészeinek...
– Ez sem egy klasszikus értelemben vett színdarab, inkább kísérleti jellegű szöveg az, ami elhangzik a Napút a cédrus árnyékában című produkcióban. Az ötlet Döbrei Dénes koreográfus-rendezőtől származik, akinek megtetszett a Csak egy mondat című novellám. Lényegében ebből a novellából kiindulva szeretett volna Döbrei egy színművet létrehozni. Ehhez arra volt szüksége, hogy írjak olyan szövegeket, amelyek szereplők szájából el tudnak hangzani. A novella ugyanis, amelyet kiválasztott, egyszereplős történet, amiből nehéz színházi adaptációt készíteni, kellett tehát drámai szöveg is mellé. A novella egyébként arról szól, hogy egy színházigazgató rádöbben, író szeretne lenni. Felszámolja addigi életét, vidékre vonul, és elkezd írni egy nagyregényt. Már majdnem megírja a teljes szöveget, amikor rájön, hogy tulajdonképpen nem ezt akarta. És ekkor elkezdi csonkítani a szövegét, folyamatosan kezdi kitörölni a mondatokat. Vagyis létrehoz egy nagy művet, mondjuk egy kétezer oldalas könyvet, amit utána addig nyeseget, amíg majdnem teljesen felszámolja az egészet, és eljut addig, hogy csak egyetlen mondat marad belőle. Ez volt az, ami a rendezőt inspirálta, és ehhez kellett kitalálni olyan szövegeket, amelyek felvillantják, hogy milyen történeteket talált ki a színházigazgató. A drámai szöveg tulajdonképpen úgy jött létre, hogy készítettem több párbeszédet, és ezek közül a rendező válogatta ki, melyek azok, amelyek megjeleníthetők a színpadon. A végső szöveget a rendezővel és a színészekkel közösen alakítottuk ki, tehát egy közös munka végterméke az előadás szövege.

– Adódik a kérdés: lesz-e folytatás, ír-e további drámákat Danyi Zoltán?
– Most úgy érzem, szeretnék olyan színpadi művet írni, amely hagyományosabb értelemben fedi a dráma fogalmát. Vagyis olyan szöveggel szeretnék próbálkozni, amelynek szoros szerkezete van, feszes, színpadra alkalmazható ritmusa és egységes íve. Ez után a formabontó színpadi szöveg után, amely elhangzik a Napút a cédrus árnyékában produkcióban, most kíváncsi lettem arra, hogyan működik egy klaszszikus színpadi mű. Tehát igen, szeretnék írni egy olyan drámai művet, amely közelebb áll a hagyományos színházi formákhoz. És ehhez a Figura Színházban töltött idő adta meg az ösztönzést, így hát köszönettel tartozom azért, hogy itt lehettem.

– Doktori disszertációjának témája Hamvas Béla regényei és regényelmélete volt. Miért éppen Hamvas Bélára és műveire esett a választása?
– Ez nem annyira választás kérdése volt, hanem inkább több szerencsés (vagy kevésbé szerencsés) fordulat következménye. Tehát nem egy előre elhatározott ötlet volt, hogy Hamvas Béla regényeiről írok egy doktori disszertációt, hanem apró lépések, fordulatok, gondolatok vezettek el ahhoz, hogy egy adott pillanatban lehetőség kínálkozzon erre a munkára. Hamvas Béla regényei egyébként már egészen korán elkezdtek foglalkoztatni, nagyon magas színvonalú szépirodalomnak tartom például a Karnevál című regényét, világirodalmi szintű mű szerintem. Azonban a magyar irodalomtörténet egy politikailag „hangszerelt” időszak miatt sajnos nem tudott mit kezdeni ezzel a regénnyel, mindmáig nem került a könyv az őt megillető helyre. Ez adott számomra egy további impulzust ahhoz, hogy mélyebben kezdjek foglalkozni a témával. Hamvas műveivel azóta sem szakadt meg a kapcsolatom, jelenleg a hagyaték feldolgozásában segítek, az író naplóit és leveleit készítem elő megjelenésre. A naplók várhatóan az idei könyvhéten már olvashatók lesznek.