Az indiai demokrácia hatvan éve

Ennél kedvezőtlenebb kezdetet nehezen lehet elképzelni egy fiatal nemzet számára.
Mégis, hat évtizeddel később, az angol uralom romjai közül felemelkedő India a világ legnagyobb demokráciája, egyensúlyban a gyors gazdasági növekedés évei után, amely kész elfoglalni helyét a 21. század óriásainak sorában. Egy ország, amelynek létrejötte pillanatában puszta fennmaradása is kétséges volt, most minden kedvezőtlen körülmény ellenére meglepő leckét ad a működőképes demokrácia felépítéséből.
Egyetlen más országban sem található ekkora etnikai, nyelvi, vallási és kulturális gazdagság, sehol sem látható a földrajzi adottságok, az éghajlat és a gazdasági fejlettségi szintek ekkora változatossága. 1947-ben India vezetői egymillió halottal, 13 millió kitelepítettel, több millió rúpiás anyagi kárral, és a felekezetközi erőszak még vérző sebeivel szembesültek. Ezt figyelembe véve talán az is megbocsátható lett volna nekik, ha diktatórikus eszközökhöz nyúlnak, hiszen egy új országot kellett irányítaniuk, integrálniuk kellett az Indiai Unióban a „hercegségállamokat”, és újra kellett szervezniük a megosztott haderőt.
De India hasznos erővé alakította legnagyobb gyengeségét. Az „E pluribus unum” amerikai mottó helyett Indiára inkább az „E pluribus pluribum” érvényes. Ahelyett, hogy a nemzeti egység nevében elnyomja sokszínűségét, India tudomásul vette intézményi berendezkedésének pluralizmusát: minden csoport, vallás és ideológia fennmarad, és harcol a saját helyéért.
Ez nem volt mindig könnyű. India sokat szenvedett a kasztok konfliktusa, a különböző nyelvi csoportok jogai miatti összecsapások, a vallási – különösen a hindu–muzulmán – villongások és a szeparatista fenyegetések miatt. A rengeteg kényszer és megerőltetés ellenére India megmaradt szabadon működő többpárti demokráciának – amely korrupt és kevéssé hatékony jellege mellett erőteljesen virágzik.
Nagy segítséget jelentett, hogy India alapító atyái, Mahatma Gandhitól kezdve meggyőződéses demokraták voltak. Az ország első és legtovább hivatalban levő miniszterelnöke, Jawaharlal Nehru arra tette fel politikai karrierjét, hogy elültesse népében a demokratikus reflexeket: a diktátorok megvetését, a parlamenti eljárások tiszteletét, és az alkotmányos rendszerbe vetett megingathatatlan hitet.
Miniszterelnökként Nehru gondosan nevelgette az ország fiatal demokratikus intézményeit, tiszteletet, sőt hódolatot mutatva irántuk. Például akkor, amikor egyetlen alkalommal nyilvánosan kifogásolta egy bíró munkáját, a következő napon bocsánatot kért tőle, és alázatos levelet írt a legfelsőbb bíróságnak. Noha autoritását senki nem kérdőjelezte meg, Nehru soha nem felejtette el, hogy hatalma India népétől származik, amely számára meglepően megközelíthető maradt.
Személyes példája révén a demokratikus értékek annyira megerősödtek, hogy amikor lánya, Indira Gandhi 1975-ben egy 21 hónapos szükségállapot idejére felfüggesztett bizonyos jogokat, szükségét érezte, hogy visszatérjen a néphez, megerősítésért. Az apja értékei iránt mélyen elkötelezett Indira Gandhi szabad választásokat írt ki, és megsemmisítő vereséget szenvedett.
Habár az indiai politikától nem idegen a szektarianizmus, a lakosság elfogadta az ország kasztbeli, világnézeti, kulturális és szokásbeli sokszínűségét, és még mindig a demokratikus konszenzust támogatja. Ennek központi eleme az az egyszerű elv, miszerint nem szükséges mindig egyetérteni – kivéve az egyet nem értés alapszabályait. Indiának azért sikerült megbirkóznia 60 év kihívásaival, mivel konszenzust alakított ki arról, hogy miként lehet boldogulni konszenzus nélkül.
Például India lehetővé teszi, hogy minden vallás szabadon virágozzék, ugyanakkor az állam egyiknek sem biztosít kiváltságokat. Ebbe beletartozik a kollektív jogok garantálása is, amelynek alapján a muzulmánok a polgári törvények helyett saját törvényeik szerint igazgatják közösségüket. Ha Amerika olvasztótégely, akkor India egy thali, külön tálakban levő pazar ételek összessége. Mindegyiknek más íze van, és nem feltétlenül keveredik a mellette levővel, de helyük van ugyanazon a tálcán.
A széthullás veszélyéről már senki nem beszél komolyan. A szeparatista mozgalmakat csendben hatástalanította egy egyszerű képlet: a tegnapi szakadárok mára vezető miniszterek (tartományi kormányzók) lettek, holnap pedig az ellenzék vezetői lesznek.
Másfelől a demokrácia Indiában nem az elitek foglalatossága, hanem leginkább a szegény tömegeket foglalkoztatja. Míg az Egyesült Államokban a szegények többsége nem szavaz – a legutóbbi elnökválasztáson 23 százalékos volt a részvételi arány Harlemben –, Indiában nagy számban járulnak az urnákhoz.
Következésképpen, a szavazóurna levezette a kasztrendszer megosztottságának robbanékony potenciálját is, mivel a legalsó kasztok tagjai is magas tisztségekre pályázhatnak. Mayawati, az „érinthetetlen” nő háromszor nyert vezető miniszteri mandátumot Uttar Pradeshben, India legnépesebb államában, jelenleg is biztos többséget tudhat maga mögött.
Általánosabban szemlélve, a választási színtér logikája az, hogy egyetlen közösségi identitás sem dominálhat másokat. Három évvel korábban a 81 százalékos arányban hinduk lakta Indiában a római katolikus Sonia Gandhi miniszterelnököt a szikh Manmohan Singh követte hivatalában, aki a muzulmán államfő, Abdul Kalam előtt tette le a hivatali esküt. Ezzel szemben a világ legrégibb demokráciája, az Egyesült Államok máig sem választott olyan elnököt, aki nem fehér, férfi és keresztény.
A demokrácia olyan Indiát tart fenn, amely megvédi a minden identitás számára hozzáférhető nyilvános teret. Ez az eszme egybefogja az országot, amelynek túlélésében senki nem hitt, és amely megérdemelten ünnepli 60. születésnapját.

A szerző az ENSZ egykori főtitkárhelyettese
Fordította: F. S.
© Project Syndicate, Krónika 2007.