Az időkapu – de milyen idő szerint?

Világhálós előtanulmányokat ezúttal nem végeztem, hiszen az illető ország ama részén, ahova hivatalos voltam, százötven-kétszázezer ember beszéli azt a nyelvet, amit én. Felhívtam egy ismerősömet, aki onnan települt Transzszilvóriumba, ő csak annyit mondott, éjjelibárba ne menjek. Megígértem neki.

Kimegyek a buszhoz, mindenki ott van, nekivágunk az útnak. Lelkiismeretesen megkérdezem, hány az óra abban a bizonyos országban, mert hát program van, és igazodni kell. Mondják, az anyaországnak is nevezett leszakadt terület idejét mérik azon a vidéken is, ahova hivatalos vagyok. A közbeeső határon gondosan átállítom az órámat, eggyel a múltba. Mostantól magyar idő szerint dobban a szívem, perfecto mondo! Az időkapu már a közbeeső területen (az anyaországnak is nevezett leszakadt terület egyik csücske) is dereng, ám kontúrjai a célország határán válnak élessé. Tányérsapkás őrök tornyosulnak buszunk fölé. Zdraszt, mondják, aztán két és fél órán keresztül állunk. Pedig fogadóbizottság is van. Integetnek nekünk, magyar idő szerint, mi vissza, szintén. Barátság van meg béke, az idő pedig folyik, miként sebből a genny. Végül megkapjuk a zöld fényt, és belépünk a kapun, egyenest a múltba. Nem a régbe, csak éppen egy kicsit. Ilyen lehetett Transzszilvórium is, mondjuk tizennyolc évvel ezelőtt. A véges nyomor és a végtelen lehetőségek földje. Vadiúj vadvilág, ha tetszik. Az ott lakó, anyanyelvemet beszélő emberek pont olyan kedvesek, mint anno a transzszilvórumiak, akik mellesleg ma már ugyancsak barátságtalanok, korábbi önmagukhoz képest. Lendületesen fejlődik a vidék, a polgármester magánvagyona égig ér, épül a kisvárost ölelő körgyűrű, szóval dübörög a mikrogazdaság. A mi programunk motorja is lassan felbúg, magyar idő szerint, illetve azt felejtve, ugyanis amiről mondjuk tíz órát ír a műsorfüzet, juszt is tizenegy után kezdődik. De semmi baj, a kultúra tizenegykor is az, adunk neki. Bemutatom a filmeket, gyorsan-gyorsan, mer’ kezdődik az ebéd. Kollégáim érdekes választ kapnak arra, hogy mikor kezdhetik el zenés-táncos műsorukat, mert hogy né, a programban az áll, magyar idő szerint, hogy tíz. Felejtsd el a programot, veri hátba kedélyesen a főszervező a kérdezőt. A barma, kellett neki fircogni.

Na és ahogy az már lenni szokott, még a múltban is, egyszer csak betelt nekem a pohár. Mondom a transzszilvóriumi delegáció egyébként kolosszálisan teljesítő vezetőjének, én nem megyek tovább, fel egy bizonyos várba, magyar idő szerint, nekem az már túl régmúlt lenne, inkább bebuszozok a városközpontba, és lógatom egy kicsit a szemem. Megyek is, kérdem egy polgártól, sztácija busz centrum, mondja tri, és tényleg. A központ bájos, kicsi és egyéb hasonló jelzők. Sétálgatok, magyar idő szerint, aztán betérek egy boltba. A faliórára pillantok, s látom, feleim, hogy nem magyar az idő. Eggyel több az óra, vagyis anynyi, mint itthon, Transzszilvóriumban. Mondok, hopp, itt valami baj van. Rossz az óra. Egy másik boltban azonban már elgondolkodom a dolgon. Lehet, hogy átsuhant felettem valamilyen múltbeli napforduló, és én nem voltam résen. Később csatlakozik hozzám a delegáció három zenésztagja, beülünk egy kocsmába, a zongora asztalként funkcionál, egész otthon érzem magam. Iszunk. És akkor ismét szemembe akad egy óra a falon. És megint másképp mér. Na, mondok, ezt hikk és nunk elintézzük. A pincér magyar, szólok neki: Tibi, ne haragudj, látom, sok a vendég, de van egy nagy bajom. A kérdés egyszerű: hány óra van. Mosolyog, mondja, öt óra. De Tibi, sóhajtok, nekem aszondták, hogy négy. Persze, tudod, a hivatalos óra ötöt mér, mi meg, magyarok, négyet. Mind, kérdem döbbenten. Mind. Tudod, nevet, néha engem is megzavar, de már megszoktuk. Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Később megkérdem a rendezvény főszervezőjét. És tényleg. A gyerekek magyar idő szerint járnak iskolába, de később hivatalos idő szerint mennek dolgozni, otthon viszont magyar idő szerint nézik a hivatalos idő szerint következő tévéadást. Kérdem, nem szkizofrénia ez? A főszervező hátat fordít és otthagy. Szó nélkül. Úgylehet, megbántódott. Másnap ismét átléptük a kaput, vissza, a jelenbe.

Mi lenne, ha felhívnám a transzszilvóriumi magyarság vezérét, hogy tisztelt Elnök Úr, van egy kiváló projektem, állítsuk már át azt a másfél millió órát. Mi az nekünk. És közelebb éreznénk magunkat az anyaországnak is nevezett leszakadt területhez. Persze van más ötletem is. Próbáljunk meg normálisan élni. Ez a betegség nem elkerülhetetlen. Még védőoltás se kell. Csak egy kis... ész?