Az euró és a vörösiszap metaforikus párhuzama

A katasztrófa akkor következett be, amikor a gátra terhelődő nyomás meghaladta a gát ellenálló képességét. Ha évekkel ezelőtt nyilvánosan megvitatták volna az esetet, bizonyára sokan érveltek volna amellett, hogy a süllyedés nem okoz problémát, de abban talán a legtöbben egyetértettek volna, hogy a süllyedés a rendszer objektív folyamata, rejtett, de tudományosan megismerhető és felfedhető erők játéka, amivel foglalkozni kell.

Az euró az európai pénzügyi rendszer „gátja”: ez fogja keretbe a térség ellentmondásoktól terhes pénzügyeit, amikben rejtett, de tudományosan megismerhető és felfedhető erők játéka zajlik. Ezek az erők előbb-utóbb szükségszerűen felülmúlják a gát ellenálló képességét. Nem volt ez máshogy soha, semmikor a tőkés világgazdaság történetében.

A történet a világpiac fejlődésének azzal a szakaszával kezdődik, amikor a nemzetközi kereskedelem és nyomában a nemzetközi pénzügyek meghatározó szerepre tettek szert a tőkés újratermelés folyamatában. Ez a szakasz a gépi nagyipar elterjedésével, a tőkekivitel megindulásával vette kezdetét a 19. század második felében. A nemzetközi kapcsolatok fejlődéséhez szilárd, megbízható pénzre volt szükség.

Az első ország, amely bankjegyeit rögzített áron aranyra közvetlenül átválthatóvá tette, Anglia volt, még 1816-ban, és csak jóval később akadt követője: Németország, 1871-ben. Ekkortól az Anglia által vezetett világgazdaságba bekapcsolódni vágyó és tudó országok sora tért át az aranyalapra. (Nem mellékes tény, hogy India és Kína kimaradt ebből a körből, ők az ezüstalapú rendszert választották…) Hamarosan kitűnt azonban, hogy az aranystandardrendszer zsákja nem elég erős ahhoz, hogy kibírja a beledugott kakasok viadalát. A menetrendszerűen érkező tőkés válságok sora már a rendszer gyerekkorában kimutatta annak betegségét. 1886 és 1896 között az Egyesült Államokban heves politikai és mozgalmi támadások érték az aranyrendszert.

Az ok: az arany ára ekkortájt megnőtt, így mindennek, aminek értéke nem hasonló mértékben nőtt, csökkent az ára (a gabona ára például néhány év alatt a felére esett), a piacon maradáshoz a vállalkozóknak le kellett szorítani a béreket. Mindez teljesen ellehetetlenítette a farmerek, bányászati vállalkozások, valamint – a munkalehetőségek romlása miatt, a fogyasztási cikkek egy részének olcsóbbá válása ellenére – a munkások életét is. A kárvallottak a dollár aranyhoz kötésének megszüntetését, az aranyalapú rendszerből való kilépést akarták.

Velük szemben az aranyrendszert a pénzügyekben és a nemzetközi kereskedelemben érdekelt üzleti körök védelmezték. Az ő számukra az árszínvonal nem számított, annál inkább a pénzviszonyok stabilitása, ami az ő mozgásterük, valamint a pénzügyi és kereskedelmi ügyletekben realizálható profitjuk biztosítéka volt. A meglehetősen parázzsá váló belpolitikai helyzetet végül a századvégi aranyláz nyomán felszökő aranykínálat és az aranyár ezt követő esése oldotta meg – átmenetileg. De a rendszert szétfeszítő mechanizmusok, nevezetesen a tőkés gazdaságon belüli súlyos érdekellentétek tovább dolgoztak...

Ha egy külső meghatározottságú pénzhez kötik a hazai valutát, akkor egyrészt annak értéke a termelékenységtől vagy versenyképességtől függetlenül változik, másrészt elvész a lehetőség, hogy a nemzeti valuta árfolyamának változásával (például leértékeléssel) a termelők igényeihez (költségszintjéhez, termelékenységéhez stb.) igazítsák a nemzeti valuta értékét. A belföldi termelőket még csak meg lehet védeni, mondjuk vámokkal, de az exportőrök menthetetlenül elvesztik piacaikat, ha a világpiaci árak csökkennek.

Ha pedig még vámemelésről sem lehet szó (mint korunk liberalizált világpiacán), akkor a belföldi termelők bevétele is csökken, kénytelenek leszorítani a béreket, az alkalmazottak számát, rontani a munkakörülményeket stb. Mindez súlyos és ellenintézkedések híján egyre súlyosbodó törésvonalakat visz a társadalomba és gazdaságba, amelyeket egy ponton túl egyetlenegy kormány sem képes felvállalni – ha másért nem, azért, mert választóik elzavarják. (De te fabula narratur…) Persze, lehet mondani, hogy hulljon a férgese, aki nem elég versenyképes, aki nem szorítja le eléggé a béreket, az essen ki a piacról, de a valóságos társadalmi viszonyok és a gazdasági fejlődés egyenlőtlensége piaci alapokon olyan konfliktusokat szül, amelyeket nem lehet a szőnyeg alá söpörni.

Ezek az ellentmondások az aranystandardrendszert végül szétfeszítették – a vörösiszap kiömlött. Ám két világháború, valamint egy világgazdasági válság után ismét felmerült a valutáris kilengésektől megtisztított stabil pénzügyi rendszer igénye. Megszületett a Bretton Woods-i rendszer, amelyben már csak egy valuta, a dollár volt az aranyhoz rögzítve, a többi valuta e körül a kulcsvaluta körül lebeghetett egy bizonyos sávban. Most már csak egy országnak kellett a stabil pénzügyi rendszer fennmaradásának terhét viselnie, az alkalmazkodásra készen állnia.

A rendszer megszületését követő alig több mint másfél évtized múltán eljött a választás pillanata: az egyenlőtlen fejlődés és az USA „kényelmes” (a túlértékelt dollár miatt technikai fejlesztésre nem inspiráló, a külföldi beruházásokat ugyanakkor kedvezővé tevő) pozíciója következtében az amerikai versenyképesség csökkent, a kereskedelmi mérleg deficitbe fordult, és megindult a menekülés a dollártól (amelynek leértékelésétől lehetett tartani) a biztosabban értékálló arany felé. A britek például 3 milliárd dollár aranyra váltására jelentettek be igényt.

Nem volt, és nincs annyi arany nemhogy az USA-ban, de a világon, amely a forgalom szükségleteihez igazodó dollármennyiségnek megfelelt volna. Nixon elnök 1971 augusztusában két dolog közül választhatott: megemelik az alapkamatot, visszavágják a kormányzati kiadásokat, visszafogják a béreket és a profitokat, vagyis recesszióba döntik az amerikai gazdaságot a dollárral szembeni bizalom visszaszerzése reményében, vagy felfüggesztik a dollár aranyra való beválthatóságát. Mint tudjuk, az utóbbit választotta. A hazai politikai realitások győzelmet arattak a nemzetközi kötelezettségeknek, a nemzetközi üzleti köröknek való megfelelési vágy (és a mellette szóló érdekek érvei) felett.

Az összeegyeztethetetlen összeegyeztetésének harmadik történelmi kísérlete az euró. Az euróövezet, hasonlóan az aranystandardhoz és a Bretton Woods-i rendszerhez, különböző fejlettségű és különbözően fejlődő országokat fog egybe, mindig a gyengébbre hárítva a rendszer fenntartásának terheit. Teljesen mindegy, hogy időleges és kicsi vagy régi keletű és nagy terhekről van-e szó. Hogy Görögországról vagy Írországról beszélünk-e. A lényeg, hogy az alkalmazkodás kényszere mindig a rendszer gyenge aktorainak oldalán jelenik meg. Így egyetlenegy kérdés marad: az alkalmazkodási teher mikor haladja meg az alkalmazkodásra kényszerített társadalmi csoportok, osztályok, illetve az ezek életének irányításával megbízott kormányok tűrőképességét.

A kapitalizmus a nemzeti piacok létrejötte által válhatott világrendszerré, és ezért a nemzeti piacoktól elválaszthatatlan. A totális árutermelés fő ágense, a tőke, átlépi a nemzetgazdaságok határait és ugyanakkor szüksége is van létükre. A kormányoknak ennek az ellentmondásos rendszernek kell megfelelniük egy ellentétekkel terhelt társadalmi rendszer fenntartóiként, ahol végső soron kizárólag saját választóiknak a kezében vannak. Lépéseiket tehát a belföldi társadalmi-politikai realitások szorítják limitek közé. Az ellentétes érdekek növekvő nyomása sülylyeszti, repesztgeti az eurógátat – mutatja a „műholdas” felvétel. Ezt – szemben az ajkai esettel – már a gátszakadás előtt érdemes „ingyenesen a kutatók rendelkezésére bocsátani.”

Szerző: Artner Annamária közgazdász, a Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Kutatóintézetének tudományos munkatársa

Forrás: http://web.uni-corvinus.hu/~vilgazd/hirlevel