Az eltűnt és eljövendő idő nyomában

– Ön a kolozsvári egyetem jogi karán végezte felsőfokú tanulmányait. Hogyan vezet egy jogászhallgató fiatalember útja az irodalom felé – vagy ha az irodalom felől indul, hogyan jut el a joghoz?

– Eleinte a jognak semmi köze nem volt az írói pályámhoz – akkor, az indulás pillanatában közvetlenül a jogi kar előtti esztendőknek volt szerepük, vagyis annak, hogy én műszaki középiskolába jártam, aztán vasúti fűtőházban dolgoztam Szatmáron. 

– Igaz, hogy akkoriban még mozdonyvezető szeretett volna lenni?

– Igen, így van. Ezek az évek ihlették az első novelláimat, karcolataimat, amelyeket immár jogásztanoncként vetettem papírra. Az irodalom vonzásában végeztem el az egyetem jogi fakultását – akkor ugyanis nem bánták, ha nemcsak jártál az egyetem környékére, hanem be is fejezted azt –, de egyetlen napig sem gyakoroltam a szakmámat. Egyetem után az ügyészségre helyeztek volna, de az írószövetség közbelépett: kérésükre felvettek az akkori irodalmi laphoz, az Utunkhoz.

– Ez volt...

– 1963-ban. De tizennégy-tizenöt éves koromtól önellátó voltam, tehát amikor Zilahon felültem egy teherautó rakterére, eljöttem Kolozsvárra, és felvételiztem a műszaki középiskolába, attól kezdve rám nem nagyon volt gondja senkinek. Ezt persze én rendeztem így, olyannyira, hogy szegény anyám kétségbe volt esve, amikor bejutottam a Bolyai jogi karára, mondván, hogy mi lesz velük, ha én nem dolgozom. De akkor ez volt a természetes, nem volt ebben semmi rendkívüli vagy heroikus.

– A büntetés, az igazságszolgáltatás azonban visszatérő témája műveinek a Kő hull apadó kútba című regénye óta. Mégis a jogászévek visszhangja lenne?

– Valóban, a jogi végzettségem később játszott szerepet a pályámon. A Kő hull... egyik alapvető motívuma a büntetlenül maradt bűnelkövetés tragédiája: hogyan torolja meg a lelkiismeret az ember bűneit. Ez a téma harmadéves jogászkoromtól foglalkoztatott, akkor tanultuk ugyanis a büntetőjogot. A probléma – az emberi igazságtevés nyomora, ellentmondásossága – mostanában ismét foglalkoztat; visszatért abban az írásban, amelyen épp dolgozom, s amely, ha igaz, a következő regényem lesz...

– ... s amely, ha jól tudom, a boszorkányperek idejébe kalauzolja olvasóit. Mit lehet még tudni a készülő műről?

– Azt, hogy huszonöt évvel ezelőtt írtam egy kissé terjedelmes elbeszélést, amelyet kötetbe soha fel nem vettem, csak egy akkori Utunk évkönyben jelent meg, majd az Alföldben. Maradt bennem utána valami furcsa hiányérzet: éreztem, hogy az ott írottak többet érdemelnek. A hóhér könnyei volt a címe, terveim szerint a belőle készülő regénynek is ez lesz a címe. A 18. század derekán játszódik, de nem is annyira a boszorkányperekről szól, mivel ez a korszak, Mária Terézia ideje tulajdonképpen a boszorkányperek alkonya. Úgy tűnik azonban, hogy ezek a perek mégis jók voltak valamire – hogy küzdeni kell ugyan a hiedelmek, a babonaság ellen, de bizonyos szempontból szükség is van rájuk. Másrészt vonzott az a furcsa kettősség, ami a történet közegéül szolgáló tájban van jelen: a Partium és a történelmi Erdély határterülete, Kelet-Tiszántúl, Bihar, Szatmár, Szilágy – egyfelől a szőlőtermő hegyvidék, másfelől a végeérhetetlen lápvilág. Foglalkoztat, hogy ebben a világban azok, akik ítélkeznek, hogyan élik meg saját ítélkezésüket. Ez több szempontból is egyfajta küszöb, és engem mindig is érdekelt a küszöb-állapot, a küszöb-létezés tapasztalata.

– Első két regénye, az Üllő, dobszó, harang és a Kő hull... a 20. század első felében játszódik, a Hollóidő viszont a török hódoltság, a reformáció korában; a készülő regény cselekményét pedig a korai felvilágosodás idejébe helyezi. Mintha egyfajta fordulat következett volna be az életművében: a történelem korábbi korszakai felé mozdult el... Mi ennek az oka?

– Valószínűleg az, hogy – úgymond – keresem az időt. A korai novelláimban nagyon is a jelent próbáltam megrajzolni, de úgy éreztem, ez korlátozza írói lehetőségeimet. Túlságosan ellenőrizhető volt, talán a cenzúra miatt is éreztem így, nem tudom. Ha romantikus lennék, azt mondanám, ez egyfajta elvágyódás a korból, amelyben éltem – ami minden romantika nélkül is elképzelhető volt abban az időben. A Kő hull... esetében sok minden közrejátszott a korszak kiválasztásában: az a táj, a Szilágyság, ahonnan származom; az az emberfajta, Ady kora és világa, amely különösen vonzott... Nekem mindezzel el kellett számolnom. Ismertem azt a régies ízű magyar nyelvet, gondoltam, próbáljunk meg azon a nyelven írni. Igen ám, de ennek találkoznia kellett a korral, amelyben az a nyelv érvényes volt. Az is vonzott a 20. század elejében, hogy az még békekorszak volt. Az ifjúságomat meghatározta a világháborúk tapasztalata: vagy éppen háborúban voltunk, vagy utána, vagy készültünk rá. Azt mondtam: lássuk, milyen, amikor nincs háború. A következő regényem, az Agancsbozót viszont egy kvázi jövendőben játszódik. Képzeletbeli világ ez, amelyben a Velünk Rendelkező Szándék igazgatja az emberi dolgokat. A Hollóidővel viszszamentem 450 esztendővel korábbra, most „előreugrok” kétszáz évet az időben – és még mindig otthon érzem magam a korban. Van egy homályos tervem is, amellyel közelebb jönnék a jelenhez. Az elmúlt években ismét terítékre került – többnyire szenzáció szintjén – az erdélyi magyar értelmiség diktatúrabeli érintettségének témája. Ha marad rá időm, erről kéne írnom valamit, mert erről meglehetősen sokat tudok – bár memorialisztikával nem szívesen foglalkozom.

– Az idén megjelenik egy kötet, Bolygó tüzek címmel, amely korai novelláiból közöl válogatást. Ön viszont évtizedek óta nagylélegzetű prózai művekben gondolkodik, a novella mintha háttérbe szorult volna az írásművészetében...

– A hóhér könnyei novellának készült, mint ahogy a Kő hull... is. Ezekről azonban éreztem írás közben, hogy igazából egy regény témája rejlik bennük. Mindig is szerettem volna jó novellákat írni, de valahogy a regényírásban érzem jobban magam – miközben tudom, hogy számos jelentős író valósággal belepusztult abba, hogy nem volt képes „belehelyezkedni” a nagyobb lélegzetű prózaformába. A terjedelmes regények írása persze azzal jár, hogy az ember évekig, akár tíz-tizenkét esztendeig nincs az irodalmi „piacon” – de ez meg ki a fenét érdekel? Azt mondtam magamnak: úgyis csak az számít, amit én gondolok a saját írásomról – ehhez persze, elismerem, kell egyfajta belső magabiztosság, vagy akár gőg. Többször mondtam már, hogy úgy éltem, mintha három életem volna, sokszor csak úgy hagytam telni az éveket. Az is igaz viszont, hogy meglehetősen sokat olvasok, tájékozódom, utánajárok annak, amit leírok, a legapróbb részletekig: mennyibe került az adott korban egy hajójegy, egy csizma, egy kakukkos óra...  Néha aztán nagyon is eleresztem magam a részletek tekintetében, fellázadok a pontosság és korhűség követelménye ellen: ilyenkor úgy járok, mint Kodály, aki a Háry Jánosban egy adott ponton megszólaltatja a szaxofont...

– Visszatérve az értelmiségiek érintettségével kapcsolatos könyvtervére: a rendszerváltás után következetesen távol tartotta magát az aktív közéleti szerepvállalástól. Ellentétben több pályatársával...

– Ma már ugyan papírom van róla, hogy nem voltam „érintett”, mégsem vállaltam politikai szerepet. Ennek több oka van. Egyrészt úgy gondoltam, hogy az általam főszerkesztett folyóiratot, a Helikont megtartani éppen elég gond egy nem túl irodalombarát korban, ha már idestova kétszáz éve van irodalmi folyóirat Kolozsváron. A Helikonban volt egy publicisztikai sorozatom, Krónika címmel, de éreztem, hogy nem tudom tartani a lépést az események sodrával. Másrészt a reformkor óta benne van a köztudatban az írók társadalmi szerepvállalásának követelménye: „hass, alkoss, gyarapíts”, „előre hát mind, aki költő, / a néppel tűzön-vízen át...” Nos, előttünk állt a második világháború utáni, a változásokban őszintén hívő, azok zászlóvivőjéül szegődő nemzedék tragédiája. Feltettem magamnak a kérdést: kell ez nekünk még egyszer, amikor mi már nem is kellünk annyira a „köz”-nek? Nem esünk áldozatául ennek a szerepnek? Érzésem szerint a rendszerváltás után az az író vállalt politikai szerepet, aki nem hitt igazán a saját tehetségében, még akkor sem, ha volt neki. Persze az is lehet, hogy csak nehezen viselem el, ha méltánytalan támadások érnek – márpedig ez elkerülhetetlen. A romániai magyar politikai elitnek a Markó–Tőkés törésvonal mentén való kettészakadása után meg végképp nem szívesen vállalnék közéleti szerepet. Kívül maradok a harcokon – hogy megmaradjak a kor tanújának, és részrehajlás nélkül elmondhassam, amit tudok.

Szilágyi István

1938. október 10-én született Kolozsváron. Zilahon nevelkedett, a kolozsvári BBTE jogi karán végzett 1963-ban. 1963-tól az Utunk munkatársa, 1968-tól 1989-ig főszerkesztő-helyettese. 1990-től a kolozsvári Helikon főszerkesztője. Kötetei : Sorskovács (elbeszélések, 1964); Ezen a csillagon (elbeszélések, 1966); Üllő, dobszó, harang (regény, 1969); Jámbor vadak (elbeszélések, 1971); Kő hull apadó kútba (regény, 1975); Agancsbozót (regény, 1990); Hollóidő (regény, 2001). Számos rangos kitüntetés – köztük a Kossuth-díj – birtokosa.