Az alámerülés

Mennyi hallgatás gyűlhet össze egy ilyen tömör mondatban, mennyi kitapintható visszafogottság és átélt reménytelenség, melyet bizonyos helyeken nemes egyszerűséggel csak tudásnak neveznek, ami egyesek szerint nem más, mint egy kút, amolyan mesebeli és feneketlen, melynek túloldalán, ha nem is varázslatos, de mindenképpen más világ található. És az a világ tényleg egészen más, ott például a kártyák is emberi alakot öltenek, aztán úgy elszaladnak a kíváncsi idegenek elől, mint a nyúl.
Ha lehetséges alámerülés, akkor vajon én, rövid és hosszú mondatokkal együtt alámerülhetek-e még, vagy már túlságosan is könnyűvé tett az a valami, ami éppen a szavakkal és mondatokkal, de valójában egyetlen, korábban ki sem mondható, mert nem is létező szóval kezdődött?
Ha a körülmények összessége, mint kiéhezett kutyafalka, vagy támadásra kész pulykák csapata tör ránk (ugye, emlékszünk még arra a gyorsan támadó, felpuffaszkodó, lila rettenetre?) vajon menekülhetünk-e, vagy a menekülés korántsem javallott ez alkalommal?
Egyre valószínűbb lesz ez a lehetőség. A visszafelé haladás, ahogy a nap saját hajdani (mennyivel lángolóbb és izgatottabb!) fényének már megkopott, de még mindig a belső tűz és a látható fény különös egyvelegeként irizáló nyomvonalát követi, egészen addig, amíg névtelen, de az energiák hihetetlen sűrűségét elérő láthatatlan jelenvalóvá alakul át.
A láthatatlan jelenvalóság. Ha égitest lehetnék, a fenti dolgok összjátékának elengedhetetlen tartozéka, abban az esetben valóban nem maradna más lehetőség a számomra, mint a fentebb felvázolt (már majdnem azt mondtam: leírt) útvonal.
E nagyon is földi test, e szerves anyag azonban, egyelőre még hordja a terhet, a rárakódott, megemésztett és kiválasztott, kidobott és beépült szerves és szervetlen anyagok összességét, hiszen bármi is távozik belőlünk – nem szűnik meg jelenvalónak lenni.
E földi, de nagyon is állandó jelenvalóságunkat felcserélni az alámerülés által létrejövő viszonyrendszerrel... gondoljuk csak el, a felemelkedés és alámerülés, az előrehaladás és visszafordulás számtalan lehetőségének magzatvizében úszó (hogy ezzel a kifejezéssel is közeledjünk az alámerülés leghétköznapibb, vízbe merülő változatához), minden lehetséges utat magában rejtő létmódot, miért is hagynánk el, hiszen az alámerülés örök időkre bezárna bennünket, ezen belül is engem, e még túlnyomórészt antropomorf lényt, az alámerülés ténye és a felszín között létrejövő és az anyag lágysága ellenére megszilárduló, megkövesedő, mozgásterünket végképp behatároló viszonyháló túlságosan is sematikus rendszerébe.
Nem akarom. Nem lehet. Semmi értelme. Nincs. A rövid mondatok évszázadok során át görgetett kövei, kavicsai úgy suhognak, repülnek felénk, mintha megannyi Dávid parittyájából indultak volna el, hogy ezt az időközben ugyancsak megkopott, valószínűleg a Szobor bokájáig sem érő Góliátot vegyék célba.
A felmerült lehetőségek száma véges. Az alámerülés, a vízbe, szerves anyagba, láthatatlan jelenvalóságba vezető út minden valószínűség szerint elkezdődik, vagy legalábbis elkerülhetetlennek látszik, hiszen a körülmények, a környezet, a hosszan kígyózó mondatok sorkatonái, vagy a tőmondatok rendezett és szikár hadserege úgyis bekeríti a még túlnyomórészt antropomorf lényt, akár egy kutyafalka vagy a pöffeszkedő lila rettenet.
Amit látsz, lehet szürke, sima felület, vagy mohos, barnászöld, mindenesetre még a csobbanás előtt hosszú, túlságosan is hosszú idő áll rendelkezésre, így azok, akik amatőrök, lelketlen kutyák, vagy éppen csak szétszórt és figyelmetlen szerencsétlenek, ez alkalommal is, mint már annyiszor: csupán a részletekben merülhetnek el.