Az a fehér folt a térképen

Az ő útleírásaikon mindig átdereng az izgalom: elsőként lépni e tájra. Némi keserűség is vegyül azért ebbe: egyrészt, sokadikként elmenni valahova kicsit olyan, mint egy „tapasztalt” nővel ágyba bújni. A sokadiknak új ugyan, de tudja, hogy a szövevényes utat már jó páran bejárták előtte. Másrészt, ha rápillantunk a világtérképre, hamar kiderül, hogy ezen a földön nincs fehér folt, nincs titok. Minden feltáratott. És ez nemcsak a földrészekre érvényes. Lassan már a fenekünk sem Atlantisz, hiszen egy rosszul sikerült vámellenőrzés alkalmával akár oda is benézhetnek a vizsla szemek, atombomba vagy más apróság után kutatva. Ha tehát a kíváncsi, elvágyódó, felfedezésre éhes jedermann valódi élményre áhítozik, két dolgot tehet. Az egyik, hogy feltárja kertjének, lépcsőházának, pincéjének, padlásának, netán utcájának kisebb-nagyobb terra incognitáit, kitűzve rájuk az elsőként érkező zászlaját. E módszer hívei különösen előnyös helyzetben vannak, amennyiben gyermekükkel vágnak neki az Ismeretlennek. (Akik tudják, azoknak nem magyarázom, akik még nem, nos, próbálják ki, számukra a gyermek is egy ismeretlen földrész lehet.) A másik pedig, hogy kényelmesen hátradőlnek a jól ismert ágyon, karosszékben, és belemerülnek egy útleírásba vagy felfedező életrajzába. És az anyag hatalmas, hiszen alig kétszáz éve még hatalmas fehér foltok terpeszkedtek a kartográfusok műremekein. Ehhez mérten felfedező is sok termett minden bokorban. Voltak közöttük nagyurak, mint Teleki Sámuel, akiknek megvolt a pénzmagjuk és kapcsolati tőkéjük, hogy nagy ívű vállalkozásokba kezdjenek. Aztán voltak jó értelemben vett fanatikusok, mint Kőrösi Csoma Sándor, akik tudásukra és szívós kitartásukra hagyatkoztak. És végül, de nem utolsó sorban ott voltak a kalandorok, akik azért vágtak neki az ismeretlennek, mert az ismert világban bizony gyakran égett a talpuk alatt a föld. Szentpétervártól Bombayig című cikksorozatát elolvasva, Berzenczey Lászlóról az a teljes mértékben amatőr olvasói benyomásom alakult ki, hogy az illető úriember az utóbbi kategóriába tartozott. Hogy miért? A cikkeket, de a Téka sorozatban megjelent kötet tartalmazta tanulmányt is végigolvasva, azzal az érzéssel maradtam, hogy nevezett kicsit úgy járt, mint a Fekete felhők című lengyel kalandfilmsorozat Dowgird kapitánya. Az illető kapitány remek figura volt, nagy eszmék Grál- kelyhe, viszont folyton megverték, megvágták, elfogták, aminek következtében minden eredményt mások vívtak ki. Berzenczey László feje is tele volt remek ideával, és amíg a saját, országrésznyi pályáján játszott, nem is lehetett sikertelennek nevezni, a nagyobb játéktereken azonban sorra kicsinek bizonyult. Sorsát a nagy történelmi játszmák alakították, ő pedig, miként Dowgird kapitány, sebekkel és kudarcokkal gazdagon fejezte be a játékot a Lipótmezőn, ami, ha úgy tetszik, önmagáért beszél.
Berzenczey László egyébként Kolozsvárott látta meg az akkor számára világméretű fehér foltot, 1820. június 26-ik napján. Tessék, egy újabb felfedezés, például számomra, tősgyökeres és immár cseppet kevésbé tudatlan kolozsvári számára. A regionális középpályára 1842-ben lépett, amikor csatlakozott az erdélyi szabadelvű reformmozgalomhoz. Azt olvasom róla, hatásos szónok volt (a lendületes, idealista lángok által fűtött stílus a cikkeken is érződik). Politikai pályája felívelt, 1848-ban székelyföldi kormánybiztosnak nevezték ki. Na ja, mert annak ellenére, hogy kolozsvári születésű volt, de genere székely családfáról hullott alá. És ekkor követte el első notábilis politikai baklövését. Önhatalmúlag (bizony, radikális hajlamú szerzőnk már ekkor hajlamos volt figyelmen kívül hagyni a nagyobb pályákat) összehívta a nevezetes agyagfalvi székely nemzeti gyűlést. Puff neki. És bár a gyűlésnek voltak határozottan pozitív politikai eredményei, a katonai döntések végeredménye teljes kudarc, melynek következtében Berzenczeyt bűnbaknak kiáltották ki. A parkolópályára került politikus a világosi fegyverletétel után menekülni kényszerült, csatlakozott Kossuthhoz, eljut vele Amerikába, onnan pedig, emigráns társaival ellentétben, kapta magát, és azon a címen, hogy a magyarok őshazáját keresi, körbehajózta a Földet, valószínűleg első magyarként, amint a kísérő tanulmány állítja. Valószínűleg, persze, mert akkoriban sok utazó is fehér foltként jelent meg a felfedezők arctérképén, különösen a kalandorok. Távollétében halálra ítélték, hazatértekor feladta magát, internálták, majd ismét országgyűlési képviselővé választották. Hogy miért? Talán, mert szerzőnk jó orral megérezte a változó szelek illatát, és aszerint helyezkedett. Nem sokáig volt azonban nyugta, hamarosan ismét nekivágott a világnak, egy Kasgár nevű Tündérország környékén próbálván fellelni az Őshazát, ezúttal, mint megjegyzi, a nagy Kőrösi Csoma nyomdokain haladva. Politikai homályoslátására jellemzően orosz pártfogást kért és kapott. Elképzelhető, hogy nem tudta, az ázsiai Nagy Játékban (az orosz, a brit és a kínai birodalom 18. századi nagy játszmája ez) akkor éppen az angoloknak kedvezett a lapjárás azon a vidéken, amelyet célba vett. És a Dowgird kapitány hasonlat ismét működésbe lép. A kasgári ész képtelen volt megmagyarázni, mit keres ez a „marslakó” (mert az, hogy magyar, kábé ezt jelentette számukra) a Földön, azt viszont tudták, hogy orosz aura lebeg körülötte. Foglyul ejtették hát, mint kémet. Igaz, az angolok közbeléptek érdekében, kizárólag emberbaráti szeretetből, arra azonban nem voltak hajlandók – na ja, nagypályások voltak ők akkor –, hogy ezt a kétes elemet, aki ráadásul nemigen konyított ahhoz a tudományághoz, amelyet állítólag képviselt, nyíltan szárnyuk alá vegyék. A homályosan látó Berzenczey ekkor – saját, korlátolt szemszöge szerint talán joggal – a segítő brit jobba is beleharapott. Azért mondom, hogy talán joggal, mert ahelyett, hogy egy jól felszerelt expedíció kíséretének védett tagjaként utazta volna be a térséget, szinte egyedül kellett mozognia, ráadásul a megtett út jó részén az említett expedícióval szinte párhuzamosan.
Elképesztő az a bakisorozat, amelyet Berzenczey pályája, és ezen belül kasgáriai útja során elkövetett. Ugyanakkor elképesztő az a teljesítmény, amelyet felmutatott, felfedezőútja vonatkozásában GPS, hegyjáró gizmók és egyebek hiányában. Amit leír, éppen azért tud izgalmas lenni, amit a britek kifogásoltak. Tény, hogy szerzőnk nem volt néprajzkutató, sem földrajztudós, de talán éppen ezért mozgott a tolla szabadabban, ami az olvasó karosszékélményét nagyságrendekkel emeli. Aki olvasott ilyen jellegű szakkönyvet, annak van fogalma arról, mire gondolok. Azt pedig ne sajnáld, nyájas olvasó, hogy a könyv olvastával egy vagy több fehér folt eltűnik elméd térképéről. Nézz be ennen magad ablakán. Van ott még elég. Akkor is, ha kint mindent figyel a Nagy Szemüveg.

Berzenczey László: Szentpétervártól Bombayig. Közzéteszi Marczell Péter. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2006