Az ötszáznegyvenharmadik

Huszonnégy óra sem telt el a budapesti forradalom kitörésétől számítva, október 24-én a Román Kommunista Párt vezetősége szigorú intézkedésekről döntött. Azonnal megerősítették a Magyarországgal közös határ őrzését, riadókészültségbe helyezték a belügyi alakulatokat és a hadsereg különleges egységeit, megszigorították a sajtó cenzúráját. Megolajozták az állami propagandagépezetet.

Az óvintézkedések célja nyilvánvaló volt: bármi áron megakadályozni a kommunista rendszer elleni lázadás átterjedését Romániába. Az ország nyugati és középső területein akkor még két-három milliós lélekszámban éltek magyarok, a bukaresti pártvezetés rettegett a budapesti tűz átterjedésétől. A román hatalom és intézkedései nem sokban különböztek a szovjet és csehszlovák elvtársakéitól, ők is izolálni akarták a magyar „járványt”, éppúgy veszélyes gyúanyagnak tekintették a felvidéki és kárpátaljai magyarokat.

Ennek tudatában határozták el és szervezték újra a bukaresti belügyi és pártközpontokban, miként kormányozzák vasvesszővel az Erdélyben és körülötte élő magyarokat. (A csehszlovák vezetőség beérte annyival, hogy 40 ezer gumibotot küldött testvéri segítségként a magyar belügyi kollégáknak, s azt is már a forradalom leverése után.)

A román politikai terror vasökle az állambiztonsági rendőrség, a Szekuritáte (Szeku) volt. Minden, az országban történt nem köztörvényes eset rájuk tartozott. Feladatuk volt a kémek, a szabotőrök, a fegyverrejtegetők, az ellenzékiek, az illegális kiadványokat birtoklók és olvasók, a magyarországiakkal levelezők, a nacionalisták (azaz: magyarok), a papok és a templomba járók, a kommunistaellenes vicceket mesélők, a magyar zászlót rejtegetők felderítése, leleplezése és megbüntetése.

Pedig 1956. október végén mindössze egyetlen utcai demonstráció történt (Temesváron), és a bukaresti egyetem magyar diákjai szerveztek egy kisebb kollégiumi megmozdulást. Különösen az erre adott, irtózatosan aránytalan válasz teszi bűnössé a megtorló hatalmat. Ama bizonyos ököl elsősorban két jól megcélzott – ökölvívásban járatlan – társadalmi csoportra sújtott le: a magyar értelmiségiekre és a magyar egyházakra.

A románok a magyar iskolákat, különösen a főiskolákat és egyetemeket tartották a nacionalizmus és a szeparatizmus fészkének, de ugyanígy ítélték meg a római katolikus, illetve a protestáns egyházakat. A magyar intelligencia újratermelődésének legfőbb veszélyforrását a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemben látták. Már az 1956 előtti években megkísérelték kordába szorítani a magyar nyelvű, különösen a történelem- és irodalomoktatást; az ’56-ot követő „ellenforradalmi” hangulatban azután gyorsan csökkenteni kezdték a felvehető magyarok létszámát.

Végül 1959 telén megszüntették a Bolyai önállóságát. Két egyetemi tanár öngyilkossággal felelt az intézkedésre, több tiltakozó oktatót koholt vádak alapján meghurcoltak, kizártak a tanügyből. A nagyszámban megindított politikai per fő motívuma a „román állam elleni összeesküvés” és valamilyen – többnyire a Szekuritáte által kreált – szervezkedés volt. A kirakatpernek szánt Szoboszlay-ügyben 11 vádlottat ítéltek halálra, egy másik politikai perben 31 magyar kapott súlyos ítéletet, közülük kettőt – és még sokan másokat – kivégeztek. Különös érdeklődést mutatott a Szekuritáte az Erdélyi Magyar Ifjúsági Szövetség (EMISZ) – kétségkívül illegális – szervezkedése iránt. Sosem fog kitudódni, hány elítéltet öltek meg, hányan és hányféle módon pusztultak el, szenvedtek rabságot a gyanúsan konspirált hálózat tagjai közül. A büntetőeljárásokat a legnagyobb titokban hajtották végre, a magyarországitól eltérő, mondhatni középkori bizánci módszerekkel.

Romániában még az 1960-as és a korai 70-es évtizedben is működtek olyasféle kényszermunkatáborok, mint a sztálini Szovjetunióban. Ezek a köztörvényesekétől elkülönített politikai lágerek csak annyiban különböztek az ÁVH recski munkatáborától, hogy nagyságrenddel több – öszszesen sok tízezer – lakójuk volt, akiket „törvényes” ítélet alapján dolgoztattak, és nem 1953, de még ’63 után is. A Duna-csatornák gátjainak építéseinél, a vas-, réz- és szénbányákban, a transzfogarasi autóút építésének kőfejtőiben elpusztult lelkekkel soha nem számoltak el. Még ma is hallani Erdély-szerte a titokban elhurcolt és soha vissza nem tért férfiakról, családtagokról. Ez idő szerint is olvasható a székelyföldi településeken kiszegezett felhíváson: jelentkezzenek, akik munkatáborokban voltak, valaminő kárpótlás végett.

Az ’56 Erdélyben című internetes portálon több, egymást követő történelmi korszak szerint összeállított névjegyzék olvasható a politikai okból meghurcoltakról. Az időben harmadik csoportot alkotó, 1956 és 1965 között letartóztatottak és elítéltek listáján 1350 magyar férfi és női név szerepel, születési hellyel, idővel és az ügyükre vonatkozó megjegyzéssel. A névsort 2006. június 19-én lezárták – ki tudja, miért? –, bizonyosan sok hiteles névvel, adattal bővülhetne még; ámbár ez a szám is ijesztően nagy, főleg hogy Romániában nem ’56-ban, hanem 33 évvel később ütött ki a „forradalom”. Az 1956-os magyar felkelés inkább a kommunisták örök harci lázban égő lelkére öntött olajat.

A romániai magyar egyházak közül kimagaslik az erdélyi római katolikus egyház. Az első püspökséget I. (Szent) István király alapította Gyulafehérváron 1009-ben; érsekségi rangra csak 1991-ben emelkedhetett, miután addig az állam által megtűrt kategóriába tartozott, bárminő jogi elismerés, támogatás nélkül. A kommunista nacionalista román párthatalom mégis különös figyelmet szentelt az egymillió magyar ajkú római katolikus és a papsága kapcsolatának.

Amikor 1948-ban az ÁVH letartóztatta, majd életfogytiglani börtönre ítélték Mindszenty József hercegprímást, esztergomi érseket, a sztálini antiklerikális osztályharc jegyében a románok kiiktatták a közéletből Márton Áron erdélyi püspököt. Mindszenty bíborost egy kirakatperben életfogytig tartó fegyházra ítélték, a felcsíki székely Márton püspököt ugyanakkor, 1949-ben titokban elhurcolta a Szekuritáte, majd a jilavai börtönben lefolytatott „tárgyaláson” meghatározatlan idejű szabadságvesztéssel sújtották. A vád itt is, ott is az államhatalom megdöntésére irányuló összesküvés volt, amelyet az erdélyi vádlottak esetében súlyosbított a román nemzettel szembeni nacionalizmus vádja is.

A kordokumentumokból, tankönyvekből és más forrásokból megismerhető történelemnél olykor sokkal többet, közvetlenebbül megtudhatunk egyetlen szereplő históriájából. Az említett, 1350 nevet felsoroló lajstromon az 543. helyen található Harai Pál neve. 1928. január 25-én született a Háromszék megyei Szentkatolnán, a neve mellett olvasható EMISZ mozaikszó azt jelenti, hogy az említett illegális szervezettel kapcsolatos politikai ügyben ítélték el. Pál atyát 1980-ban ismertem meg Kézdipolyánban, ahol akkor plébános volt; a templomtorony repedésének begyógyításával bajlódott, amit a két évvel korábbi vranceai földrengés okozott. Statikai terv, hivatalos engedély, megfelelő eszközök, építőanyag és pénz híjával, de amikor esztendő múltán újra nála jártam, már kitatarozva, kívül-belül újrafestve találtam a Szent Kereszt-templomot. Sokszor találkoztunk a szentléleki Perkő búcsúján, és a különböző szolgálati helyein 1989 előtt, majd utána is. Medgyesen 1993-tól fogva hatalmas templomot épített a város ipari negyedébe beköltözött szórványmagyaroknak, 1996. augusztus 20-án szentelték fel, természetesen az államalapító Szent István király tiszteletére. Azóta nyolcszobás, negyven főt befogadó Kolping-házzal, étteremmel, melegkonyhával bővült a közösségi központ.

Amikor legutóbb meglátogattam, elkészült az emlékirataival. Íme néhány, gorombán tömörített sor, az azóta 130 oldalas könyvben is olvasható élettörténetéből:

Palika – ahogyan odahaza nevezték – pappá szentelése idején, 1958-ban Brassóban volt segédlelkész. Az otthoni családi ünnepet beárnyékolta a szorongó előérzet, hogy rövidesen letartóztatják; az előző évben sok papot, köztük a szülőfaluja plébánosát, Kovács Balázst is elfogták, két brassói kollégáját is elvittek már. 1957 őszén, amint kilépett a brassói könyvesboltból egy román férfi felszólította, menjen vele a milíciára. Nem oda vitte, hanem egy messzebb várakozó autóval a titkosrendőrség bolgárszegi székházába. Két szekus faggatta a kihallgatószobában egész éjszakán át, ismerős papokról.

Megpróbálták, hogy rájuk valljon, be akarták szervezni, megzsarolni a 15 éves öccsének egy ártatlan botlása okán. Ekkor még futni hagyták, de csak azért, hogy kövessék, megfigyeljék, találkozik-e ezzel meg amazzal. Nem „árulkodott” semmit, végül megelégelték, és amikor 1958. augusztus 5-én újra várt rá a szekus a könyvkereskedés előtt, tudta, hogy erről a megbeszélésről sokára tér haza.
Egy ezredes emlékeztette arra, milyen „súlyos államellenes cselekedet követett el” Románia ellen, amikor egy bizonyos, gyermeteg levelet nem adott át nekik. Egyezkedni akart: megtévesztett emberként jóváteheti, amit elkövetett; még a gyónási titoktartást is meg akarta vele szegetni, mindhiába.

Aztán fekete szemüveget tettek a szemére, úgy hurcolták le a székház pincéjébe – a cellatársaitól hallott először az EMISZ nevu szervezetről –; s még két-három hetet töltött a brassói Szekuritátén. Naponta vallatták, más-más cellába tették, mígnem egy hajnalon többedmagával, egymáshoz láncolva, zárt teherautóval a marosvásárhelyi börtönbe szállították. Útközben már verés is volt, ami rendszeressé vált az újabb kihallgatások alkalmával. 1959. március 9–10-én került sor az EMISZ-per tárgyalására, a Szekuritáte forgatókönyve szerint, kolozsvári bírákkal, a színpadon 79 vádlottal.

Valamennyien magyarok, többnyire 18–20 éves fiatalok, és nyolc-tíz idősebb férfi; a március 19-én lezajlott fináléban közülük öten 25 év, hárman 20 év, heten 18 év, kilencen 17 év, huszonegyen 15 év, tizenketten 12 év, tizenketten – köztük Harai Pál – 10 év, a többiek összesen 39 év börtönt kaptak. 1959. novemberben erre a célra szolgáló tehervagonokban a brăilai munkatáborba vitték oket. Egy Salcea nevű Duna-sziget lágerében, 50 fős munkabrigádokba osztva dolgoztak gátépítésen, sokezredmagukkal. 3,2 köbméter föld kitermelése volt a napi norma, a 40-50 kilóra lefogyott, télen fűtetlen barakkban lakó rabok úgy hullottak, mint a legyek. Büntetése hátralévő részét egy fekete-tenger-parti rizsültetvényen töltötte Pali atya, aki 1964-ben amnesztiával szabadult. Még hosszú évekig, gyakorlatilag 1989-ig kerülgette, zaklatta a Szeku, mindegyik székelyföldi állomáshelyén. Azóta több súlyos betegséget leküzdött, s januárban tölti be a 85. évét – „a jó Isten segítségével”.

Ludwig Emil
A szerző a Magyar Nemzet munkatársa