Az önrendelkezés demokratikus gerince – interjú Komlóssy Józseffel

– Az Ön elképzelése szerint egy régió létrehozásakor nemcsak a földrajzi, társadalmi-gazdasági, történelmi, kulturális és környezeti ismérvekre kell tekintettel lenni, hanem a kisebbségek belső önrendelkezési jogára is. Hogyan működne ez a gyakorlatban?

– Kollegáimnak is mindig elmondom, hogy erre a distinkcióra oda kell figyelni. A szlovákok például az önrendelkezés jogi alapjára helyezkedve váltak ki az egykori Csehszlovákiából, a belső önrendelkezés viszont nem kíván a politikai határokon változtatni, csupán a belső szerkezeti felépítésen. Erre mondok egy svájci példát. 1977-ben Bern kanton északi sarkában a többségében francia – és katolikus – lakosság úgy döntött, hogy megalakítja Júra kantont.

Miként valósult meg? Úgy, hogy minden érdekelt községben népszavazást írtak ki, és ennek eredményeként jött létre az új közigazgatási egység. Ez abszolút klasszikus példája a belső önrendelkezésnek. Svájc határai érintetlenek maradtak, az adminisztratív beosztás viszont nem. Fontos megjegyezni, hogy az új kanton gazdaságilag sokkalta alacsonyabb szinten állt, mint a megmaradt berni régió. Itt tehát nem a gazdag régió vált le, hanem a szegényebb. Analógiát lehetne vonni a Székelyfölddel. Svájcban a folyamat folytatódott: a Laufen folyó völgyében 13 helység lakossága német anyanyelvű volt, s mikor az új kanton megalakult, elvágta őket Bern kantontól.

Az első referendum után ezért tartottak még egyet arról, hogy ők az ugyancsak német és szomszédos Basel vagy Solothurn kantonhoz kívánnak-e inkább tartozni, mely ugyancsak a belső önrendelkezés példája. Persze az alpesi ország konföderáció, valamennyi kanton önálló parlamenttel, költségvetéssel rendelkezik, ezen belül a községek is adókivetési joggal bírnak, vagyis az adót a polgár a községnek fizeti, amely továbbadja a kantonnak, és egy külön adó jut a szövetségi államnak. No de, a belső önrendelkezés esetében nem az történt, hogy egy többségében francia és katolikus országrész Franciaországhoz kívánt volna csatlakozni – noha határos vele –, elszakadva a protestáns és német Berntől.

Megmaradt az államszövetségben, de önálló egységként. Az EU-n belül is az a cél, hogy miután megtörténik az országok közötti jogi-gazdasági-politikai harmonizáció, ennek következményeként serkenteni lehessen a regionalizációt. Nos, ehhez kapcsolódik a határozati javaslat, amelyhez én kiegészítést terjesztettem. Már a neves francia regionalista, Paul de la Blanche is leszögezte, hogy egy régiót nem kijelölni kell, hanem elismerni a létét. Tehát nem az íróasztal mellett kell megszabni egy ország régiókra való felosztását, hanem a régió lakosainak kell eldönteniük, hova akarnak tartozni. Én ezt megtoldottam egy új ötlettel, miszerint a régió határainak megrajzolása népszavazás útján történjék.

A koncepcióm lényege, hogy a jövőben az Unión belül a régiókat ne kijelöljék, hanem népszavazás útján döntsenek annak határairól. Én ezt az angol szövegben úgy fogalmaztam meg, hogy „democratic backbone”-nal, gerinccel kell ellátni a regionális önkormányzatiságot, amely legalább másfél évtizede bevett felfogás az EU-ban. A regionalizmusnak tehát az adná a gerincét, hogy a nép, a falvak lakossága maga dönt az együvé tartozásról, hogy hova akar csatlakozni. Az ötletet nemzetközi jogászok is kiválónak tartják, hiszen eddig arról beszéltek: egy régió meghatározásának tekintettel kell lennie a történelmi, kulturális, földrajzi stb. ismérvekre, sőt a közlekedési hálózatot is figyelembe veszik. Csak éppenséggel a népet mulasztották el megkérdezni, hogy hova akar tartozni.

– A kisebbségen belüli kisebbségek – akik történetesen az országos többséghez tartoznak – reakciójára gondolt-e?

– Nemrég dél-tiroli olaszokkal, németekkel látogattunk el Romániába, s a cél az volt, hogy a dél-tiroli olaszok tapasztalatait bemutatva megértessük a románokkal, miért előnyös számukra is az ottani régió belső önrendelkezése. A székelyföldi politikusoknak kell megértetniük a románokkal – hiszen ők ismerik a többségiként kisebbségben élő közösség gondolkodásmódját –, miért lesz jobb nekik is, ha egy régióban a saját településük is több pénzt kap majd fejlesztésre, és ha a forrásokat nem vonják el előle a brassói, szebeni fejlettebb területek, mint ahogy jelenleg történik a régiófejlesztési ügynökségeknél.

Úgy vélem, a továbbiakban a regionalizmus kiteljesedése mentén kell haladni helyi és nemzetközi szinten egyaránt. Brüsszeli fórumokon erről már előadást tartottam, az Európa Tanácsban pedig egyfelől a parlamenti közgyűléshez, másfelől a Helyi Önkormányzatok és Régiók Bizottságához terjesztek be határozati javaslattervezetet. Kérni fogom, jelöljenek ki egy jelentéstevőt, és készüljön a témáról jelentés.

– Várhatóan milyen lesz a javaslat fogadtatása? Európában eleven-e a regionális mozgalom?

– Európában a régiók kialakításakor az esetek döntő többségében a pillanatnyi politikai érdekek és célok vezérelték az országokat. Ez nemcsak Szlovákiában, de például Franciaországban is így volt. Van tehát javítanivaló. Francia példánál maradva: a bretonok a középkor folyamán kerültek francia uralom alá, az általuk lakott terület adminisztratív szempontból több megye közt oszlik meg, ezek egyikét Petain marsall, a párizsi bábkormány feje egy francia többségű egységhez csatolta. Ezeknek a körzeteknek most az a céljuk, hogy egyetlen egységbe kerüljenek vissza. A franciaországi baszkok is két egységre vannak felosztva, az elzásziakat ugyancsak észak- és dél-elzászi régióba sorolták.

Itt már elindult egy mozgalom az egyesítés céljával, sőt a német anyanyelvűeknek egy parlamenti képviselőt is sikerült bejuttatniuk a törvényhozásba. Javaslatunkat tehát nem erre a térségre hegyeztük ki, nekem messzemenően nagyobb a célom, az európai hátteret kell felépítenem. Ahhoz, hogy valamit elérjünk, szövetségesekre van szükségünk. Ezt pedig csak úgy tudom elérni, ha olyan emberek érdeklődését sikerül felébresztenem, akik hajlandók elfogadni, hogy a bretonok, az elzásziak, a gagauzok stb. egyesüljenek.

Az Európa Tanácsban számítok a néppárti frakció támogatására, de a szocialistákéra is, mert koncepcióm nem mond ellent Andreas Gross, az ET Parlamenti Közgyűlése szocialista frakcióvezetője felfogásának. A javaslatban kitérek arra, hogy a regionális felosztáskor lényeges kritériumokat nem vettek figyelembe, emiatt az ott élő emberek nap mint nap hátrányokat szenvednek. Arra kérjük az ET-t, adjon megbízatást egy jelentéstevőnek, aki utánajár, melyek ezek az ET-tagországok és miként lehetne ezen segíteni. Nem dobbal kell verebet fogni, a sorrend a fontos.

Fel kell mérni a hátrányokat kulturális, gazdasági szempontból, milyen feszültségek léteznek, majd javaslatot kell tenni ezek kiküszöbölésére. E téren a „demokratikus gerinc”, a népszavazásos csatlakozás felszámolhatja a feltárt igazságtalanságot és feszültségforrást. Ahol egy nagyrégióban szegényebb és gazdagabb területek vannak együtt, ott a szegényebb kevesebb anyagi támogatásban részesül, mint amennyit kapnia kellene, a másik meg azért jár jobban, mert a szegények miatt az egész nagyrégió többet kap. Ez kézzelfogható igazságtalanság, amit fehéren-feketén be tudunk bizonyítani, s ebből kiindulva sok kis- vagy közepes régió sérelmét orvosolni lehet. 

B. Kovács András