Az Isten-fennsík fehér titka

E különös jelenség miatt V alakú folyónak és Pál folyónak is gyakran nevezik a helybéliek, a fennsíkot, amely a Vorevica útját állja, pedig Isten-fennsíkként emlegetik, igaz, ennek az is oka lehet, hogy a csenevész bokrok, amelyek néhol mégis képesek megtapadni e kietlen sziklahalmon, gyakran lángra kapnak, és valami különös oknál fogva olykor napokig égnek. A fennsík oldalán csupán egyetlen növény, a fórisvirág képes megtapadni, e szívós burján azonban az egész meredek sziklamartot befutja, hajtásai pedig tavasztól egészen őszig számtalan apró, sárga virágot bontanak. Az öregek szerint az Isten-fennsík erről az élénksárga színről kaphatta eredeti nevét, igaz, erre már senki sem emlékszik. Az fennsík keleti irányból határolja a várost, mögüle a nap még nyáron sem bukkan fel 11 óránál korábban.

Azon a napon, amikor a titokzatos, sebhelyektől eltorzított nő –  aki az erdőben elszaporodott prérifarkasokat egyetlen éjszaka alatt a másvilágra küldte – hosszú lábadozása után először kóstolt mézes tej helyett húslevest, Szigfrid Bonifác főerdész már jóval 11 óra előtt az erdei ösvényeket rótta, holott máskor nemigen dobja le magáról a takarót, mielőtt a nap előbukkan az Isten-fennsík mögül. Ha valaki ekkor látja, rögtön tudta volna, hogy Szigfrid Bonifácot nyomasztja valami. A főerdész idegesen rágta a pipája szárát, a fák lombjai között olykor hosszan elnézte az égen ellebegő héliummal töltött embert, a halálra ítélt nemzeti hőst. Arcáról le lehetett olvasni, hogy most szívesen káromkodna, ha nem hagyott volna fel mindennemű beszéddel immáron húsz éve. Szigfrid Bonifác azonban már húsz esztendeje egyetlen szót sem ejtett ki a száján, ha tehette, egyedül volt, embereinek írásban adott parancsot. „A prérifarkas- és őzgidatetemeket összeszedni, elégetni!” – ez volt a legutolsó parancs, amelyet a főerdész papírra vetett, és valóban, az erdő szélén most is nagy, bűzlő halmokban égtek az elhullott állatok.

Szigfrid Bonifác az egyik erdei ösvényen kiért a Vorevica partjára. A folyó túloldalán egy rémült idegent pillantott meg, aki a nyakától fogva egy fához volt láncolva. Szép napunk van – mondta fejhangon a rémült idegen, a főerdész azonban tudta, hogy Ivan Ivanovics Pataki, a hivatásos ellenálló mesterkedése áll a dolog hátterében, így ügyet sem vetve a halálra vált férfira elindult a folyóparton a fennsík felé. Egyre inkább szaporázta lépteit, így is bő órába telt, mire elért arra a helyre, ahol a Vorevica a gránitfalba ütközve visszakanyarodik a város felé. Itt Szigfrid Bonifác kifújta magát, lehúzta csizmáját, és kapcája alá a folyópartról tépett vakrángyökérlevelet tekert mindkét lábára. Annyit elárulhatok, ezen a vidéken azok tesznek így, akik hosszabb útra készülődvén el akarják kerülni a balszerencsét. A főerdész a fennsík oldalához tartott, csak közelebbről lehetett észrevenni, hogy a meredek gránitfalon apró szerpentin vezet felfelé, igaz, teljesen benőtte a fórisvirág. Szigfrid Bonifác nem ok nélkül tartott a balszerencsétől. A fennsíkon nemegyszer előfordult, hogy nemcsak bokrok, de emberek is lángra kaptak, de lehet, hogy már ezzel is túl sokat mondtam. Jó másfél órai gyaloglás után a kősivatagnak is beillő fennsík amúgy egyenletes felületén jókora nyílás tűnt fel. Ebben a szakadékban a hó nyáron sem olvad el, ez azonban Szigfrid Bonifác és az Isten-fennsík közös titka volt, más ugyanis nemigen merészkedett fel ide. Szigfrid Bonifác hosszan elnézte a szakadék alján derengő fehérséget, majd kinyitotta a száját, és ezt mondta: „Holnap”.

Amikor a főerdész leért a Vorevica partjára, a nap már magasan járt az égen, a fennsík oldalán ilyenkor valósággal vakít a fórisvirág millió sárga szirma. Nem rágta a pipája szárát, Szigfrid Bonifác immár teljesen nyugodt volt. Tudta: az Isten-fennsík meg fogja őrizni a titkát, ahogy ő is titokban tartja, amit tud.