Az álomnak vége

Egyes felmérések szerint ezen az egyetlen napon több mint ezermilliárd dollárnyi veszteség keletkezett, miközben a további perspektíva kérdésében megosztott vélemények többnyire financiális szakzsargonba bújtatott találgatások maradtak.

Elromlott pénzügyi-neokapitalista rendszer

A világgazdaság ege beborult. Nemcsak azért, mert a következő időszakban újabb recessziónak nézünk elébe, hanem ennél is komolyabb okok miatt. Emlékszünk még arra, amikor Görögország csődközeli helyzete először publicitást kapott? Mindössze pár hónapról van szó, amikor is ez a hír még igazi szenzációnak számított. Ha összehasonlítást végzünk a két időszak közt, azt vesszük észre, hogy ez a röpke idő elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a sikersztorik világából kilépve hozzászokjunk egy problémadús világképhez.

Európai vonatkozásban ma már köztudott, amiről korábban fogalmunk sem volt… Nevezetesen, hogy Görögország nem az egyetlen állam, amelyik gazdaságilag bajba jutott, hanem ott van mellette Írország, Portugália, Spanyolország, Olaszország, sőt ma már Franciaország neve is fel-felhangzik. Ugyanakkor az Európai Unió fenntarthatóságát egyre többen megkérdőjelezik, a világ szuperállamának tartott Amerikai Egyesült Államok egyre nagyobb erőfeszítésekkel próbálja menteni a menthetetlent, Kína gazdasági problémái (amerikai piacfüggőség, gigászi lufibefektetések, a megnövekedett városi életszínvonal és a GDP-növekedés ütemének fenntarthatósága, infláció megfékezése stb.) pedig kezdik kidugni orrukat az évtizedes takarók alól. A mára már megszokott, naponta jelentkező újabb és újabb gondok ellenére nem kell abba a tévedésbe esnünk, hogy lebecsüljük a vezető nagyok gazdasági erejét. De amit világosan láthatunk, az az, hogy valami nem működik. Valami alapvetően elromlott és félrecsúszott az elmúlt hónapokban, években. Ez a valami pedig nem más, mint az egész pénzügyi-neokapitalista rendszer úgy, ahogyan van. Egy embermilliárdok számára évtizedek óta betonbiztosnak vélt álom van szertefoszlóban az ehhez szervesen hozzá tartozó töretlen gazdasági fejlődésbe vetett hittel, a közös jólét megteremtésébe vetett bizalommal együtt. Az erősödő problémáknak köszönhetően véget érni látszik a szuverénnek kikiáltott emberiség történelmi korszaka, a világméretű békés demokráciaépítés folyamata.
A krízisekből még mindig tanulhatunk. Újra és újra eszünkbe juttatják, hogy a „szabadság, testvériség, egyenlőség”-szerű szlogenek szépen hangzanak a tankönyvekben, de alig látni őket a valóságban. Sokunk számára ez már nem újdonság. Az alaptalan nagy szavak, az öndicsőítés különféle formái az irrealitás csapdáját jelentik mindenki számára. Ne feledjük, ezek bármilyen oldalról jöjjenek is, és bármilyen váratlan események érjenek bennünket, Salamon szavai nem vesztik érvényüket: „Nincs új a nap alatt.” Ennek egy vetülete az a – mondhatni általános – valóság, hogy a gazdasági préshelyzet nyomása kevésbé érinti a tűz mellett ülőket, mint az attól távolabb helyet foglalókat. Miközben a gazdasági gondok szaporodnak, a gazdagok és szegények közti szakadék világszerte nő, a fejlettebb gazdaságok gerincének „középrétege” pedig egyre fogyatkozik. Az igazi csődöt kevésbé a különböző országok nehéz gazdasági helyzete jelenti, mint annak a társadalmi folyamatnak a kudarca, mely lényegileg a 18–19. században kapott szárnyakra Európában: a „mi majd mindent megoldunk” szellemében operáló önistenítő racionalizmus. Ez az irányzat nemcsak a kiváló technikai fejlődés alapjául szolgáló természetkutatás örökségét vette át, és gördítette tovább maga előtt, hanem a kétségtelenül pozitív hozományain túl megszülte Nietzschét és az Isten-ellenességet, Darwint és Hitlert, Marxot és Sztálint, a kommunizmust és a világháborúkat. Ennek a szellemiségnek a végvára a neokapitalizmus. Ma már tisztán látni, amint az elmúlt egy-két évszázadban a rációistenítés jegyében született spekulációkba rekedt tudósok és az emberi észt mindenható képességgel felruházó tömegek kéz a kézben fűrészelték ki maguk alól a józanság ágait.

Megbukott a jóléti társadalom eszméje

Európai történelmünk része, hogy az önkritika gyakorlására képtelen egyházi intézmények önkényes uralmára adott reakcióként a reformkor és a reneszánsz utáni évszázadokban dominánssá vált a spanyolviasznak a tudományos intézmények általi felfedezésében hívő „felvilágosult” szellemiség. Meglehet, egyesek szemében különösnek tűnik, de ez az évszázadok óta tartó történelmi folyamat éppen napjainkban-éveinkben ér véget. A 21. század elejére minden szempontból nyilvánvalóvá vált, hogy történelmi korelődjeihez hasonlóan a racionalizmus nevében menetelő emberi ambíció sem hozott megoldást, és hogy az annak utolsó fellegváraként számon tartott jóléti társadalom eszméje megbukott. A történelmi ember hagyományaihoz híven ezúttal sem talált kiutat, holott időhiányra ezúttal sem panaszkodhatott. Hibája abban állt, hogy a figyelmeztető jelek ellenére is mereven ragaszkodott korlátaihoz, és ahhoz is, hogy korlátoltságát korlátlanként állítsa be. Pedig egyes nyugati gondolkodók már évtizedekkel ezelőtt figyelmeztettek a buborékgazdaság fenntarthatatlanságára. A posztmodern irányzat pedig éppen a modernitás csődjének köszönheti létrejöttét. Az öndicséreteken nevelkedett modernitás azonban nem vette komolyan a jeleket. Helyszűke miatt most csak kettőt említek ezekből.

1. Az 1989-es esztendő a gonosz birodalmának is nevezett kommunista hatalom megszűnését hozta magával. Ez az esemény nemcsak jót hozott a konyhára, hanem bizonyos problémákra is rávilágított. Az egyik, hogy a társadalmi koherencia megőrzéséhez szükség van mumusra és mítoszra. Az akkori eseményekre figyelve jól érzékelhető, hogy amikor a kommunista mumus megszűnt, a Nyugat számára szükségessé vált az új mumus, ami köré egy globális koherencia fonódhat. Ilyen értelemben jól jött a terrorizmus elleni küzdelem, még akkor is, ha az ennek jegyében eltelt évtized alatt nem láthattunk sokkal több terroristát, mint korábban.

2. A Szovjetunió megszűnését követően többen is keresték az új helyzetre a megoldást, ám a jövőkutatások sorra eredménytelenül végződtek. Gondolom, sokan hallottak Francis Fukuyamának (A történelem vége) vagy Samuel Huntingtonnak (A civilizációk összecsapása) a 90-es évek első felében megjelent műveiről. Ők a történelmi múlt nyomán szerettek volna reális jövőképre bukkanni. Megalkották a legkomplexebb és legtöbbet idézett tudományos munkákat a jövőkutatás területén, ám igyekezetük mégsem járt sikerrel. Hasonlóan meddő, áttörésmentes módon végződött Jürgen Habermas német filozófus és szociológus és Joseph Ratzinger (jelenleg XVI. Benedek pápaként ismert) párbeszéde, melyre a müncheni Katolische Akademie Bayern szervezésében 2004. január 19-én került sor.
Az emberi jóléthez vezető útkeresésben a történelmi racionalizmus mindenhol falba ütközött. Hogy a sikertelenségét nem vallotta be, és ezt a sikertelenséget a média továbbra is sikerként terjeszti, ez már tipikus emberi jellemző… Igen találó Martin Heideggernek, a 20. századi német filozófia egyik legnagyobb hatású képviselőjének a nyilatkozata, mely szerint: „Már csak egy Isten menthet meg bennünket.”

Kinek van igaza?

Az utóbbi évtizedek ambiciózus, ám kivétel nélkül kudarcba fulladt próbálkozásaiból kitűnik, hogy a bizonytalan jövő nem 2011 augusztusának a terméke. Hogy ez a hiányosság eddig nem volt nagydobra verve, az nem kell senkit meglepjen. Egyrészt a társadalmi béke érdekében egy felelős vezető nem siet bizonytalanságot kelteni az általa vezetett közösségben, másrészt sajnos nem kevés vezető hajlik arra, hogy a valós kép elhallgatásán túl a közösségnek nyíltan sugallja, hogy az önistenítéstől sem idegen mítosszal (esetünkben a neokapitalista rendszerrel) minden a legnagyobb rendben van. Ismerős a kép? Példa erre Barack Obama amerikai elnök esete, aki az Egyesült Államok leminősítését követően automatikusan a tömegnyugtatókhoz nyúlt, amikor kijelentette: a minősítő intézmények véleményétől függetlenül az amerikai gazdaság mindig is AAA minősítésű volt és marad. Megtörténhet, hogy Obama számára új a helyzet, és nem volt érkezése átgondolni nyilatkozatát. Ami minket érdekel, az viszont nem az elnök személye, hanem a kijelentése, ami a jelenlegi történelmi kontextusban legfeljebb a mesterkélt giccs-populizmus kategóriájában kaphat helyet. És ugye nem ő az egyetlen elöljáró (híradóinkban naponta hallhatunk ilyenszerű kijelentéseket politikusainktól), aki időnként alaptalan, nagyotmondó nyilatkozatokhoz folyamodik. Vajon a görögök (és nem csak) hány évtizeden át hazudtak önmaguknak, mielőtt Európa mentő karjaiba vetették volna magukat? Tegyük fel, hogy évekkel ezelőtt a pillanat előnyei fölé emelkedő gerinces alkatú egyik politikusuk az egységes diagnózis nevében felhívja a figyelmünket saját látszatsikeres állapotukra. Vajon megválasztja-e őt a görög nép? A modern mítosz másik oldalára mutat rá az a kérdés, vajon számíthat-e gondolatainak mediatikus megjelentetésére az a nyugati polgár, aki azt meri mondani a darwinizmust propagáló médiákban: objektív mércével mérve „a tudomány már az utolsó láncszemet keresi” kifejezésnek semmi köze a tiszta tudományhoz, ezért a médiákban célszerűbb lenne „a tudomány még mindig az első láncszemet keresi” kifejezést használni. Remélem, a fenti példák segítenek annak megértésében, hogy a valóságot sajnos ezután sem fogjuk megtalálni sem a politikai nyilatkozatokban, sem a médiában. Legfeljebb annak töredékét, de azt is csak akkor, ha elég fejlett érzékkel rendelkezünk a különféle szubjektivizmusok és értelemvakító szimpátiatabletták kiszűrésére.

Végezetül két példán keresztül szemléltetném, miért nem indokolt feltétel nélkül a gazdasági elemzők értékeléseire támaszkodnunk, ha reáldöntésekben vagyunk érdekeltek. Az Egyesült Államokat leminősítő Standard & Poor’s elemzőcég döntését kritizálók felvetették, hogy a 2008-as válságkor a Standard & Poor’s a Lehman Brothers Bank csődje előtt egy héttel még vásárlásra ajánlotta a csőd küszöbén álló bank részvényeit. Maradjunk annyiban, hogy jó felvetés. Mint ahogy az is, mely felrója az elemzőcégnek, hogy nem jelezték előre a 2008-as krízist… Nem egyedülálló a Texas Instruments vállalat esete, melyet 2010. december 8-án négy elemzőcég is értékelt. Az eredmény: a Davenport leértékelte semlegesnek (–0), az Auriga egyenesen eladásra (–) ajánlotta, a Deutsche Bank semlegesnek ítélte (0), míg az Oppenheimer vásárlásra ajánlotta (+). Most már eldöntheti a kedves olvasó, hogy melyik neves értékelőcégben bízhat…

A kérdés természetszerű: kinek van igaza? Szerintem Heideggernek, amikor azt mondta: „Már csak egy Isten menthet meg bennünket.” Isten pedig nincsen messze egyikünktől sem. És bár történelmi válság küszöbén állunk, a jó hír továbbra is változatlan: „Aki keres, talál. És a zörgetőnek megnyittatik.” Ehhez kívánok tiszta szívből jó keresést mindenkinek.

Lőrinczi Lóránd

A szerző nagybányai mérnök