Az alkotmányról

Emlékeznek 2004. december 5-ére kedves olvasóim? Emlékeznek arra a „gyűlöletbeszédre” s gyűlöletkampányra, amelyet Gyurcsány Ferenc és Kovács elvtárs vezérelt le a 2004. december 5-ét megelőző kampányban, 23 millió „románnal” riogatva a magyar társadalmat, s amely intenzitásában vetekedett Ceauşescu legsötétebb magyarellenes kampányával is?
2011. április 18-án a magyar Országgyűlés elfogadta az új magyar alkotmányt, amely ha 2004. december 5-e miatt katarzist nem is hozott, de megpróbálta feledtetni azt, s valószínűleg szavazati jogot is ad majd a már korábban elfogadott kettős állampolgársági törvény mellé. Köszönjük, miniszterelnök úr!

És erről soha ne feledkezzünk meg, kedves olvasóim! Olyan pillanat ez, amikor jó magyarnak lenni, s bevallhatjuk azt is, nem sok van ilyen a mi életünkben. De most van!

És ne feledkezzenek meg azok se, akik majd élnek a lehetőséggel, és felveszik a kettős állampolgárságot, de ne feledkezzenek meg azok se, akik nem. Egyet viszont kimondhatunk. Ez az alkotmány lesz az, amely hosszú idő óta az állunk alá nyúlt, és felemeli a fejünk, jelezve azt, hogy valahol figyelnek ránk, számon tartanak! Ez az alkotmány lesz az, amely kiegyenesíti a hajlongásba meggörbült derekunkat, s rádöbbenünk, hogy jó magyarnak lenni, s hogy lehet egyenes derékkal is élni! Ez az alkotmány biztosítja azt tömegesen a külhoni magyarságnak, amelyet eddig csak néhány kiváltságos státusú embernek biztosított kiváltságos helyzete, hogy kettős állampolgár lehet. És ki kell mondanunk azt is, hogy a „magyar állampolgárság” jól megfér együtt a „román állampolgársággal” azok számára is, akik itt élnek, és azok számára is, akik nem. Sőt úgy hiszem, ez a kettősség segít hozzá, hogy kisebbségi emberként most már a kettős állampolgársággal a kezünkben – „teljes jogú román állampolgárok” és „teljes jogú magyar állampolgárok” lehetünk. Ami hiányt pótol egyik oldalon, plusz lesz az számunkra a másik oldalon.

A 2004-es szavazás után sokan, akik Csíkszeredába jártunk, láthattuk, hogy a Lovas Csárda előtti hídnál, az Udvarhely felőli oldalon, bal oldalt egy kis mezei-erdei út indult a Hargita felé. És akik arra jártak, láthatták, hogy rögtön a letérő előtt, a főút mellett egy nyílszerű deszkatábla állt egy karóra szögezve a Hargita felé mutatva, s ez állt rajta: 2004. december 5. utca. Ferenczes István barátom, a Székelyföld akkori főszerkesztője „gyönyörű” esszét írt arról, amit röviden úgy fogalmazhatnék meg: Tamási Ábelje, azaz mi mehetünk vissza újra a rengeteg fele. Biblikus a név, s jelképes az útirány! És az a tábla – mindig megnézem – azóta is ott áll, kissé megszürkülve, megkopva, pedig hét év telt el azóta. Hóviharok voltak, ki is dőlhetett volna, de nem dőlt ki, vagy ha mégis, valakik, gondos kezek, akiknek fájt az a szavazás, mindig visszaállították. Mementónak. Azt a táblát most, 2011. április 18. után az új magyar kormánynak köszönhetően el lehet távolítani! De még ne dobjuk el! Tegyük be akár a csíkszeredai Múzeumba, akár a Haáz Rezső múzeumba – emlékeztetőül is, de azért is, hogy bármikor elővehessük. A mai Magyarországon vannak még olyan erők, akik 2004. december 5-én ellenünk szavaztak, s most is ellenünk szavaznának!

Az új alaptörvényről pedig annyit: a Szent Koronának ott a helye szerintünk is az alaptörvényben, s kár, hogy nincs rajta a zászlón is. Jól mutatna. És reméljük még azt is, hogy az új alaptörvénnyel törvényes jogot nyer az álságos beszéd helyett az egyenes beszéd. A gyűlöletbeszéd helyett a szeretetbeszéd, ha úgy tetszik. És a Haza „haza” lesz, a család család. Mi pedig csak: magyarok.

Lőrincz György

A szerző székelyudvarhelyi író