Kikényszerített védelemre készülve

Mindez nem 1962 és mondjuk Bukarest vagy Varsó, hanem 2013. És Phönjang. Észak-Korea (eredeti nyelven Korjo), ahol az említetteken kívül lehet találkozni magyar Ikarus trolikkal budapesti meggypiros dizájnnal, valamikor a hetvenes évekből, Škoda buszokkal (úgy tíz évvel idősebbek), román ZIL-ekkel, sőt még Daciákkal is. Sokkal. Öt nap alatt láttunk úgy tízet, példányonként nyolc–tíz utassal. Az egyik egy bánatosan bőgő tehénnel a tetőcsomagtartón száguldott mintegy 20 kilométeres sebességgel, kínlódva előzve meg az előtte ballagó kérődzőket. Tette mindezt a kétszer háromsávos autópályán, melyekből néhány épült, olykor autókat is látni rajtuk, és „érdekes módon\" mind Dél felé vezetnek.

Időnként hatalmas alagutakhoz ér a „gyakori\" utazó. A hegyek alá nemcsak a csorda, de több mozdony is befér. Nem csak egymás mellett: egymáson is. De nem mozdonyokra tervezték őket: ha az imperialisták támadnak – vagy ahogy a hivatalos propaganda fogalmaz: „kikényszerítik a védelmet\" –, innen szállnak majd fel a vadászgépek. (A titkot egy katonatiszt mondta el, de mindez a mostani háborús hisztéria előtt volt.) Apropó: Dacia. A Nagy Vezetőnek – Kim Ir Szün, mert ahogy a magyarul tökéletesen beszélő tolmácsnő elmagyarázta, a Kim Ir Szen változat helytelen – Nicolae Ceauşescu román főtitkár volt a legfontosabb barátja. Az észak-koreai diktátor állítólag megígérte a Kondukátornak, hogy a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság ellátja a Román Népköztársaságot vasérccel, olyan mennyiségben, hogy az legyőzhesse a Szovjetuniót és az Egyesült Államokat nyersvas- és acéltermelésben. Esetleg a kettőt együtt. Állítólag.

Állítólag a Daciák mind magánkézben vannak. Néhány csakugyan: a sárga rendszám, meg a zsúfoltságuk erre utaltak. Állítólag bárki megveheti őket, mint ahogy az észak-koreai autógyártás büszkeségeit, a Pyeonghwa-gyár szuperautóit. Mert a KNDK villamos, troli, autóbusz és több (sőt: a tájékoztató szerint számos!) teherautó-típus mellett személyautókat is gyárt. Jó, talán a gyártás szó túlzás: az egyesítő egyház – egy dél-koreai szekta – által a keszongi különleges gazdasági övezetben létesített üzemben évi (!) 400–5000 autó készül el, ami napi mennyiségben bízvást versenyezhet az egykori temesvári Dacia-barkácsműhely 500-as Lăstun-gyártásával. A hasonlat más szempontból is megáll: az öklöm ugyan nem, de két ujjam lazán befért a kárpitozás és a lemezelés közé; igaz, itt legalább nem az első üléseken kellett hátramászni, mert a Fiat Siena-licenc alapján gyártott típus négyajtós. A sofőröm lelkesen mutatta, hogy a kormánykerék dönthető és süllyeszthető – igaz, a bemutató felért egy kisebb konditermi edzéssel...

Amit tilos Észak-Koreában

Sofőr: a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban a külföldi nem panaszkodhat arra, hogy túl magányos. Az öt nap alatt egy sofőr, egy hetven év körüli, valaha Budapesten tanuló tolmácsnő és egy fiatal leány kísértek mindenhova. Összesen hárman – egymagamat. A lány kimondottan szép volt, de ismerőseim figyelmeztettek, három dolog tilos: hivatalos programra nemet mondani (soha nem írtak elő semmit; jellemző mondat: Hámori úr, van-e kedve ma este operába menni?), udvarolni és nők életkorára bármilyen formában utalni. Egyébként csinosak. Sőt gyönyörűek. A ruházatuk meg Bukarestet idézi. Mondjuk 1952-ből: szoknya szigorúan térd alatt, a harisnya meg maga a borzalom. És férfira pillantani felér a tökéletes erkölcstelenséggel. A hölgyek életkorával amúgy Koreában bajban van az utazó, mert arrafelé a nőknél három életkor létezik: kislány (mondjuk úgy 16 évig), ifjú leány (talán 28-ig?) és öregasszony.

Ha nem lenne morbid, azt írhatnám: utóbbi a porlasztásig. A koreai kultúra szerves része ugyanis, hogy nincsenek temetők. A halottakat, különösen az őseiket, akiket különben nagyon tisztelnek, krematóriumokban elporlasztják, utána pedig központi hamvgyűjtőkben helyezik el. Innen a családok évente egyszer egy napra „kikölcsönözhetik\" az urnát vagy urnákat, amit családi megemlékezés keretében ünnepelnek meg.Állítólag.

Mert amikor Mankiongdba, a születés házába mentünk – ahol a kommunista állam alapítója, a Nagy Vezető, Kim Ir Szün meglátta a napvilágot, és amit vendéglátóim szerint „kedvem volt\" megkoszorúzni –, megláttam egy temetőt. Az egyszerű keresztek mellett jellegzetes ortodox hármaskeresztek is látszottak. Magam ortodox vagyok, ezért a tolmácson keresztül kértem a sofőrt, álljon meg, aminek némi vonakodás után eleget is tett. Magyarázat: ők, a halottak keresztények, „az oroszok\" (valaha Phönjangban elég jelentős orosz kereskedőkolónia élt, a japánok űzték el őket valamikor a második világháború előtt). A dolog felkeltette az érdeklődésemet: mi van az egyházakkal? A válasz: a vallásgyakorlat szabad, a Dzsuce nem gyűlöli, nem üldözi a vallást. Közömbös irányában, hiszen „a vallás babonás hit, a Dzsuce pedig – filozófia\".

Dzsuce és Csollima

Hogy mi a Dzsuce? Valamenynyire sikerült megismerkedni ezzel a sajátos tannal, az útra készülve, majd hazaérve is igyekeztem utánanézni, de nem állítom, hogy teljesen értem, pedig Phönjangban több előadást is meghallgathattam róla. (Szokásos invitálással: ma délután kettőkor lesz egy előadás, van-e kedve jönni? Mint említettem, nemet mondani tilos...) Tehát a Dzsuce: maszszívan benne van a vezérkultusz, van benne némi keresztényi emberszeretet (de csak csipetnyi), van benne erős buddhista hagyomány, az osztályharc helyébe a nemzetek közti harc állítása (már csak ezért sem marxista).

Emellett kis vagy talán nem is kis fatalizmus, de ami – talán egyedüli szimpatikus elemként – szintén benne van: az osztályszármazás elutasítása. Állítólag: egyetemi felvételinél például nem nézik a szülők foglalkozását, hanem csak a jelentkező életútját. Például azt, hogy volt-e katona. Nőknél ez önkéntes, de érdemnek számít (úgy minden huszadik nő jár egyenruhában). A férfiaknál egyszerűbb a kérdés: ha alkalmas katonának, alkalmas értelmiségiként népét szolgálni is. Ha meg nem... Ja, és a katonaság öt év. Minimum. Maximum tíz. De minden nap van savanyú rizs, szárított hal és meleg ruha. Egyszer voltunk egy termelőszövetkezetben (ami állítólag nem kirakat volt – nyilván az volt, ha oda vittek), utána a sorkatonaság vonzó alternatívának tűnt...

Visszatérve az államideológiára: a Dzsuce NEM marxizmus! Kicsit rokon Ceauşescu nemzetiszocializmusával (része az erősen túlnőtt koreai nemzeti egó, például minden, ami ehető, érik, úszik, gurul, repül, épül az koreai – értsd: „demokratikus\" koreai – termék...) Ugyanakkor része a mindenáron kikényszerített önellátás, de ez inkább kínai mintára: néhány éve még itt is voltak népi kohók, ahol a lakosság beolvasztott háztartási edényeiből készítettek – hát, igazából nem tudni, mit. Állítólag – megint a bűvös szó! – fegyvereket az imperializmus ellen.

Dzsuce és Csollima: a koreai valóság. Utóbbi a (nem egészen) önkéntes, de (egészen) ingyenes munkaversenyt, illetve ma már szimplán az ingyenmunkát jelenti. Eredetileg egy mitikus ló neve volt, amelyik egy lépéssel ezer kilométert tett meg. Mert a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (ezt a hosszú nevet vendéglátóim minden alkalommal végigmondták, és az a nyugalmazott katonatiszt, aki rábeszélt a tanulmányútra, óvva intett attól, hogy Észak-Koreát mondjak) „le fogja lépni\" a világot. Ezer kilométeres lépéssel. Rakétatechnikával, atomfegyverrel, a világháború kegyetlenkedései miatt méltán gyűlölt Japán, továbbá Oroszország, Kína, sőt az Amerikai Egyesült Államok fenyegetésével. Legalábbis az óriásplakátok szerint, melyeken a lakosságot biztatják autóvásárlásra, és ahol a kissé avult Fiat mellett harcos jelszavak sorakoznak, és az autóvásárlás mellett, ugyanazon a reklámon amerikai katonák agyondöfésére biztatják a – jellemzően gyalogjáró és meglepően gyér – fővárosi lakosságot.

Mit hisznek el ebből a koreaiak? Állítólag lelkesek. Reggel énekeltek a gyerekek utcasöprés közben. De láttam azt is, amint egy öregasszony megindult a lépcsőházukban két vödör vízzel fölfelé, mert a házba sem a vizet, sem a gázt, sem az áramot nem vezették be (így lift sem volt).
Az asszony a tizenkettedik emeleten lakott. Kivételesen nem állítólag: ő volt a tolmácsom...

Hámori Péter

A szerző budapesti társadalomtörténész, szociológus