Autonómiatüntetés: ideje a szólásnak!

Mindenekelőtt Bukarestnek, a berendezkedő, az előzőnél is tehetetlenebb és tehetségtelenebb hatalomnak volt, van és valószínűleg lesz rá szüksége a közeljövőben is. Hogy nem minden úgy alakult, ahogyan szerették volna, az sem annyira rajtunk (értsd: politikusainkon, a médiában megszólaló vezetőinken) múlott, mint inkább a különböző médiumokban megszólaló, a soviniszta hangvételre gyorsan ráhangolódó, egymást a butaságban és tájékozatlanságban felülmúló „szakértők” melléfogásain. Egyszóval: jól jöttünk ki ebből az ellenünk szervezett hecckampányból.

Védekezés helyett helyzetteremtés

Na nem azért, mert megszólaló képviselőink nyíltan és határozottan, az igazságnak megfelelően elmondták volna, hogy igenis él Erdélyben, ősi szülőföldjén egy nép, mely több mint ezer éve önigazgatja magát. Melyet saját törvénykezése, törvényei, 500 éves írott alkotmánya, ősi kultúrája alkalmassá tett arra, hogy ezer éven át védje szülőföldjét és Istentől kapott szabadságát, ha kellett a jog és élete árán is. Ezért ragaszkodik szokásaihoz, kultúrájához, ősi jelképeihez. Inkább kínkeservesnek mondható majd mindegyik megszólalása: egyeseké (Frunda György, Borbély László) egyenesen arcpirítóan szánalmas dörgölődzés a „kenyéradó” hatalomhoz, másoké (Tánczos Barna) a székely önismeret teljes hiányáról árulkodott. Mindezek ellenére mégis győztünk. Mi az, amit nyereségként könyvelhetünk el?

Mindenekelőtt azt a tényt, hogy ország-világ felfigyelt jelképeinkre, hogy megszólalt végre Budapest is, és elmondta, hogy az anyaországnak kötelessége támogatni azt, amit a romániai magyar közösség, amit a székelyek akarnak. Most először hallottuk ezt a bukaresti magyar nagykövet, a magyar külügyminiszter szájából. És először hallottuk azt egy székely választott személyiségtől, egy politikustól a román médiában, hogy „területi autonómiát akarunk”! Hát ennyi, amit nyertünk.
Hozzászoktunk ahhoz, hogy nem mi osztjuk a lapokat, mi csak védekezünk, reagálunk a minket ért érdemtelen támadásokra. Pedig ideje lenne már megtanulnunk helyzetet is teremteni az örökös defenzíva helyett. Azt hiszem, sőt állítom, hogy eljött ennek az ideje. Itt az idő! Ha életben akarunk maradni közösségként, akkor másként már nem is tehetünk. A 24. órában vagyunk. Nincs már hova hátrálni. Nincs már miben „okos kompromisszumokat kötni”. Nyakunkon az alkotmánymódosítás és a regionalizáció. Teljesen mindegy, hogy a jelenlegi megyéket megtartva vagy pedig szétszabdalva olvasztanak be egy román többségű adminisztratív egységbe. Mindkettő a székely közösség csángósodását, a Székelyföld elszórványosodását fogja eredményezni. A második megoldás csak annyiban „jobb”, hogy még néhány évig alibit biztosít az RMDSZ számára az „okos kompromisszumok” megkötéséhez. Nem egyéb, mint fájdalomcsillapító ópium a haláltusájában vergődő beteg számára.

A helyzetteremtő védelmi küzdelemnek lehetne (lehet) az első állomása a székely vértanúk napjára meghirdetett, marosvásárhelyi tüntetés (székely nagygyűlés?). Itt lett volna az alkalom (azért lett volna, mert az RMDSZ SZKT-ja máris elhatárolódott a részvételtől) megteremteni egy cselekvési egységet, olyat, amelyet létrehoztak ugyancsak az SZNT elnökének vezetésével a 2011-es népszámlálást megelőző kampányban a pártok az egyházakkal karöltve. Ezúttal azonban nem a székelyek ellen, hanem a székely nép önrendelkezési jogának érvényesítése érdekében kellett volna öszszefogni. Ebben a mesterségesen felfűtött, nacionalista indulatokkal telített légkörben természetes, hogy messze felértékelődött Marosszék székely tanácsa által a székely vértanúk napjára, március 10-ére meghirdetett „autonómiatüntetés” tétje! Készülünk, sokan készülünk – pártállástól függetlenül – az autonómiatüntetésre.

Most már az is bizonyosnak látszik, hogy az RMDSZ nélkül, sőt lehetséges, hogy ellenében kell megszervezni a nagygyűlést. Azt is tudjuk már, hogy milyen ruhában, milyen jelképekkel, milyen énekekkel szabad, esetleg nem szabad megjelenni. Azt is tudjuk, hogy a székely vértanúk napját a székely szabadság napjává keresztelték át a szervezők, habár a vértanúkért a legtöbbet azzal tehetjük, ha emlékük ápolása mellett megtanulunk élni azért, amiért ők az életüket adták. Hogy az eszmei előkészítés hol tart (egyeztetések, dokumentumok előkészítése), abba viszont nincs betekintésünk. Hogy milyen üzenetet, eszmei tartalmat szántak a szervezők a megmozdulásnak – azt nem tudhatjuk.

Azt viszont bizton állíthatjuk, hogy az RMDSZ nélkül vagy vele, de a székely népnek el kell indulnia az önrendelkezés útján. Más járható út a székely közösség számára nincs, ha nem akarjuk unokáink átkát, megvetését a fejünkre vonni. Ennek tudatában és felelősségével kell a megmozdulás eszmeiségét megadni. Lejárt a névadó ünnepségek ideje. Nem autonómiaévre, -évekre van szükségünk, hanem valóságos területi autonómiára, a székely nép reális önrendelkező szabadságára van szükségünk. Elég volt a demagógiából!

Bukarest és a „székelykérdés”

Itt az idő. Cselekedni kell, ha nem akarjuk, hogy néhány évtized múltán a Nemzetstratégiai Kutatóintézet akkor már őszülő vezére unokáinkat is „gyöngyhalássza” majd az elnéptelenedett puszta újraélesztésére. Amennyiben nem akarjuk, hogy falvaink pusztán a külföldi néprajzkutatók kedvenc felfedező területévé váljanak. A társadalmi-politikai realitásoktól viszont nem lehet eltekinteni. Számunkra, székelyek számára a legnagyobb jelentőséggel bíró valóság, hogy a román hatalom eltökélt szándéka véglegesen megoldani a „székelykérdést”. Bukarest elérkezettnek és alkalmasnak látja az időt arra, hogy saját belső ellenségeinek viszszaszorítása, azaz saját helyzetének megerősítése mellett végleges megoldást találjon a számára egyre kényelmetlenebbnek mutatkozó „székelykérdésre” is.

Ehhez a lehetőséget és a keretet az alkotmánymódosítás és az ország adminisztratív átszervezése szinte tálcán nyújtja. Nem elhanyagolható kérdés, hogy ehhez számíthat az Európai Unió (EU) hathatós támogatására és az RMDSZ csendes aszszisztálására is. A terv véghezvitelére Bukarestben két forgatókönyv is körvonalazódik. Felszámolni a megyéket, és új közigazgatási egységekbe – melyek egyben fejlesztési régiók is – sorolni be a Székelyföldet feldarabolva, avagy teljes egészében. Továbbá átmenetileg magukat a megyéket csoportosítani nagyobb „fejlesztési régiókba”, melyek adminisztratív egységekként is működnek majd, természetesen egyre bővülő hatáskörökkel.

Mindezekkel szemben, amik a székelység szempontjából a teljes felszámolást jelentik, két stratégia körvonalazódik lehetséges megoldásként. Az első nem más, mint az eddigi folytatása, vagyis a székelyek 80 százalékának szavazatát bíró RMDSZ-re bízni a megoldást. Ez azt jelenti, hogy az RMDSZ fog a román hatalommal tárgyalni, és „okos kompromisszumokkal” megoldást találni. Ennek alapján a történelmi felelősség is ilyen arányban (80 százalék) az RMDSZ és az őt támogató szervezetek és egyházak vállára nehezedik. Milyen szerep juthat nekünk, székelyeknek ebben az RMDSZ vezérelte, „okos kompromisszumokkal” vívott küzdelemben?

A válasz egyszerű: a választásokon adott 80 százalékos felhatalmazás alapján csendben várjuk, majd elszenvedjük az RMDSZ által „kiharcolt kompromisszumos megoldást”, bármilyen is legyen az. Ez talán elfogadható is lenne egy jogállami demokrácián belül jól működő, valódi székely érdekképviselettől. Sajnos a szórványszemléletű és -vezérlésű RMDSZ-től ez nem várható el. Borítékolni lehet, hogy a megoldás – az RMDSZ természetéből fakadóan – nem lenne más, mint saját nomenklatúrájának átmentése, vagyis a megyék ideiglenes megtartásával a Székelyföld beolvasztása egy többségi román régióba. Ez nem más, mint az ópiumos nemzethalál változata.

Az önrendelkezés joga

A másik stratégia a népek önrendelkezési jogára épül. Össztársadalmi akarattal, önrendelkezési jogunk tudatában és birtokában szabjuk meg mi, a székely nép az új helyzetnek megfelelően az elérendő célokat és az elfogadható megoldásokat. Erre történelmi hagyományaink és gyakorlatunk alapján egyetlen fórum jogosult, melynek döntései kötelezőek a székely nép minden tagjára és tisztségviselőjére, vagyis a székely nemzetgyűlés. Ezt hívták össze őseink minden olyan alkalomkor, amikor a székely nép életét befolyásoló fontos döntéseket kellett meghozni, vagy a közösség létére törő, jövőjét veszélyeztető ellenséggel kellett szembeszállni. Jelenleg ebben a helyzetben vagyunk, hiszen a hatalom által felkínált bármelyik lehetőséget is fogadjuk el, az a székely nép közösségi jövőjének feladását, a Székelyföld szórvánnyá alakítását jelenti. A március 10-ére, a székely vértanúk napjára összehívott székely nagygyűlés teheti meg – és az RMDSZ kihátrálása okán –, ennek kell megtennie a folyamat elindítását.

A nagygyűlésnek ki kell mondania, hogy a székely nép ma is létező, szülőföldjén őshonos, a népeket megillető önrendelkezési joggal bíró cselekvő közösség, amely élni akar önrendelkezési jogával, szabadon akar dönteni sorsáról, jövőjéről, ragaszkodik ősi önigazgatási hagyományaihoz, és nem hajlandó a beolvadás, a felszámolódás útját választani. Ennek megfelelően további életét csakis a fejlesztési régióként is elismert, autonóm Székelyföld kereteiben tudja elképzelni, ehhez a végsőkig ragaszkodik, és ennek a megvalósításáért minden eszközzel küzdeni fog.

Románia parlamentjének és kormányának alkotmányos garanciákat kell nyújtania erre vonatkozóan. A nagygyűlés bízza meg a szervezőket vagy egy általa megjelölt szervezetet (kik lennének azok?), készítsék elő a székely nemzetgyűlés összehívását a 2013. negyedik évnegyedére. A székely vértanúk napja akkor válhat igazán a székely szabadság napjává, amikor megvalósítjuk a székely szabadságot, azt, amiért ők életüket adták. Erre tegyünk majd Marosvásárhelyt fogadalmat!

Borsos Géza József
A szerző a Székely Nemzeti Tanács alelnöke