Arc vagy álarc?

De ahol ember él, a társadalomban sem könnyű elérni ezt, nem is beszélve arról, hogy maga az emberi természet is nehezen kiismerhető. Bár az igény – majdhogynem amióta ember az ember – él, s a régi görögök megfogalmazásában mai napig emlegetjük: gnóthi szeauton, azaz ismerd meg tenmagadat. Képes erre bárki bizonyos mértékben, következésképp meg is teszi. Hogy aztán mit kezd megismert önmagával, újabb kérdés lehet.

Van, aki saját és a köz hasznára fordítja ezt az önmagáról nyert ismeretet és tudást, hogy hasznosat és jót tegyen, hogy mozdítsa előre a saját személyes és a köz ügyeit, más ellenben tesz róla, hogy egyre jobban elrejtse, ami benne például a másikkal szemben nem jelentene előnyt, elsőbbséget, fölényt, uralmat.

Különben ez is komoly önismeretet feltételez, hiszen vigyáznod kell arra, hogy ne saját igazi, gyarló valódat mutasd, hogy tulajdonképpen tégy természeted ellen, hogy játssz szerepet a másikkal való kapcsolatodban. Mindez nem mindig s nem  mindenki számára sikerül. Sokszor bizony az ember – hangzik a szólás – átlát a szitán. Lelepleződik, ki minden áron elleplezni igyekszik igazi lényét. Sajnálni való figurává alacsonyodik. Számtalan útja-módja és formája van az álarcosdinak. S folyik ez – nem úgy, mint a karnevál! – egész éven, sőt egész életen át! Még a kistársadalomban, a családban is.

Aztán megesik, hogy szinte végérvényesen ráragad az álarc az igazira, a szerep szabja meg a szereplő viselkedését. Gesztusaink, külső valónk, észjárásunk és beszédünk is egy más „regiszterre\" tevődik át. Játsszuk az érdeklődőt és együttérzőt de valójában kizárólag magunkkal vagyunk elfoglalva, készségesnek és alázatosnak mutatjuk és mondjuk magunkat, miközben késztetést a másik megalázására, sárba tiprására érzünk igazából, hajbókolunk, holott valójában harapni szeretnénk...

Kiváló költőnk, Szilágyi Domokos nem véletlenül írta át közel ötven évvel ezelőtt a „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat\" főparancsolatot emígy: szeresd felebarátodat hasba lőni, mint tenmagadat! Mára már szinte hozzászoktunk (?), hogy hetente megesik, aminek – ép ésszel elgondolva – nem lenne szabad megtörténnie, dehát, amióta megtanultunk függőlegesen járni, azóta csak az eszközök finomultak kezünkben. Bottól bombáig tart a fejlődés íve...

Egy szó, mint száz: legfőbb gondunk lecserélni, elhagyni, mi természetes, mi emberi. Díszes tollazattal ékesítjük fejünk, esetleg hajszobrot rendelünk, aztán formás, de riasztó műkörömmel rejtjük el az igazit s így tovább. Hogyne lenne megszokott (?) orvosi beavatkozás „adjusztálni\" a női mellet, mikor már a nemiség mesterséges megváltoztatását is próbálgatják itt-ott a világban... Rossz álmot is felülmúl egy-egy ilyen „csoda\"! Hol vagyunk hát például attól a hitvesképtől, amelyet Arany János vázolt fel barátjának! „Az én nőm – írta – se nem fest, se nem zongoráz, se nem öltözik tízszer napjában: de Petőfit olvas, jó anya s jó magyar gazdasszony...\"

Részben a bensőben működő motivációk alakítják ilyenné az egyént, minek eredményeként elidegenedetté válik önmagától és a világtól, de a külső tényezők hatása se lebecsülendő. Kis népek, kik évtizedekig ellent tudtak állni egy keletről rájuk erőszakolt értékvilágnak, s mindeközben a nyugati társadalmak eszményítésében éltek, most az eszményinek hitt társadalmak és nagyhatalmi övezetek felől kapják a gyökereiket érintő, végzetes vágásokat.

Jószerint idegen minták hatása alatt élünk, sok esetben hátat fordítva még az emberinek s az emberségnek is. Mintha nem fognánk fel, hogy mi – József Attilát idézve –  másként ejtjük a szót, egy falusi vegyesbolt vagy kocsma bejáratára is „open\"-t írunk a „nyitva\" helyett, eladásra kínált telket, házat „For sale\" felirattal látunk el. Mindössze  természetes énünket kellene megőriznünk. Legyen az ember megfigyelője, nézője, de józanul gondolkodó és – amennyire lehet – elfogulatlan kritikusa is, mi benne és körülötte történik. A napjainkban kibontakozó erdélyi változásokat illetően is. A nájmódi, azaz mai fülre „hangszerelve\": a new-módi szavatossági határideje eléggé korlátolt...

Borcsa János

A szerző kézdivásárhelyi irodalomtörténész