Anyanyelvem védelmében

De politikai fogások ide vagy oda, ami viszont magát a lényeget illeti, az ötlet valóban nem rossz. Tessenek elképzelni, milyen jó is volna, ha például a rendőrségen, a bíróságon, a polgármesteri hivatalokban, a fináncoknál, mindenütt és mindenkoron használhatnánk anyanyelvünket. Akkor talán Márika néni is könynyebben megértené, hogy a szomszédja, Józsi bácsi azért perelte be őt, mert az öreg diófája áthajlott a kerítésen, s nem elég, hogy árnyékot tart, hanem ősszel a dió áthull, de ez még hagyján, mert a levelek is. Ráadásul a macska is feszt az áthajló ágakon mászkál párzáskor, s nyávog, mint egy síró csecsemő. Akkor talán Annácska is megértené, hogy a fiát nem azért keresi a rendőr, mert a kölyök valami rossz fát tett a tűzre, hanem azért, mert betöltötte már a tizennegyedik életévét, és ideje kiváltania személyazonossági igazolványát. Akkor talán Pista is egyből megértené, hogy az út két oldalán sárga mellényekbe bújt emberek miért állítják le, miközben dácsiájával hazafelé tart. Mert semmiképp sem azért, hogy piszkálják, hanem elnézést is kérve azért, mert az útügyisek kizárólag műszaki okoknál fogva olykor pár kérdés, és a kérdőívre gyorsan beikszelt válaszok erejéig fel szokták mérni a forgalmat: hány autó, hány tonna, hány kerék, hány utas, és így tovább, mindenféle hátsó és gonosz gondolat nélkül.

Akkor talán nem járnánk úgy, mint a két székely a vonaton. Nem tudják? Akkor elmondom: az úgy történt, hogy két székely felszállt a Brassó–Csíkszereda-személyvonatra. Zsúfoltság volt, nem ülhettek egymás mellé, hanem egyik a kocsi közepe táján, a másik az ajtó mellett kapott helyet, ott, ahol érződik a budibűz. És jött a kalauz, hogy kéri a jegyeket. Mit? Biletele, ismételte a kalauz. Álljon meg, kérdezzem meg a komámat. Koma, te! Mi van? Azt kérdi a kalauz, hogy van-e bilétánk. Mi? Bilétánk! Mondd meg neki, hogy nincs. Hallja, azt mondja a komám, hogy nincs. Akkor buletinjük van? Mi? Buletin. Álljon meg, kérdezzem meg a komámat. Koma, te! Mi van? Azt kérdi, hogy van-e buletinünk. Mi? Buletinünk! Mondd meg neki, hogy az sincs. Hallotta, mit mondott a komám: az sincs. A kalauz hátrább tolta a sapkáját, s hogy: akkor mijük van? Hogy mink van-e? Igen, ha semmijük sincs, akkor mijük van? Álljon meg, kérdjem meg a komámtól. Koma, te! Mi van, no, miért nem hagysz alunni? Hallod-e, koma, azt kérdi, hogy akkor mink van. Mondd meg neki, hogy abonamentünk…

De ejisze úgy sem járnánk, mint két fehérnép a baróti piacon. Nem volt semmi bajuk egymással, csak az egyik egy kicsit okosabb volt a másiknál. Mert amikor emennek nem volt, amibe beletennie az oltyán atyafitól vásárolt kiló paprikát és paradicsomot, azt kérdé amattól: Te, Zsófi, nincs nálad egy felesleges punga? Mire amaz, kiben az anyanyelv védelme buzgón lakozik, emigyen tevé helyére az idegen szavakat a magyarba előszeretettel, de inkább egyszerű csúnya tunyaságból belekeverőt: Böske, az nem punga, hanem plásza.
Ugye, milyen mulatságos? Vagy inkább fájdalmas? Mert így beszélünk, emberek! Mert a székelynek – mint mondja – azért kellett jelentkeznie a csirkulációnál, mert az interszekciónál nem vette észre a csedeázö jelzést, emiatt történt meg az akcsident, s emiatt kell most megírni a procsesz verbált. És a tanácsüléseken is széltében-hosszában osztják s szorozzák, hogy az idei budzsetet a kormány huszonöt százalékkal redukálta, emiatt nem jut az invesztíciós projektekre, de még az ázsutor szocsiálra se számítsanak a szegények, mert az ekonomik komisszió is megállapította, hogy nem jut, boldoguljanak valahogy a somázsból… Rúgná meg a macska, hogy ebben az iménti mondatban négy idegen szót a számítógép magyar helyesírás-ellenőrzője alá sem húzott pirossal!

Fájdalmas, emberek, fájdalmas! Mert évtizedek óta nem tanultunk és nem használhattunk közigazgatási, jogi, pénzügyi, egyáltalán: magyar szaknyelvet. Anyanyelvünk pedig e tartozékaival együtt a hivatalokból kisebb-nagyobb szigetekre – családba, egyházba, iskolába, könyvtárba, színházba, közművelődési helyekre – kényszerült. Úgyhogy védelme s szabadítása érdekében: jöhet az aláírásgyűjtő ív!