Anyaggyűjtés

A kiderítésnek több fázisa van, átvesszük az eddigi, vesekõpor ködébe veszõ múltat, átnézzük a töméntelen zárójelentést, majd vért csapolnak, abból szinte mindent meg lehet állapítani, de ha szükség van további kutatásra is, akkor jön az anyaggyûjtés. Finnyásabb lelkületû olvasóimat arra kérem, hogy most hagyják abba az olvasást (ezzel biztosan elérem, hogy õk is tovább olvassanak). Szóval az anyag nem más, mint… az ivás végterméke, amibõl huszonnégy órányit kell egy cseberbe gyûjteni, mégpediglen sósavra. Ez aztán megmutatja, hogy miként mûködik a vese.

A dolgok már a sósavnál pikáns felhangot kapnak, ugyanis – noha biológia–kémia szakot végeztem, és mostanában, a sok nyavalyám miatt újra élénk érdeklõdéssel vagyok a tudományok, különösen az orvostudomány iránt – nem sokat tudok a reakciókról mint olyan. Vagyis azzal tisztában vagyok, hogy a sósav mar, öl és légnemûvé tesz, ezért fölöttébb óvatosan viszem haza a kis üvegcsét, azzal viszont már nem, hogy mibe lehet beletölteni anélkül, hogy azt szétmarná. Kisebb utánajárás után a befõttesüveg kerül célkeresztbe, s ezzel könnyelmûen megnyugszom.

Tudni kell, hogy hét közben elég rohangálós napjaim vannak, ezért a gyûjtést bölcsen a hétvégére hagyom, ugyanis hétfõ reggel kell az öszszegyûjtött matériát a laborba vinni. Úgy vélem, hogy a vasárnap éppen ideális lesz arra, hogy egy szép nagy borkán mellett elüldögéljek, jobb dolgunk úgy sincs. Illetve kis feleségemnek lenne, de a ruhaboltba ugye nem vihetem magammal az edényt.

Könnyelmûségem ijesztõen nagy volta akkor kristályosodik ki elõttem, midõn szombat este elindulunk befõttesüveget vásárolni. Bizonyára tisztában vannak azzal, hogy egy vesebeteg nem holmi sivatagban mászó, maximum féldeci vizet ivó ember, hanem minimum 4-5, jó esetben 6 liter folyadékot kell benyelnie naponta. Ehhez mérten kell tehát a megfelelõ méretû borkánt is kiválasztani, hiszen huszonnégy óráról van szó, nem többrõl, de fõleg nem kevesebbrõl. (Itt említem meg azt is, hogy ha veszek egy üveg ásványvizet száz forintért, százhúsz forintot perkálok a közvécékben, tehát csakúgy, mint a Vízmûnél, a bejövõ lé olcsóbb, mint a kimenõ…)

Szóval elindulunk szombat este a boltokba, s eleinte csak zavartan nevetgélünk, mikor három óra múlva sem találunk egy fia üres befõttesüveget. Végül éjfél felé páni félelemben rohangálunk a városban, bevásárlóközpontokban száguldozunk a polcok között, jó volna már egy négyliteres uborkásüveg is, az uborkát megennénk, s megvan az üveg, gondoljuk, de az sincs. „A fenébe, ebben a városban már senki nem tesz el befõttet”, ez a szociológiai következtetés aznap estére, „de mibe gyûjtöm az anyagot???”, ez a félelem és reszketés tárgya Budapesten. Éjfél után egy órával találunk egy ötliteres borkánt, amelynek élõsúlya is megvan vagy két kiló, s boldogan távozunk.

A vasárnapról nincs sok mondanivalóm, olvasgattam, iszogattam, gyûjtögettem, ügyelve arra, hogy a sósav nehogy kispricceljen, de örömmel jelenthetem, hogy hétfõ reggelre sikerült megtölteni az éveget. Aggódtam kicsit a szállítás miatt, ugyanis nem bízom a fedõk makulátlan záródásában, és felrémlett elõttem, amint a Deák téren elvágódom a hétkilós csomaggal, üveg törik, a cucc elfolyik, engem szétmar a sav, szegény doktor úr meg hiába vár, s tán még az újság is megírja. Lemondtam hát a tömegközlekedésrõl, s úgy döntöttem, hogy kocsival viszem el a kórházba a matériát, mely ellen Dönci – õ a kocsink – élénken tiltakozott. Alaposan beágyaztam tehát a borkánt több csomag közé, hogy fixen álljon, majd óvatosan elindultam, és kábé harmincassal elkezdtem poroszkálni a Hungárián. Az eset reggel történt, a népek munkába siettek, s életemben még annyit nem dudáltak rám s nem szidtak, mint abban a dugóban félóra alatt – de végül odaértem. Már csak a tilosban tudtam parkolni, de nem számított: kihalásztam a hatalmas üveget, nyomtam tíz fekvõtámaszt, és emígy megacélosodván elindultam a laborablak felé.

A kiadóablak pultján valaki vért hagyott kémcsõben, udvariasan vártam. Jön egy ápolónõ, a kémcsõre néz, s azt kérdi: Ez a magáé? Fölényes mosollyal mondom neki, hogy: Ugyan, dehogy. Ez az enyém! És büszkén a pultra lendítem mind az öt liter (plusz két kiló üveg) izét. Huszonnégy óra termése!, mennydörgöm férfiasan. A némber elsápad, látszik, hogy a pokolba kíván, de azért emberesen megfogja alulról s felülrõl az üveget, s elkezd vele szaladni hátrafelé. Idõnként, mikor nem bírja, leteszi, mint más a gázas butéliát, kifújja magát, majd nekiveselkedik, s továbbszalad. Még utána kiáltok, hogy csak óvatosan, mire megpróbálja hozzám vágni, de szerencsére nem tud elég nagy lendületet venni. A gyûjtés tárgya célba ért, s annyi volt belõle, hogy tán még ma is analizálják, ha el nem öntötték az egészet.