Amit mi játszunk, az a magyar zene

– Hogyan kerültek kapcsolatba a népzenével, miért éppen ezzel a műfajjal kezdtek el foglalkozni?

– Szabó Attila: Teljesen véletlenül kerültem kapcsolatba a népzenével. Magyarországon abban az időben, amikor játszani kezdtünk, nem igazán lehetett autentikus magyar népzenét tanulni az oktatási intézményekben, ez a fajta zenei kultúra teljes mértékben hiányzott, akadémiai körökben is. Az egri Eszterházy Károly Főiskola történelem–ének–zene szakára felvételiztem, tanárként végeztem, viszont ott sem találkoztam népzeneoktatással. A főiskolai évek alatt aztán táncházakon vettem részt, ott találkoztam első alkalommal az autentikus magyar népzenével, soha nem fogom elfelejteni az akkor első ízben látott palatkai néptáncot. Korábban klasszikus és rockzenét játszottam, a tánccal nem foglalkoztam.

– Kunos Tamás: Én már korábban, a főiskola megkezdése előtt különböző népzenei táborokban ismerkedtem a műfajjal, ahogy egy kalotaszegi prímástól hallottam, „önkifejlesztettem magam.” A Csík Zenekar tagjainak nagy része egyébként néptáncosmúlttal rendelkezik. Csík János és jómagam vagyunk a jelenlegi csapatban azok közül, akik 23 évvel ezelőtt megalapították az együttest, amely Kecskeméten, baráti társaságban felmerülő gondolatként épült tovább. A jó mulatságokat, amelyeket együtt éltünk át, szerettük volna munkakapcsolattá fűzni, komoly zenekart felépíteni. Ez már akkor egész napos próbákat jelentett, mindannyian hivatásként tekintettünk a dologra. Természetesen el kellett telnie egy-két évtizednek ahhoz, hogy a saját ötleteket és gondolatokat egésszé dolgozzuk át. A zenekar mindegyik tagjára jellemző a nyitottság, a befogadókészség, ennek köszönhetően mindig is minőségre törekvő gondolatok találnak táptalajt, amelyekből meggyökerezik és kinő egy szép virág. A néptánc szeretetét egy rövid magyarázattal lehet leginkább összefoglalni: lehetőséget ad a nők megszorongatására, ez ilyen egyszerű. Én régi típusú ember vagyok, szeretek jókat táncolni, kapcsolatokat kiépíteni. A táncpróbákon szóló zene iránti kötődés pedig így már magától értetődő. Számunkra a zenélés magasztosabb feladat, sokkal inkább kimeríti a lélek mélyebb bugyrait, általa el lehet mesélni a legfájdalmasabb történeteket és a legörömtelibb pillanatokat. Ezért tértünk át sokan a néptáncról a zenére.

– Hogyan változott az évek során a népzene fogalma?

– Sz. A.: Az elmúlt pár évtizedben jelentős változások mentek végbe a műfajjal kapcsolatban, elsősorban hozzáállás terén. Régen például még csak mezőségi népzenéről beszéltünk, amely aztán több részre bomlott szét, lett belőle többek között palatkai népzene. Egyre jobban szűkült a megnevezés, mélyebbre lehetett menni a megismerésben. Nyilvánvalóan minél többen kezdtek ezzel foglalkozni, annál nagyobb szeletet tudtak felölelni. Akkoriban csak úgy lehetett népzenét tanulni, ha az emberek személyesen gyűjtötték a dalokat a helyszínen. Ezeket rögzítettük, cserélgettük egymás között. 1989-ben voltam először gyűjteni, a Szilágyságban, nagyszerű élményeim vannak ezzel kapcsolatban, értékes kapcsolatokra tehettem szert. Mindeközben a népzene – mint minden más műfaj – egyre kommerszebbé vált, bekerültek olyan dallamok, amelyek az autentikus népzene művelőiben nemtetszést váltottak ki.
Mi maradtunk az eredeti magyar népdalnál, ezzel kezdtük, ma is ezt játszszuk, mindig is ez fogja meghatározni a zenekar gerincét. Soha nem leszünk csak feldolgozásokat játszó zenekar, az átvett dalok alapjait is autentikus dallamok képezik.

– K. T.: Több alkalommal beszélgettünk egyébként arról, hogy a cigányzenekarok hogyan vesztették el a jelentőségüket, hogyan kopott el fokozatosan a városi folklór. Ennek egyik oka talán az, hogy ők mindig meg akartak felelni az éppen aktuális elvárásoknak. Számunkra nagyon fontos, hogy visszatérjünk a gyökerekhez, a kiindulási pontot soha nem szabad elfelejteni, ez a kulcsa a műfaj továbblétezésének. A zenekarban mindez organikusan fejlődik, nagy teret engedünk a tagok egyéni gondolatainak.

– Hogyan született meg az ötlet, hogy a Csík Zenekar feldolgozásokat is beépítsen a népdalok közé?

– Sz. A.: Ez is teljesen véletlenül történt, körülbelül 10 évvel ezelőtt kapcsolatba kerültem a Kispál és a Borz zenekar tagjaival Egerben, egy koncert alkalmával. Lovasi András énekes éppen egy népi hegedűst keresett, aki a népzene mellett mást is tud játszani, elsősorban progresszív dallamokat. Kiegészítő zenész lettem az együttesben, közben arra is fény derült, hogy András nyitott a népzenei dolgokra is. Sokat beszélgettünk a balkáni rezesekről, akik képesek mindent beépíteni saját, autentikus muzsikájukba, a magyar zenéből pedig ez a fantasztikus megoldás teljes mértékben hiányzott. Abszurd és humoros ötletnek tűnt, amikor András meghívta a Csík Zenekart a Kispál és a Borz előzenekarának a Petőfi Csarnokba, amikor elmeséltem a többieknek, eleinte szóhoz sem jutottak. Tamást egyébként én vittem el először a feleségével Lovasiék koncertjére, azt sem tudták hol vannak. Mindig is az volt az elképzelésem, hogy a gyerekeknek valahogyan vissza kellene juttatni a népzenét, amelyet a magyar fiatalok nem igazán kedvelnek. Amikor 2005-ben előadtuk az első három Kispál-szám feldolgozását, meglepő volt, hogy ez a fajta hangszerelés mennyire tetszik az embereknek, így egy kis csavarral vissza lehetett vezetni az embereket a népzenéhez. Időközben a honlapon is egyre több olyan kérdést tettek fel a hallgatók, amelyek a feldolgozások mellett elhangzott dalokra vonatkoztak, egy emlékezetes pécsi koncerten pedig már a kalocsai népzenét is ugyanúgy velünk énekelte a közönség, mint a Kispál-számokat, hihetetlen élmény volt. Akusztikus hangszerekről beszélünk, nemcsak arra figyelünk oda, hogy mit játszunk, hanem arra is, hogy milyen minőségben. Fesztiválokon tapasztaltuk, hogy a magyar népzenei előadók többségéből hiányzik ez az igény. Kiállnak és lejátsszák, ennyit jelent az előadás. Nekünk ezzel szemben el kell hitetnünk az emberekkel, hogy amit mi játszunk, az a magyar zene, ez a Csík Zenekar legfontosabb feladata. Ha csak az élmény egy töredékét is vissza tudjuk adni a minket hallgató, mindegyik korosztályt képviselő közönségnek, elértük a célunkat.

– K. T.: Akkoriban az előzenekari fellépést és a feldolgozások előadását egyszeri alkalomként képzeltük el, egyszerűen jópofa ötletnek tűnt. A közös koncertek előtt nagyon gyorsan és dinamikusan összeraktuk a számokat, 4-5 próba elegendő volt. A népzenére jellemző stiláris és az előadásmódból adódó korlátok az átdolgozások esetében már eszközök voltak, amelyeket kreatívan fel lehetett használni, emellett pedig mindenki hozzátette a saját tudását és kifejezését. A Petőfi Csarnokban lezajlott esemény mutatta meg, hogy a történetnek üzenete van. Az elmúlt hat év óta mindezt a Csík Zenekar képviseli, missziónkká vált, hogy a mai, 21. századi alternatív rockzenét a 200 éve használt hangszereken dinamikusan, szép hangképpel tudjuk előadni. Sokat dolgoztunk, amíg mindenki rájött arra, hogy a hangszeréhez milyen mikrofont kell használnia a gyönyörű összhatás eléréséhez. Arra törekedtünk, hogy ne szintetikus előadást hozzunk létre, hanem egy élő hangképet nyújtsunk a közönségnek.

– Ezek szerint a jövőben is lehet számítani feldolgozásokra a zenekar részéről?

– Sz. A.: Mindenképpen. Új lemezünkön például, amely a jövő héten jelenik meg, ehhez képest is továbbléptünk. Az albumon szimfonikus zenekar szerepel, kifejezetten nekünk írtak egy dalt, amely kalotaszegi zenére épül, emellett versek is hallhatóak lesznek rajta.

– K. T.: Meggondolatlanul nem szeretnénk akárkivel együttdolgozni. Ehhez lelki kötődés szükséges, olyan baráti szál, amelyen érdemes elindulni a zeneiség felé. Nem a kereskedelmi médiában zajló eseményeket akarjuk követni, inkább a mondanivalóra törekszünk. Az érzelmeknek, amelyeket át akarunk adni, el akarunk játszani, le kell jutniuk a színpadról, ennek érdekében előadásainkon hangulatképeket festünk. A műfaj már nem az eredeti közegében és funkciójában működik, átalakult koncerteseménynyé, felkerült a színpadra.

– Hogyan vélekedett a magyar népzenei közösség a váltásról?

– Sz. A.: Olyan is akadt, aki azonnali főbelövést javasolt. Ez természetesen túlzás, de a népzenei körökben létező, úgynevezett „etnorendőrség” tagjaitól kaptunk néhány elmarasztaló fejcsóválást, azt azonban ők sem tagadták, hogy az elképzelés működik. A népzenei közösség nem túl nagy kör, sajnos nem vagyunk sokan. Jól ismerjük egymást, gyakran muzsikáltunk együtt, táncházakba jártunk. Számunkra néhány tucat ember szakmai véleménye lehet mérvadó, akiket jól ismerünk, ezeket vagy elfogadjuk, vagy nem. Érdekes módon éppen azok nem mondtak negatívumot, akik véleményére személy szerint a leginkább adok. A többség eleinte nem is értette, hogy miről van szó, habár Magyarországon volt már példa hasonló váltásokra. A hetvenes években több együttes elektromos és baszszusgitárral párosította az akusztikus hangszereket, Sebő Ferenc énekelt versei is rendhagyónak számítottak. A különbség az, hogy a zenészek annak idején a magyar népzenét dolgozták át, mi pedig világzenét adunk elő népzenei motívumokkal, hangszereléssel. Más stílusra hegyeztük ki a kísérletezést.

– A zenekarvezető Csík János 2002-ben szenvedett súlyos közúti balesetet. Remélték akkor, hogy az együttes fog még a jelenlegi formájában létezni?

– K. T.: Nem is gondoltunk arra, hogy ez nem fog megtörténni. Egyszerűen tudtuk, hogy fel fog épülni, nem létezett más alternatíva. A bal kezét teljes mértékben össze kellett rakni. Az orvosok tudták, hogy hegedűs, János megmutatta nekik, hogy milyen szögben kell állnia a kezének a hangszer kezeléséhez, aszerint rakták össze.

– Mit tekintenek a legnagyobb sikerüknek?

– Sz. A.: Úgy gondolom, hogy ma már egyre többen hallgatnak népzenét. A sydneyi olimpiai játékokon Magyarországot képviselhettük, felemelő érzés volt, a kajak-kenu döntőn is részt vettünk, azonban rengeteg hasonlóan fontos koncertet említhetnék. Nagyon szeretek muzsikálni, különösen ezzel a csapattal, innentől kezdve az összes többi, ami ehhez kapcsolódik, járulékos dolog. A zenélés öröme tartja össze a zenekart, ennél többre nincs szükségünk. Hét teljesen különböző egyéniségről beszélünk, természetesen néha felmerülnek véleménykülönbségek, amikor viszont felmegyünk a színpadra, mindez lényegtelenné válik.

– A Csík Zenekar 23 éves fennállása óta számos díjban részesült, külföldi fellépéseken vett részt. Mi jelenthet még célt a sikerek után?

– Sz. A.: A célunk mindig is az volt, hogy az elképzelés működjön. A zenekar tagjai szerencsére kreatív és nyitott emberek. Számos olyan népzenei együttes van, amelynek hiába mondtad volna az újító ötleteket. Eleinte nem lehetett tudni, hogy ez lesz belőle, egyszerűen járható útnak tűnt, mi pedig rámerészkedtünk. Nem a siker miatt vágtunk bele, sokkal inkább magunk miatt. Nincs szükség nagyobb elismerésre, ha néhány emberrel meg tudunk ismertetni egy-egy népdalt. Emellett kitűnő zenészekkel játszhatunk együtt, akik barátsággal fordulnak felénk, és elismernek kollégáknak.

– K. T.: Lényeges kérdés, hogy az elismerések a zenekar sikerét vagy a népzene műfajának sikerét jelentik. Úgy gondolom, hogy mindkettő lényeges, megfelelő előadó is kell a zenéhez. A lényeg, hogy a közönség hallgat-e utólag népzenét. Ha ezt elérjük, megnyitottuk a világ egy szeletét, ez az egyetlen cél. Mindemellett kiajánlottuk magunkat több nemzetközi folklórfesztiválra, többek között Finnországba és Franciaországba. Elképzelhető, hogy ezek csak tervek maradnak, de a lehetőség fennáll. A magyar népzenének olyan dinamizmusa, szépsége, dallamkincse van, hogy megállja a helyét a világ bármely zenei palettáján, ehhez csupán jól fogalmazó zenei előadó szükséges. Zeneileg is nyitogatjuk a jövő távlatait, előbb-utóbb a feldolgozásokon keresztül szeretnénk eljutni egy olyan saját zenei világig, ahol a népzene adja a táptalajt. Most még nem tartunk itt, ezt hosszú távú stratégiaként kell érteni, elképzelhető, hogy ez lesz a következő lépcsőfok.